× 18. rész ×

Már egy hét telt el azóta, amióta felébredtem az álomvilágomból. A szívemben lakozó fájdalom nem enyhült, és a lelkem is rendesen lüktetett a kíntól, bár barátnőim azon voltak, hogy minél kevesebbet gondoljak Rá. Mivel a héten iskolába sem mentem, nem láttam Őt, aminek most kivételesen örültem. Tényleg el akartam felejteni, tényleg ki akartam törölni Őt, bármennyire is éreztem úgy, hogy ez lehetetlen. Muszáj volt. Nem szenvedhetek miatta, nem fogom az életemet nyomorúságban leélni, nem. Ezzel már végeztem.

Ismét hétfő reggel volt, és iskolába készülődtem. A lányok azt mondták, maradhatok még egy hetet, és hogy nem kéne ilyen hamar visszatérnem, de nem akartam már többet otthon ülni és tengődni. Élni akartam. A szobám négy fala közt amúgy is mindig Ő járt a fejemben, és képtelen voltam elterelni másfelé a gondolataimat. Semmi értelme sem volt tovább egyedül töltenem a napok részét. Amúgy is ezerszer átgondoltam a helyzetet, és már eléggé erősnek éreztem magam ahhoz, hogy ne boruljak ki a találkozásunkkor. Bár nem voltam biztos abban, hogy tényleg azért akarok-e suliba menni, mert felkészültem, vagy csak mert annyira hiányzik már, hogy lássam. Mindenesetre döntöttem.

Elég korán indultam el otthonról; Heeyeon és Momo még pizsiben voltak, amikor én elhagytam a lakásunkat. A reggeli csípős hideg pillanatok alatt átfagyasztotta egész testemet, és pirosra marta arcomat és orromat, de ez most nem érdekelt. Csak szerettem volna sétálni egyet Szöul utcáin így hajnalban. Még amúgy sem volt alkalmam látni és megcsodálni, ahogy a város lassan ébredezni kezd és megkezdődik a nyüzsgő élet. Sosem szerettem a túl zsúfolt és zajos városokat, és kifejezetten utáltam a tömeget, de amikor beleszerettem Koreába, a mentsváramba, ez már nem számított.

Közeledett a karácsony, és az emberek ennek nem csak otthonukban, de a „nyilvánosság” előtt is hangot adtak. Az utcalámpák alatt hópehely alakú, világító díszeket helyeztek el, a főtéren álló fákra arany, ezüst és halványkék égőket aggattak, valamint már várható volt, hogy lassan a hatalmas fenyőfa is előkerül. Kellemes érzés kerített hatalmába, s a lelkem mélyén mintha egy pillanatra békére leltem volna, de aztán arcomról lefagyott a mosoly, amint eszembe jutott a karácsony keserves emléke. Mindig is gyűlöltem ezt az ünnepet, hisz nálam úgy telt, mint egy teljesen átlagos nap. Sosem kaptam semmiféle ajándékot, a szüleim sosem kerítettek ennek nagy durranást, pedig számomra mindig is fontos volt. Bár tudtam, ez alkalommal más lehet, talán végre nekem is lehet igazi karácsonyom, az eddigi élményeim alapján és a vele járó fájdalmas érzéssel semmi kedvem sem volt hozzá. Nekem nem az ajándékozás hiányzott, nem a drágábbnál drágább csecsebecsék, sem a pompa, a fényűzés. Nekem csupán csak a szeretet és a békesség kellett… De sosem kaptam meg. És ami egyszer elmúlt, ami egyszer nem adatott meg, azt utólag már nem lehet bepótolni.

Könnyáztatta szemekkel fordítottam hátat a díszes főtérnek - ahol már ott sorakoztak egymás mellett a bódék, melyekben hamarosan mindenféle karácsonyi dolgot lehet vásárolni -, majd visszafelé elindulva megcéloztam az iskolát.

Mikor beértem, rajtam kívül csak pár diáktársam érkezett meg, akik kedvesen fogadtak és megkérdezték, meggyógyultam-e már. Óh, igen, betegségre hivatkozva nem mentem be egy hétig; senkinek halványlila gőze sem volt arról, hogy pontosan mi is történt velem. Így mosolyt erőltetve magamra feleltem, hogy minden rendben van, bár legszívesebben sírni szerettem volna. Percekkel később már eléggé benépesedett az osztály, és szép sorjában az utolsó emberek is betoppantak.

Becsengetés előtt két perccel lépett be a terembe HyunSeung. Már kezdtem reménykedni, hogy a mai nap folyamán mégsem kell szembenéznem vele, de már megszoktam, hogy a Sors sose állt azt oldalamon. HyunSeung most is ugyanolyan jóképű volt, mint eddig: fekete haja kócosan terült el feje tetején, mogyoróbarna szeme úgy ragyogott, mint millió csillag az égen, ajka piros volt, telt és kívánatos. Nadrágja a földet súrolta, mely alól kivillant alsónadrágja, pulcsija pedig kiemelte izmos testét. Szívem ismét megremegett, és lélegzetem megint elakadt. Ugyanolyan jóképű? Ezerszer helyesebb volt, mint utoljára láttam!

Elfordítottam tekintetem, amint elhaladt mellettem, de semmivel sem könnyítette meg a helyzetemet, ugyanis az utána maradt parfümjének illatcsíkja beszivárgott orrüregembe, én pedig elbódultam tőle. Sosem fogom tudni elfelejteni, amikor olyan közel állt hozzám, hogy szinte ajkai súrolták az enyémet. Bár akkor félelmetesnek tűnt, utólag visszagondolva a legédesebb álomként maradt meg bennem. Hiába tett velem annyi rosszat, most mintha mindez semmit sem számított volna. Furcsa, nem? Egy idő után a legborzalmasabb dolgok már nem is tűnnek olyan szörnyűnek, holott akkor bármit megtettünk volna, hogy végük legyen. És most… Most bármit megtettem volna, hogy mindent visszacsináljak…

Hátrafordultam, de nem nézett felém. Szerettem volna, ha megint bunkózni kezd, hogy megint nevessen rajtam, mert így tudom, hogy foglalkozik velem. Mindent megtettem volna azért, hogy ne vegyen a semmibe, hogy ne nézzen levegőnek, de így volt a jó. Talán ha ellök magától és távolságtartó lesz, akkor nekem is könnyebb lesz elfelejtenem…

*

Azt hittem, sokkal lassabban fog eltelni a hétfő, de tévedtem. Mintha csak egy pillanat lett volna, már vége is volt az utolsó órámnak, és azon kaptam magam, hogy a matek füzetemet csúsztatom bele a táskámba.

- MinSeo… - szólított meg valaki halkan, mire száznyolcvan fokos fordulatot véve szembe találtam magam HyunSeunggal. Egy kisebb szívrohamot kaptam, és nem csak azért, mert megijedtem. Nem hittem volna, hogy pont ő lesz az, aki odajön hozzám, arra meg még inkább nem számítottam, hogy mindezt az osztály előtt, nyilvánosan fogja megtenni.

- Mit akarsz? – kérdeztem kissé sem barátságosan, és miután kimondtam, csak azután jutott eszembe, hogy egy héttel ezelőtt mit kaptam ezért – Ne, haragudj, ne... – kezdtem mentegetőzésbe, de félbeszakított:

- Semmi baj, nem kell bocsánatot kérned. Megérdemlem, hogy bunkó legyél. – Az állam a földön koppant. Meglepett, hogy ezt mondta. Mindenre számítottam, csak erre nem, de nem hagyta, hogy a döbbenet ennyitől eluralkodjon rajtam – Figyelj, én csak… én csak szeretnék bocsánatot kérni, mindenért. Nem kellett volna bántanom téged, elismerem, hogy hibáztam, és sajnálom, hogy tönkretettelek. Elgondolkoztam a történtek után, és bűntudatom van, amiért ekkora barom voltam. Sajnálom. Nem várom azt, hogy megbocsáss, mert tudom, hogy mennyire gyűlölsz, csupán csak szerettem volna, hogy tudd, meg fogok változni.

Némán állt előttem, és várta, hogy valamit mondjak, de nem tudtam megszólalni. Összezavarodtam. Most már még inkább nem tudtam, mit tegyek. Miért kéne hinnem neki? Honnan tudjam, hogy nem egy újabb átverés, honnan tudjam, hogy ez megint nem egy ok arra, hogy bánthasson? Túl sok olyat tett, amitől elveszítettem a bizalmamat iránta. De mégis, annyira látni lehetett rajta, hogy bánja, hogy tényleg sajnálja, hogy ha lehet, mindent másképp csinálna. Annyira szerettem volna hinni neki, de jelen pillanatban nem tudtam, mit higgyek. Kérdések tömkelege kezdett el ugrándozni a fejemben. Mégis miért csinálta ezt, mégis mi késztette arra, hogy megváltozzon, mégis mi értelme volt mindennek? Szerettem volna megtudni minden miért kérdésemre a választ, szerettem volna megismerni, de elhatároztam, hogy nem kérek többet belőle és ki akartam tartani emellett az elhatározásom mellett. De ő ismét itt volt, itt állt előttem, és nem akart elengedni. Egész eddig el akart lökni magától, most mégis ő keresett fel. Valami nagyon nem stimmelt vele, csak azt nem tudtam, hogy mi, és hogy ez jó vagy rossz.

Miután nem feleltem, kissé csalódottan bár, de felkapta táskáját, majd kikerülve, elsétált mellettem, hogy végleg kisétáljon az életemből. Szemeimbe lassan könnycseppek szöktek, de gyorsan letöröltem őket. Fájt belegondolnom, hogy ez lesz a vége, hogy lehet, most szalasztom el az utolsó lehetőséget. Mert lehet, ezzel nem csak magamnak segítenék, hanem neki is. De akkor sem tehetem, nem szabad. Így lesz a legjobb. – gondoltam magamban, de valami ötlettől vezérelve mégis utána szóltam.

- HyunSeung… - neve hallatán megfordult, én pedig nem tudtam, mit kéne mondanom. Kíváncsian nézett rám, és türelmesen várta, hogy válaszommal valami bíztatót közöljek, de ötletem sem volt, hogy mit csináljak. Végül csak ennyit mondtam – Csak adj egy kis időt…

Egy másodpercig bután nézett rám, és próbálta értelmezni a mondatomat, végül halványan és reményteljesen elmosolyodott.

- Köszönöm – suttogta, majd elhagyta a termet.

Szívemet mintha ismét boldogság töltötte volna el, de ugyanakkor nem múlt el mellette az aggodalom. Levetettem magamat a padra, és hátrasimítottam a hajamat, majd a fejemet fogva ültem tovább. Ennyit az elhatározásomról és a kitartásomról. Most aztán végképp nem tudom, mihez kezdjek. Mihez is kértem időt? És miért örült ennek ennyire? És miért láttam a reményt csillogni a szemében? És én tulajdonképpen miért is reménykedem?

Nem tudtam, semmit sem tudtam. Ha lehet, még jobban összekuszáltam magamban a dolgokat, még a csomót sem láttam, amit ki kéne bogoznom. De abban a pillanatban boldog voltam, és másra nem is volt szükségem. Hogy ez egy újabb játék kezdete lesz-e vagy sem, az többé nem érdekelt. HyunSeung szóba állt velem, és bármit is eszelt ki, nekem ismét szerepem lesz benne…

× 17. rész ×

Csak sírni tudtam. Csak feküdtem az ágyamban, fejemre nyomva a párnámat, és csak sírtam. Nem emlékszem, mióta lehettem ott, hogy mégis mennyit ütött az óra, csak abban voltam biztos, hogy a fájdalom egyre erősebb lett bennem. Nem voltam biztos abban, hogy valaha ki fogok ebből az egészből lábalni, hogy valaha be fognak gyógyulni a sebeim. Semmit sem tudtam. Az idő megszűnt számomra létezni, olyan volt, mintha homokot szórtak volna az idő vaskerekei közé. Csak a magányt és a kínt éreztem, ahogy felváltva száguldottak végig ereimben.

Mégis hogy hihettem azt, hogy HyunSeung valaha szeretni fog? Mégis miért akasztott ki ennyire, hogy barátnője van? Hisz sosem volt az enyém, sosem mutatta jelét annak, hogy egy kicsit is kedvelne. Hogy lehettem ennyire naiv? És mégis miért vagyok ennyire féltékeny és elkeseredett? Szíve joga, hogy azzal a lánnyal legyen együtt, akivel akar, nekem pedig semmi közöm hozzá. Miért kellett nekem belé szeretnem? Miért kellett nekem ennyire kötődnöm hozzá, miért nem szakítottam már meg a kapcsolatunk elején a szálakat? Miért voltam ennyire ostoba, hogy minél inkább ellökött magától, annál inkább a közelébe akartam kerülni? Édesistenem, miért csináltam ekkora őrültséget? Saját magam alatt vágtam mindvégig a fát, saját magamnak okoztam a vesztemet! Csakis saját magamat okolhatom a mostani állapotomért, csakis saját magammal csesztem ki! Meg a többiekkel, hisz HyunSeung biztosan összeveszett a bandatársaival, ami akár az együttesük vesztét is okozhatja, a lányok pedig kétségek között őrlődnek. Mindenkinek fájdalmat okoztam, mindenkire én hoztam a bajt. Miért ilyen pocsék az élet?

És mégis… mit tegyek most?

Gyűlöltem magamat. Egész életemben gyűlöltem magamat, és hiába próbáltam ezen változtatni, sehogy sem tudtam. Ha valahogy mégis jó irányba fordult az életem, ha egyszer is kaptam egy kis pozitívumot, utána rögtön történt valami, amitől ismét a padló legeslegalján találtam magam. Mégis hogyan lábalhatnék ki ebből az egészből anélkül, hogy megbántanék valakit? Én nem akarok semmi mást, csakhogy másoknak jó legyen! Az se érdekel, ha közben teljesen tönkremegyek, csak mások ne lássák, csak másokat ne érintsen az én nyomorom, csak mások ne kapjanak az én csapásaimból!

Minek kellett nekem egyáltalán idejönnöm? Miért nem maradtam a szüleimmel, miért nem szegtem meg egyszer is a parancsukat? Akkor valószínűleg már rég nem élnék, és akkor mindenkinek jobb lenne! Miért? Miért minden velem történik? Mégis mit követtem el, amiért ezt érdemlem? Talán az előző életemben voltam túl nagyképű, talán túl sokat gondoltam magamról és bűntudat nélkül tapostam az emberek lelkébe? De akkor miért nem csak én szenvedek? Miért kell ezzel másokat is bajba sodornom? Miért kellett az utamba állítani HyunSeungot? Ha ő nem lenne, minden olyan jó lehetne…

De mégis miért érzem mindezek ellenére, hogy még mindig van valami közünk egymáshoz? „Nem, nem, ez badarság! Verd már ki a fejedből őt! Ő nem a tiéd, Ő sosem volt és sosem lesz a tiéd! Emlékezz már, az istenért! Nem láttad, hogy nézett rád, nem láttad az utálatot a szemeiben?! Nem érzed az ütéseinek, a pofonjainak a nyomát a testeden, a szívedben?! Nem emlékszel, mennyit bántott téged? Nem szeretheted Őt! Ő nem az, aki kell neked, Ő nem az, akire szükséged van, Ő nem az, Ő nem! Felejtsd már el!” – kiáltozta menthetetlenül egy hangocska mélyen a szívemben.

Igaza van… Mindenről Ő tehet… Ha Ő nincs, nem lenne ez az egész…

Nem! Nem kenhetem Seungra az egészet! Miért Ő tehetne erről? Hisz én voltam az, aki nem fogadott neki szót, én voltam az, aki mindenáron szembe akart vele szállni és a büszkeségét leverni! Ha nem kezdek el kötekedni vele, semmi nem történt volna meg. Ha nem szerzek barátokat, ha már az elején békén hagyom, most nem kötöttünk volna ki itt.

Minden az én hibám… De akkor se tudom, mit kéne tennem. Azonban mire akárhová is jutottam volna ezzel kapcsolatban, érzelmileg annyira kimerültem, hogy lassan elnyomott az álom.

***

Másnap ugyanazzal az ürességgel, és gyötrelemmel a szívemben keltem fel. Még szinte mindig éreztem a kés hegyét, ahogy óvatosan felszakítja a védőburkot szívem körül, majd egy erős nyomást, ahogy teljesen belevágódik, és végül azt, ahogy megforgatják benne az éles tárgyat. Semmivel sem lett könnyebb másnap reggel a helyzet. Testem és minden végtagom fájt, gyengének, szinte egy élőhalottnak éreztem magam.

Kimentem a nappaliba, és leültem a kanapéra. Csak bámultam magam elé, miközben lassan szemeimből ismét utat törtek maguknak a könnyek. Forró csíkot hagyva maguk után folytak végig hófehér arcomon, és vetették magukat a mélybe. Azt mondják, az idő egy idő után begyógyít minden sebet, de én biztos voltam abban, hogy ez nem így működik. Elfedni még csak-csak ellehet, de megszűntetni sosem. Ami egyszer megtörténik, mély nyomot hagy bennünk, és megpróbálhatjuk elrejteni, de attól az még ott marad. És velem is ez volt. A fájdalom mintha percről percre kiszökött volna belőlem, de tudtam, hogy ez csak egy álca. Sosem fog eltűnni belőlem. Időnként jobb lesz, egy-egy pillanatra elfelejtődik, de vissza fog térni. Vissza fog térni és életem végéig kísérteni fog.

Valaki leült mellém. Óvatosan foglalt helyet mellettem, hogy még véletlenül se zökkentsen ki gondolataimból. Percekig csak némán ült ölbe tett kézzel, miközben arcomat nézte. Szerettem volna, ha Ő lenne ott, de már nem akartam reménykedni.

Kinyitottam szemeimet, és csak meredtem előre. Nem tudtam, mit mondhatnék a lányoknak, mégis mivel nyugtassam meg őket, hogy jól vagyok. Már nem akartam többé hazudni, már nem akartam többé eltitkolni az érzéseimet, többé már nem voltam semmire sem képes. El kellett dobnom az álarcomat, a pajzsomat, amivel eddig eltakartam magam, ami mögé eddig el akartam bújni. Már nem volt ennek sem értelme.

- Szereted őt, igaz? – Heeyeon hangja lágyan csengett, megnyugtató és békés volt. Felelet helyett azonban csak bólintottam egyet. – Sajnálom szívem, annyira sajnálom – hirtelen magához ölelt, én pedig nem bírtam tovább tartani magam. Ismét kitört belőlem a sírás, s mint aki mindenét vesztette, úgy kezdtem el hangosan zokogni. Testem remegett, miközben görcsösen kapaszkodtam barátnőmbe, hogy ő ne hagyjon el. Egy perccel később már a többiek is ott ültek körülöttünk, és mint egy kis család, öleltük egymást. Igazán megható jelenet volt, és örültem, hogy nem hagynak magamra. Az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy bármi is történik, hogy bármit is vétek vagy vétkezünk, mi örökké kitartunk egymás mellett. Mert minket összeköt a sors, mert mi egymásért születtünk.

- Sajnálom… sajnálom, hogy nem mondtam el, sajnálom, hogy ennyit titkolóztam előttetek… és sajnálom, hogy belé szerettem… - suttogtam az utolsó szót inkább magamnak, majd elengedtem őket. – Ígérem, jól leszek, összeszedem magam, és folytatni fogok mindent, csak kell egy kis idő… még szükségem van egy kis időre, hogy elfelejtsek mindent, hogy kiverjem Őt a fejemből.

- Persze, drága, annyit kapsz, amennyit csak szeretnél! – mosolygott kedvesen Zoey – Tudom, hogy nehéz lesz, de mi itt vagyunk veled és segítünk! Annyira sajnálom, hogy Seungie ekkora tapló, és hogy ennyire a semmibe vesz.

- Hát igen, de én is hülye voltam… Már az elején hagynom kellett volna… Nem kellett volna belé szeretnem…

- Szívem, emiatt ne okold magad! A szerelem ilyen: egyszer csak megjelenik, és hiába akarsz tőle szabadulni, hiába akarsz neki ellen állni, nem fog menni. Az, hogy nem mindig végződik sikerrel, benne van a pakliban. De emiatt ne keseredj el, és ne adj fel semmit!

- Ha gondolod, és szerinted úgy könnyebb lesz elfelejtened, akkor átírathatunk egy másik suliba – vetette fel Momo az ötletet.

- Nem, nem akarok új suliba menni. Nem fogok megfutamodni előle, nem fogom hagyni, hogy azt higgye, Ő győzött. Ki fogom tudni Őt törölni az életemből, és folytatni fogom az életemet. Nem azért jöttem, hogy ismét a fájdalom börtönében raboskodjak, hanem azért, hogy boldog legyek. 

- Ez a beszéd kislány! – puszilt meg Cinti. – Nem szabad feladni, az a görény meg már amúgy is megkapta Yoseobtól a magáét.

- Komolyan? – kerekedtek el a szemeim – Yoseob bunyózott Seunggal?

- Hát kapott pár pofont, az biztos, ami úgy néz ki, hatással volt rá. Dobta a csajt és megígérte, hogy többé nem fog köcsögösködni senkivel. Azt hiszem, elgondolkozott azon, hogy fel kéne nőnie, és ha híres akar lenni, nem kéne ennyit balhéznia.

Nem feleltem. Bár boldogsággal töltött el, hogy talán ezután végre normális lesz, de nem akartam a közelébe kerülni. Többé már nem. Eleget szenvedtem miatta, túl sok fájdalmat okozott, és ennek a végére pontot kell rakni, ha akarom, ha nem. Muszáj lesz. Mert már van otthonom, vannak barátaim, van családom, és ha ő nem is lehet az enyém, még akkor is tartozom valahová.