× 32. rész × (utolsó rész)

Másnap már kora reggel talpon voltam. A tegnap este végére nem emlékeztem, mert miután HyunSeungot a konyhában hagytam, visszavonulót fújtam. Bár ha jól hallottam, nem sokáig tartott az éjszaka.

Halkan osontam ki a szobámból, bőröndjeimet magam után húzva. Reméltem, hogy Heeyeon és Momo még mélyen alszik, bár amint ránéztem az órára, mely hajnali 5-öt mutatott, tudtam, hogy nincs miért aggódnom. Ebben a tudatban haladtam a kijárat felé, ahol azonban még egy utolsó pillanatra megálltam. Csendes volt az egész ház, ami számomra szokatlan volt. Szemeimbe könnyek szöktek, amint felidéződött bennem az a néhány hónap, amit itt töltöttem. Még most is ugyanolyan elevenen él bennem az első nap, amikor beléptem az ajtón, és körbenéztem. Csodálatos volt. Még most is látom magam előtt a fárasztó reggeleket, azt, amikor fogócskáztunk körbe-körbe a lakásban, amikor hangosan üvöltettük a zenét, és együtt énekeltünk, a közös főzéseket, vagy amikor félve bújtunk egymáshoz egy horrorfilm nézése közben... Most, hogy elhagyni készültem a házat, melyet az otthonomnak tekintettem, minden újraéledt bennem. Ilyen sok mindent megéltem már? Hihetetlen. Alig emlékeztem néhány dologra, s most csak úgy folyamatosan megrohamoztak az emlékfoszlányok. Mintha a saját házunk megérezné, hogy mire készülök, s ezekkel próbálna itt marasztalni.

De nem lehet.

Még tettem egy utolsó kört a lakásban, hagytam, hogy az emlékek pár percre magukkal ragadjanak, hagytam, hogy mélyen beleivódjon elmémbe minden egyes kis részlet, majd még egyszer, utoljára visszanéztem az ajtóból, végül kiléptem a folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót, s elindultam lefelé a lépcsőn. Amint egyre távolodtam, úgy egyre több könnycsepp lepte el a szemeimet, s mikor kiértem a szabad ég alá, már javában zokogtam. Nem akartam elmenni, de muszáj volt.

A repülőm csak 8-kor indult Magyarországra, ergo volt még három órám. Elbúcsúzhattam volna a barátaimtól, de nem bírtam. Képtelen lettem volna rá. Ráadásul nem is tudtak róla, hogy mik a terveim, így ha felkeresem őket, megpróbálnak visszatartani, azt meg nem akartam. Fájdalmasabb lett volna elmenni, ha közben látom összetörni őket.

De miért is akarok elmenni? Hát a levél... Tudtam, kitől jött, pontosabban kiktől... A szüleimtől... Azt nem tudtam, hogy kiengedték-e őket vagy megszöktek a börtönből, de tudtam, hogy engem akarnak. Már úton voltak hozzám. Ha pedig maradok, ez egyelő azzal, hogy ők veszélyben vannak. Nem kockáztathattam az életüket. Áldozatot kellett hoznom, én pedig eldöntöttem, hogy önként vetem magam eléjük. Hisz nem ezt akarják már évek óta, nem a halálomat kívánják? Most végre megkaphatják, és pontot tehetünk mindennek a végére. Bár rettenetesen féltem, és minden idegszálam azon volt, hogy megakadályozzon ebben az őrült tervemben, én makacsul mentem előre.

A taxi már várt rám, így gyorsan bedobáltam a táskáimat, majd két órás kocsikázás után a reptéren találtam magam. Leültem az egyik székre a csomagjaimmal, és vártam, hogy végre bemondják a hangosbemondóba, hogy megkezdhetjük a beszállást.

Már pirosra sírtam szemeimet, szemfestékem összemaszatolta arcomat, és minden egyes lélegzetvétel fájt. Akik arra jártak, mind megbámultak és összesúgtak azt találgatva, min akadhattam ki ennyire, de már olyannyira megszoktam ezt a helyzetet, hogy szinte észre sem vettem.

Pokolian fájt, de mi mást tehettem volna? Féltem és össze voltam zavarodva. Nem voltam biztos abban, hogy ezzel jót teszek akárkinek is, de nem láttam más megoldást. Mi lesz velem ezek után? Mi lesz velük ezek után? Mit tegyek, hogy az a hatalmas űr, mely bennem tátong, megszűnjön? Még el sem mentem, de már most hiányzik mindenki. Szerettem itt lenni, már-már otthonomnak neveztem Koreát, s mégis el kell hagynom. Annyi szép emlék köt ide, új barátok, egy normálisabb élet és mégis... Most minden romba dől. Mert bár rengeteg rossz is történt velem, mert bár Seung rengetegszer bántott, ez mind-mind nem számított már. Hiába is, utólag a legszörnyűbb dolgok már nem is tűnnek olyan borzalmasnak.

Elővettem a zsebemből egy fényképet, melyen mind a 14-en ott voltunk: Cinti, Taemin, Yoseob, Wiwu, Doojoon, Zoey, Momo, Dongwoon, Gikwang, Heeyeon, Miyoung, Junhyung, HyunSeung és én... Az egyetlen egy közös kép rólunk. Karácsony éjszakáján készült. Elmosolyodtam, miközben felidéződött az az este. Milyen szép is volt, mennyit mulattunk, bolondoztunk... HyunSeung akkor adta a nyakláncot, amit a mai napig viselek... és akkor csókolt meg először... aztán jött a baleset...  Végigsimítottam ujjammal a fotón, majd egy könnycsepp hullt rá, s hangosan felzokogtam. Óh, mennyire fognak nekem hiányozni! Bár ne így alakult volna, bár személyesen is elmondhatnám nekik, mennyire szeretem őket. Istenem, ha vissza lehetne forgatni az időt, mindent másképp tennék! Tudom, hogy mennyi fájdalmat okoztam és azzal, hogy elhagyom őket, megadom az utolsó kegyelemdöfést is. Mi lesz velük? Vajon boldogulni fognak nélkülem is? Bárcsak másképp alakult volna... bárcsak megállíthatnám az időt... bárcsak... bárcsak...

De nem lehet.

Mennem kell.

Magamhoz szorítottam a képet, majd visszacsúsztattam zsebembe, és megragadva bőröndjeimet, elindultam a bejárat felé. Vontatottan haladtam előre, lábaim mintha minden lépésnél a földhöz ragadtak volna. Szívemre ólomsúlyként nehezedett a fájdalom, s ahogy egyre közeledtem az ajtó felé, úgy egyre jobban összefacsarodott. A hiány, a mérhetetlen űr, az elkeseredettség, a kétségbeesés, a távolság közeledte fojtogatni kezdte lelkem, mely mellkasomban furcsa szorítást eredményezett. Végtagjaim remegtek, instabil volt járásom, küzdöttem minden érzékszervem ellen, de kitartóan araszoltam tovább a tömeggel.

Mennem kellett.

Bármit megtettem volna, hogy ez ne történjen meg, bármit. Azért imádkoztam, hogy mondják le a járatomat, vagy valaki tartson vissza, esetleg derüljön ki, hogy ez az egész csak egy nagyon-nagyon rossz álom, de nem történt semmi.

- Ne menj... – egy ismerős hang ütötte meg a fülemet néhány centire mellőlem. Azt hittem, csak képzelődöm, de miután egy meleg kéz csuklómra fonódott, már tudtam, hogy van mögöttem valaki. Megtorpantam, de nem szóltam semmit. Próbáltam kihúzni kezem az illető kezéből, de ő még inkább megszorította. – Kérlek, ne menj...

- HyunSeung... Te mit keresel itt? – kérdeztem, miután megfordultam, és az ő arcával találtam szemben magam. De még mielőtt válaszolhatott volna, hátat fordítottam neki, és immár határozottabban mentem tovább.

- Nem engedem, hogy elmenj... – került ki, és állt be elém. Akárhogy próbáltam elmenni mellette, nem hagyta magát.

- Kérlek, Seung, ne nehezítsd meg a dolgom... Jobb lesz ez így mindenkinek...

- Igen? És kinek? Neked? De hisz most is sírsz! A többieknek? Pillants a hátad mögé, mert mindannyian itt vagyunk – mutatott hátrafelé, és csakugyan ott voltak mind, alig néhány méterre tőlünk.

- Miért csináljátok ezt? – fordultam ismét előre, de a kérdést Seungnak tettem fel. Nem akartam látni őket, nem akartam, hogy visszatartsanak, nem akartam semmi mást, csak végre egyszer boldog lenni. – Nekem nincs miért itt maradnom, értsd meg. Ez nem az én világom, én... túl sok fájdalmat okoztam már nektek... Miattam majdnem meghaltál, nem emlékszel? Ha én nem vagyok, ez nem történik meg. És... a szüleim...

- Ha te nem vagy, nem fogok sosem megváltozni – mosolyodott el halványan – A szüleidet pedig el fogják kapni, a rendőrség már a nyomukban van... Hallottuk a hírekben... Nem lesz semmi baj, ne aggódj! – lépett közelebb, én pedig most az egyszer nem hátráltam meg.

- Nem... nem... nem ismeritek őket... Engem akarnak, nektek pedig nem eshet bajotok... Megadom nekik, ami kell... – dadogtam, miközben egész testem reszketett a félelemtől.

- MinSeo, nincs mitől félned! Mi itt vagyunk neked, tudod jól! – fogta meg bal kezével a kezemet, majd a másikkal óvatosan az állam alá nyúlt, hogy a szemembe nézhessen – Miért érzem úgy, hogy előlem menekülsz?

- Seung, kérlek, ne csináld, én...

- Szeretlek – bökte ki végül, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Látásomat elhomályosították a könnycseppek, de még így is tisztán láttam arcát, még így is láttam rajta, hogy az igazat mondja. – Ezt akartad hallani, ugye? Szeretlek. És sajnálom, hogy ezt nem mondtam el előbb neked. Azóta így érzek irántad, amióta csak megláttalak. Ezért bántottalak olyan sok időn át, ezért volt minden egyes rossz cselekedetem. Mert még sosem éreztem ilyet, és megrémültem ettől. Felbolygattad az eddigi életemet, és nem tudtam, mit csináljak. Pánikba estem, és téged okoltalak mindenért. Pedig te nem csináltál mást, csak megmutattad az élet naposabbik oldalát, új reményeket csepegtettél belém. Szeretlek, MinSeo.

Nem tudtam mit mondani. Annyira letaglózott ez a vallomása, hogy félúton belém fagytak a szavak. Sosem okoztam neki fájdalmat, éppen ellenkezőleg. Megmentettem őt. Hisz ő is ezt mondta. De mégis... a szüleim...

- Sajnálom, de már túl késő. Én nem ide tartozom... – nyögtem ki végül zavaromban. A közelsége, az illata ismét teljesen elbódított, azt hiszem, nem tudtam tisztán gondolkozni.

- De igen – még egy lépést tett felém, karjaival átölelte derekam, s magához ölelt. Testünk szinte egybeforrt, mellkasom alatt éreztem szíve dobogását. Térdeim megremegtek, ahogy megéreztem leheletét nyakamon, s ez neki is feltűnt, mert még szorosabban szorított magához. Szemeit néztem, azt a csillogó, barna örvényt, mely fényesebb volt, mint bármelyik csillag az égen, s mely oly sokszor kábulatba ejtett már. A szemeit, mely a mentsvárammá vált. Ajkai lassan és lágyan ajkaimra fonódtak, s abban a pillanatban tudtam, hogy igazat mondd. Szeret – és nekem ennél többre nem volt szükségem. – Most már örökre hozzám tartozol...

× 31. rész ×

A délelőtt nagy részét a lakás kitakarításával töltöttük. Rendet raktunk mindenhol, hogy azért ne disznóólban fogadjuk a barátainkat. Aztán elmentünk egy kis édességet meg üdítőket vásárolni, mivel egy darab kaja sem volt otthon és a fiúkról közismert tény volt, hogy rengeteget tudnak enni. Viszonylag hamar végeztünk mindennel, és egy laza ebéd után már csak várnunk kellett, hogy megérkezzenek a többiek is. A lányok előbb jöttek át, hogy tudjunk egy kis traccspartyt tartani, majd egy óra múlva, olyan délután 3 tájt a B2ST tagjai is betoppantak.

Egy rövid beszélgetés és hülyéskedés, no meg evészet és ivászat után a srácok úgy döntöttek, előadják a produkciójukat.

- Nos, hölgyeim, és uram – nézett Dongwoon Taeminre – felkészültetek?

- Naná! – kiáltottuk egyszerre. Ahhoz képest, hogy Seung is itt volt, felszabadultan viselkedtem és nem éreztem feszengést miatta. Ellenben vele, aki alig szólalt meg és folyamatosan magamon éreztem tekintetét. Valahogy furcsának tűnt, és egy kissé idegesített némasága, hisz már megszoktam, hogy nem kapok tőle mást, csak bunkózást, de nem akartam tudomást venni róla. Itt voltak a többiek, főleg Dongwoon, Gikwang és Yoseob, akiket egészen megkedveltem, és akik nem gyűlöltek, szóval ha a többiekért nem is, hát miattuk mindenképp jól akartam érezni magamat. Fontosak voltak számomra, és baromira szurkoltam azért, hogy sikerüljön nyáron a debütálásuk.

Mind a heten, plusz Taemin a kanapéra és a fotelokba kucorodtunk, míg a többi 6 fiú a nappali közepén sorakoztak fel egymás mellett.

- Sajnos koreográfiánk még nincs, úgyhogy nem fogunk táncolni! – biggyesztette le ajkait Junhyung, mire mindenki szomorú arcot vágott.

- Nehogy elhiggyétek, csak szórakozik! – csapta meg barátja vállát Doojoon, miközben Jun jót nevetett rajtunk, azonban egyből elhallgatott, mire 3 párna is repült felé.

- Amúgy tényleg van koreó, sőt, még a zenét is elhoztuk, szóval mondhatni egy teljes produkciót láthattok! – jelentette ki büszkén Gikwang.

A srácok gyorsan átrendezték a nappalit, hogy nagyobb helyük legyen, majd beálltak a kezdéshez. Mi már tűkön ülve vártuk az előadásukat, és összeszorított ujjakkal szurkoltunk értük. Mintha ez az egész élesben ment volna, úgy viselkedtünk.

- Baszki, én izgulok! A torkomban dobog a szívem – jelentette ki Yoseob, mire a többiek helyeslően bólogattak.

- Ez az első alkalom, hogy ennyi ember előtt fellépünk! – mosolygott zavarában Doojoon.

- Ne beszéljetek, inkább kezdjétek! – adta ki a parancsot Heeyeon, mire a srácok tényleg belecsaptak a lecsóba.

Annak ellenére, hogy kicsi volt a helység, tökéletesen el tudták táncolni a koreográfiát. Arról nem is beszélve, hogy mikor felcsendült a hangjuk, mindegyikünkben megállt az ütő. Kivétel nélkül gyönyörű hangja volt mindegyiküknek, mind egyénileg, mind mikor egyszerre énekeltek. Még levegőt is elfelejtettünk venni, mozdulni se bírtunk, olyannyira belemerültünk az előadásba. Az idő mintha megfagyott volna körülöttünk, csak rájuk tudtunk összpontosítani. Egyszerűen tökéletes volt minden. Észre sem vettük, hogy időközben a dal végére értek.

- Jesszus, ezek teljesen sokkhatás alá kerültek – vigyorgott önelégülten Jun.

- Hahó, emberek, ébresztő! – dobott felénk egy párnát Dongwoon, mire mindenki megrázva a fejét, visszatért az ámulatból.

- Na, milyenek voltunk? – kérdezte kissé félve Yoseob.

- Marhajók! Egyszerűen csodálatosak! Erre nincsenek szavak! Ez... ez valami fantasztikus volt! Tuti sikeretek lesz, ebben már most biztos vagyok! – áradoztunk, a fiúk pedig csak pirultak ennyi bóktól.

Olyannyira lázba jöttünk, hogy megkértük őket, még egyszer adják elő, mire nagy nehezen, de végül ismét eltáncolták a Bad Girl című dalukat, ami majd az első albumukon is rajta lesz. Ahogy énekelték a dalt, kissé úgy tűnt, mintha rólam is szólna. Ebben az is megerősített, hogy akárhányszor Seung énekelte a részét, mindvégig a szemembe nézett. Meg kell hagyni, az ő hangja nyűgözött le a legjobban, és azt se tagadom, hogy az egész produkció alatt csak őt figyeltem. Talán ez volt az első alkalom, amikor énekelni hallottam. Teljesen elvarázsolt, és eddigi pajzsom, amit magamra öltöttem, most leomlani látszott. Hiába is, ő mindig képes volt arra, hogy akár a nézésével a lelkembe lásson és kiismerjen.

Harmadszor már nem sikerült visszatapsolni őket, hiába könyörögtünk nekik. Valahogy ezután a dal után máshogy éreztem magam. Furcsa volt a srácok között ülni, és hallgatni a jövőre vonatkozó terveiket. Elfogott a rémület, hogy a debütálásuk után talán alig fogjuk őket látni, és talán sosem fogunk többet találkozni. Normál esetben örülnöm kellett volna, hisz minden vágyam az volt, hogy Seungtól elmeneküljek, de mégis... most valahogy féltem ettől, és mindent megtettem volna, hogy ez ne következzen be. Persze akartam, hogy megvalósítsák az álmaikat, de mégis... Mi van, ha el fog felejteni? Ha soha többé nem fog rám emlékezni? Hiába fogom látni őt a fellépéseiken, a tv-ben, a képeken, de fogok vele valaha személyesen találkozni? Nem akartam belegondolni, milyen érzés ez, nem akartam sosem megtapasztalni, milyen lenne őt a távolból figyelni, milyen lenne őt úgy szeretni, hogy tudom, soha többé nem lehet az enyém. Úgy szeretni, hogy tudom, egykor volt valami köztünk. Egyszerre akartam őt gyűlölni és szeretni, egyszerre akartam magam mellett tudni és eltaszítani, egyszerre akartam sírni és nevetni.

- Kér valaki valamit inni? – tettem fel gyorsan a kérdést, mielőtt még jobban elérzékenyültem volna.

- Én igen! – jött mindenkitől a válasz, így gyorsan kispuriztam a konyhába.

Előhalásztam a hűtőből a narancslevet, valamint új poharakat vettem le a polcról, miközben azon voltam, hogy visszanyeljem az előtörni készülő könnycseppeket. Ám néhányan még így is utat törtek maguknak, és fájdalmas sóhaj kíséretében gördültek le arcomon.

- MinSeo... beszélhetnénk? – hallottam meg magam mögött HyunSeung hangját, amitől kissé összerezzentem. Gyorsan megtöröltem a szemeim, majd megfordultam, és egy bólintás kíséretében leültem az asztalhoz. Kissé félve ugyan, de ő is leült velem szembe.

- Hallgatlak... – suttogtam, és próbáltam nem ránézni.

- Én csak... tudod én... én sajnálom, amit csináltam... De tényleg... Tudom, hogy hibáztam, és tudom, hogy a sajnálatommal nem megyek semmire, de így van. Tényleg bűntudatom van, és szeretném jóvátenni az egészet. Nem volt szép húzás így letámadnom téged, hisz még csak nem is ismerlek és... én tényleg sajnálom, MinSeo. És... köszönettel tartozom neked... A kórházas dolog miatt... Tudod, nem hittem volna, hogy pont te leszel az, aki mindvégig ott lesz mellettem... A többiek mesélték, mennyire ki voltál készülve, de én alig akartam elhinni... Hisz annyi mindent tettem ellened, annyiszor bántottalak és tapostalak el, és te mindezek ellenére mindig kedves voltál és ott voltál mellettem... És nem értem, miért... Mert nem érdemlem meg, hogy valaki is rendes legyen hozzám... És te mégis... Én nem tudom, MinSeo, mit kéne tennem... Ígérem, meg fogok változni, csak...

- Ezt egyszer már mondtad... – vágtam közbe - és hittem neked... és tessék, ez lett a vége. Ismét hátba támadtál. Nem tudom, HyunSeung, hogyan bízhatnék meg benned ezután. Tudom, hogy próbálsz jó lenni, és én szerettem volna neked segíteni, de ezek után alaposan megfordult a fejemben, hogy valóban én vagyok-e az a személy, aki kihúz a gödör aljáról...

- Tudom, tudom, hogy nehéz megbízni bennem, de kérlek, adj még egy esélyt – hajolt közelebb, miközben megfogta az asztalon pihenő kezem – Tényleg meg fogok változni, csak kérlek... ne hagyj el... Te vagy az, aki a legjobban ismer, mert... emlékszem arra az éjszakára... Karácsony éjszakájára... amikor megcsókoltalak... és bár volt egy enyhe amnéziám, én azóta se tudom kiverni a fejemből... ez az egyetlen emlék, ami tisztán él bennem...

- HyunSeung, kérlek... – könnyek lepték el a szemem. Többé nem voltam képes erős lenni, előtte sosem tudtam tartani magam. Kihúztam kezemet kezeiből és hátradőltem a széken.

- Ne, MinSeo, kérlek, hallgass végig. Nem tudlak kiverni a fejemből, mert már annyi jót tettél velem. Túlságosan fontos vagy számomra és nem akarom többé azt látni, hogy szenvedsz. Tényleg sajnálom, és ha kell, még ezerszer elmondom ezt és ígérem, meg fogok változni, mindent helyre fogok hozni, csak adj még egy utolsó esélyt. Kérlek, hadd bizonyítsam be!

- Nem tudom, Seung, komolyan nem tudom. Nem tudom, hogyan hihetnék neked. Eljátszottad a bizalmamat és a mai napig nem tudom, miért viselkedtél így velem. Túl sokat szenvedtem miattad, és ha ezt most nem zárjuk le, akkor ki tudja, mi lesz a későbbiekben. És ha még egyszer átversz? Ha még egyszer bántani fogsz és megalázol? Én ezt nem tudom tovább csinálni... Különben is, hamarosan debütáltok, és egy perc szabad időd sem lesz, hamarosan már emlékezni sem fogsz rám.

- Ne mondj ilyet, mert ez nem igaz. Tudod, hogy...

- Nem, nem tudok, semmit! Mégis mit vársz tőlem, Seung? Mégis miért kéne neked hinnem? – néztem mélyen szemeibe, de választ nem kaptam – Látod? Nem vagy képes kimondani... Nem tudod kimondani azt a szót, amit már olyan régóta várok... Pedig talán azzal vissza tudnál tartani.... Sajnálom, de ennek itt és most vége kell, hogy legyen.... Jobb lesz így, hidd el... Mindkettőnknek jobb lesz... – suttogtam, majd felálltam, és kisétáltam a konyhából, s egyúttal az életéből is. Még hallottam, ahogy halkan nevem súgja, de nem fordultam vissza. Nem akartam látni, ahogy szíve apró darabokra törik, és nem akartam hallani, ahogy erőteljesen zokogni kezd.

× 30. rész ×

Miután hazaértem, megszabadultam a vizes ruháimtól és beugrottam a zuhany alá. Testemet pillanatok alatt átjárta a forróság, bőrömet mintha milliónyi vízcsepp égette volna, mintha ezer tűt szúrtak volna belém, mintha égő cigarettacsikkeket nyomtak volna testem felületére. Fájt, de mégis jól esett.

Negyed óráig áztattam magam, majd elzártam a csapot, megtörölköztem és tiszta és száraz ruhát vettem fel. Ezután kiszaladtam a nappaliba, és felmostam az egész lakást, hogy eltüntessem a nyomokat. Nem akartam, hogy Heeyeon és Momo erről tudomást szerezzenek, bár sejtettem, hogy ezt nem fogom tudni eltitkolni. Ha a lányok nem is mondják el, a suli akkor is mindenképp értesíteni fogja őket.

Miután ez is megolt, visszavonultam a szobámba és lefeküdtem az ágyamra. Magamra húztam a takarót és csak bámultam ki a fejemből. Sajgott mindenem, még most is éreztem HyunSeung illatát, erős kezeit, ahogy lefognak, és gyönyörű arcát, mely kíváncsian nézett rám, mintha próbálná kideríteni viselkedésem okát.

Már megint Ő...

Miért teszi ezt velem? Miért kellett megint rám támadnia? Miért nem tud végre békén hagyni és elfelejteni? Túllépni rajtam és kitörölni? Mit akar tőlem? Mit tettem vele? Miért bánt folyamatosan? Miért, miért, miért? Nem volt elég neki, ami történt, nem tanult az esetből, amikor is majdnem meghalt?

„Én ezt már nem bírom tovább” – gondoltam, s a sírás könnyek formájában utat tört magának. Oldalamra fordultam, magzatpózba görnyedtem és erőteljesen zokogni kezdtem. Üvöltöttem a fájdalomtól, ami szívemet marcangolta, ami megállás nélkül hasított belém, ami épp próbált felemészteni. Egész testem remegett, rázkódott, mint akinek rohama van; úgy éreztem, megőrülök, elveszítem az irányítást elmém felett. Kapkodtam a levegőt, fuldokoltam, kezemmel mellkasomat markolásztam, mintha ezzel meg tudnám szüntetni azt az égető érzést testemben, mintha ezzel ki tudnám szakítani, tépni a kínt magamból. Percek teltek el, éveknek tűnő percek. Lassan kezdett minden elhomályosodni, eltompulni, már meg se tudtam állapítani, hogy hol vagyok. Fejem zúgott, mint akit fejbe vágtak, apró csillagok jelentek meg körülöttem.

Fájt. Égetett. Sikítottam. Mindezt némán.

Hirtelen megjelent az a jól ismert sötétség; előlopózott árnyékából és nesztelenül közeledett felém, míg végül el nem ért. Ugyanolyan kínzó lassúsággal ölelte magához kimerült, fáradt, haldokló testem, megsimogatott, miközben fülembe súgta, hogy minden rendben lesz, ő majd vigyáz rám. Egy pillanatra el is hittem, hogy vele tényleg biztonságban lehetek és ez a pillanat elég volt, hogy fejem fölött összekulcsolja ujjait, s zuhanni kezdjek a mélybe. Hiába kapálództam, nem találtam semmiféle kapaszkodót. Csak zuhantam a végeláthatatlan feketeségben, s még mielőtt földet érhettem volna, egy csapásra minden megszűnt. Elájultam vagy meghaltam? Ezt magam sem tudtam.

*

Mikor ismét magamhoz tértem, az ágyamban találtam magam, pont ott, ahol voltam. Az ablakom felé pillantottam, ahonnét a Hold élesen bevilágított s ahol tömérdek csillag nézett velem farkasszemet. Tehát este van. Ezek szerint csak elaludtam?

Átfordultam a másik oldalamra, de valakit arcon ütöttem.

- HyunSeung?! – sikítottam fel és egyből ülő helyzetbe tornáztam magam.

- Nem, Momo vagyok – simogatta sajgó arcát barátnőm – Te aztán formába hoztad magad. Nem hittem volna, hogy ekkorát tudsz ütni. Áucs!

- Jesszus, ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy... vagytok – pillantottam Momo mellé, ahol Heeyeon ébredezett – Ti mit kerestek itt?

- Hát... – néztek össze – beszélni akarunk veled, de elaludtál, és... valahogy itt maradtunk.

- Ah, értem... – dőltem vissza az ágyra – Miről akartatok beszélni?

- Szerintem tudod jól – mászott át a másik oldalamra Heeyeon.

- Ma felhívtak minket a suliból, hogy épségben hazaérkeztél-e, és tartottak egy kisebb beszámolót arról, hogy mit rendetlenkedtetek Seunggal...

- Nem mi, hanem csak ő! Ő tehet mindenről! – fontam össze karjaimat mellkasomon és dühösen fújtattam egyet.

- Mi csak annyit tudunk, hogy a vízben „verekedtetek” és kiabáltatok egymással, amiből a tanárnő arra a következtetésre jutott, hogy ti... vagyis izé... szóval érted...

- Miiii? Neeee! Ez komoly?! Azt hiszik, hogy mi...? – kerekedtek ki a szemeim.

- Igen, azt. De gondolom ez nem így van. Szóval... Mi történt igazából?

- Csak annyi, hogy ez a kis pöcs belelökött a vízbe! De semmi oka sem volt rá! Én pedig besokalltam, visszaszóltam neki, és én is belelöktem a vízbe... és onnantól kezdve jött minden magától... Kiborultam, de nagyon...

- Akkor azért van lehorzsolva a karod... – mutatott Heeyeon a kipirosodott kezemre.

- Valószínűleg – sóhajtottam fel, miközben egy pillantást vetettem újonnan szerzett sebeimre – Sajnálom, csajok, hogy ismét csalódást okoztam... Tényleg... És sajnálom, hogy mindig csak a baj van velem, de ígérem, meg fogok változni. Le fogom zárni ezt az egész ügyet, csak... csak kell egy kis idő... és új környezet... Azt hiszem, sulit kéne váltanom, mert másképp már nem tudok megküzdeni HyunSeunggal...

- Nem, nem, MinSeo, nem váltasz sulit. Nem menekülhetsz el a problémák elől, főleg nem most, amikor már ennyi mindenen keresztülmentél. Én elhiszem, hogy borzalmasan érzed magad és rettenetesen fáj, és nehéz lelkiekben ezzel megküzdeni, mert nekünk is rossz látni, hogy szenvedsz és nekünk is kezd ebből elegünk lenni. De mi itt vagyunk neked, és számíthatsz ránk – karolt át Heeyeon.

- Igen, és éppen ezért fognak holnap átjönni a srácok. Akkor meg fogjátok tudni beszélni a dolgaitokat, mert ha nem, bezárunk az egyik szobába. Ez így nem mehet tovább. Pontot kell rakni a végére.

- De... nem, én nem akarom látni, nincs erőm látni, én nem....

- Nincs de! MinSeo, kis híján kinyírtátok egymást, már hónapok óta játszadoztok egymás érzéseivel, és készítitek ki a másikat mind idegileg, mind lelkileg. Meg fogtok őrülni, ha ezt így folytatjátok, ez se neked, se neki nem jó. Te is össze vagy zavarodva, ahogy valószínűleg HyunSeung is. Muszáj beszélnetek, bármi is lesz a vége. Holnap átjönnek a fiúk, mert amúgy is meg akarják mutatni az első dalukat, és utána nyugodtan tudok csevegni. Tudjuk, hogy nehéz, de túl kell lenni ezen.

- Igen, és erről nem szeretnénk még egyszer vitát nyitni, téma lezárva – mondta Momo, mielőtt ismét tiltakozásba kezdhettek volna. Mindketten adtak egy puszit az arcomra, majd kikászálódtak az ágyból, és elhagyták a szobámat.

Igazuk volt. Ezt meg kell beszélnünk. Hiába futnék el, sosem tudnám lezárni, hisz ott volt az a rengeteg miért kérdés. Muszáj volt tudnom a válaszokat. Ehhez pedig beszélnünk kellett.

Megbeszéljük és utána elmegyek. Mert ha nem is előle, de mások elől menekülnöm kellett...

× 29. rész ×

Felsikítottam, ahogy a hideg víz hozzám ért, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a part felé evickéltem, ahol megpróbáltam kimászni, de mivel a jég még nem teljesen olvadt el, ezért állandóan megcsúsztam. Seung és a bandája olyan erőteljes nevetésben törtek ki, hogy szabályosan visszhangzott ördögi kacajuk, ami pedig arra késztette az osztály többi részét, hogy odacsődüljenek körénk. Szerencsémre a lányok egyből a segítségemre siettek, és kihúztak a jeges vízből. Szégyenemben teljesen elpirultam, arcom szinte már lángokban állt. Egy percig döbbenten néztem körbe, míg felfogtam, mi történt, majd tekintetem a vihogó HyunSeungon állapodott meg. Mégis miért kellett belelöknie a folyóba? Mégis mire volt ez jó neki? Én éreztem magam rosszul amiatt, hogy az utóbbi hetekben milyen zárkózott volt, erre most ő az, aki így hátba támad és megaláz? A düh pillanatok alatt elöntött, és nem tudtam, mit csinálok, csak cselekedtem: odamentem hozzá, majd karját megragadva közelebb rángattam a parthoz, majd belelöktem a vízbe. Mindig is gyűlöltem, ha valaki a kedvességemet, a segítőkészségemet használta ki. Én voltam az egyetlen személy, aki mindig aggódott érte, aki törődött vele, erre ezt érdemlem? Mégis mi joga van hozzá?

- Neked teljesen elment az eszed?! – sipákolta HyunSeung, miközben nagyokat prüszkölt – Mi a franc bajod van?

- Ezt én is kérdezhetném tőled! – csattantam fel én is – Annyira elegem van már belőled, de komolyan! Miért hiszed azt, hogy felettem állsz, hogy akárkinél többet érsz? Te is csak ugyanaz a senkiházi, idióta vagy, mint bárki más! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy születhetnek ekkora értelmiségek a Földre!

Seung tekintete eltorzult, szemei ismét megcsillantak a haragtól, ajkán furcsa vicsorgás jelent meg. Szinte láttam rajta, ahogy eldurran az agya, ahogy egy fekete köd elhomályosítja elméjét. Még mielőtt elgondolkodhattam volna azon, mit is mondtam, már késő volt: Seung megragadta a karom, és berántott maga mellé az alig térdig érő vízbe.

- HyunSeung, az isten áldjon meg! Fejezd már be, nem hallod!? Mégis mi bajod van? Engedd el MinSeot, de sürgősen! Gyertek azonnal ki, mert megfáztok! – kiáltozták a lányok Yoseobbal együtt, de egyikünk sem hallgatott rájuk. Eközben mindenki döbbenten és tátott szájjal nézte a háttérből az eseményeket, de most az egyszer nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólunk.

- Ezt most nagyon nem kellett volna! – mordultam fel ismét, majd felálltam és nekiestem HyunSeungnak. Csapkodni kezdtem a mellkasát, a karját, ott ütöttem, ahol csak értem, míg ő próbálta elhárítani ezeket az ütéseket. – Áruld már el, hogy mégis mit ártottam én neked?! Soha egy rossz szavam sem volt hozzád, te meg hónapok óta nem vagy képes normális lenni! Miért?! – üvöltöttem tovább, miközben szemeimben egyre több könnycsepp jelent meg.

Már perceken át ütöttem, és kiabáltam rá kígyót-békát, amit végül megelégelt. Hirtelen elkapta kezeim, és szorosan testem mellé szorította őket, hogy moccanni is alig bírtam. Fejét a nyakamba fúrta, ezzel megakadályozva azt, hogy esetleg megfejeljem. Hiába rángatóztam, hiába próbáltam kiszabadítani magam, nem tehettem semmit ellenne.

- Eressz már el, hallod?! Azonnal engedj el, különben megverlek! En-gedj-el!! – tört elő belőlem minden visszafojtott dühöm, minden fájdalmam és gyötrelmem, melyek már hónapok óta érlelődtek bennem. HyunSeung egy szót nem szólt, amit nem tudtam, mire vélni. Talán az volt a célja, hogy kihozzon a sodromból és most én legyek az, aki megnyílik előtte? Talán mindvégig sejtette, hogy miatta vagyok olyan, amilyen, talán ő is rájött, hogy mindkettőnk lelkében ugyanaz zajlik és most ő akart segíteni nekem? Vagy egyszerűen látta, hogy ennek a dühnek oka van, ami pedig nem most kezdődött, és mivel még nem látott ilyen állapotban, ezért önkéntelenül segített? Nem tudtam pontosan, engem csak az érdekelt, hogy mielőbb elengedjen és bosszút álljak rajta. Azt akartam, hogy fájjon neki, azt akartam, hogy érezze azt, amit én, hogy tudja, mennyi kínt és szenvedést hozott az életembe, azt akartam, hogy lásson a lelkembe és gondolkozzon el azon, amit tett.

- ENGEDJ MÁR EL!!! – ordítottam fel újból, majd lábamat használatba véve egy jól irányzott rúgással eltaláltam a bokáját. Éreztem, ahogy megrándul a fájdalomtól, de nem adott neki hangot, azonban szorítása egy pillanatra enyhült, így könnyen kibújhattam a karjai közül. Ismét ütni kezdtem minden erőmet és bánatomat beleadva.

- MinSeo, most már elég lesz... – közölte nyugodt hangon HyunSeung, de én mintha meg sem hallottam volna, folytattam tovább a harcot. Teljesen kizártam a külvilágot, csak őt láttam és a célt, hogy minél inkább megsebezzem. Hirtelen ismét megfogta a karom, majd egy jól irányzott mozdulattal a földre terített és csuklómat a fejem mellé szegezve akadályozott meg abban, hogy talpra álljak. Hiába is, ő erősebb volt nálam.

- Befejeznéd már végre?! – szemei szikrákat szórtak, de nem rám haragudott. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, mintha ezzel próbálna lefegyverezni, de ez egyszer nem hatott rám. Lehunytam a szemeimet, és nagyokat lélegeztem.  Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, próbáltam elcsitítani a bennem dúló csatákat és higgadtnak maradni, hogy végre elengedjen és ne érjen többé hozzám. Furcsa, hogy változnak az emberek érzései. Nemrég mér bármit megtettem volna azért, hogy ismét legyen köztünk valami, most pedig a földnek szegezve kezeimet ült csípőmön, és esze ágában sem volt leszállni rólam, én pedig azt akartam, hogy engedjen el. Még néhányszor megpróbáltam szabadulni erős karjai fogságából, de energiám teljesen elhagyott, és kimerültem.

- Mégis mi a jó isten folyik itt?! – hallottam meg Kim tanárnő hangját, aki önmagából kikelve ordítozni kezdett, és ezzel vissza is rángatott a valóságba – Park MinSeo és Jang HyunSeung, azonnal húzzanak kifelé a vízből! Mégis mit képzelnek magukról, hogy engedhetik meg maguknak ezt a viselkedést?! Az ilyet nem tűröm el, még akkor sem, ha nem az iskola területén tartózkodnak! Nem 3 évesek már, hogy itt játszadozzanak! Aztán ha meg tüdőgyulladást kapnak, az én felelősségem lesz, hát legyen már eszük! Azonnal menjenek haza mindketten, különben kirúgatom őket az iskolából! És holnap reggel az igazgatónál várom önöket! – folytatta, majd teljesen felfújva magát, otthagyott minket - A többiek meg jöjjenek és végezzék a munkájukat!

Lassan mindenki megindult, bár barátnőimnek nem nagyon állt szándékában. Nem voltak abban biztosak, hogy otthagyjanak-e minket, mert félő volt, hogy a végén szétverjük egymást, de intettem nekik, hogy menjenek, még mielőtt ők is bajba kerülnének. Végre HyunSeung is leszállt rólam, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de én ellöktem azt, és magamtól álltam fel. Nem tette szóvá, nyilván számított rá, hogy ezt fogom reagálni.

Kifelé menet a vízből ismét megcsúsztam, ő pedig derekamat megfogva próbált kifelé tolni, de szintén elutasítottam.

- Ha még egyszer hozzámérsz, darabokra téplek! – fenyegettem meg, majd végre sikerült kimásznom a partra.

- Haha, nagyon vicces vagy. Ha olyan erős lennél, akkor most valószínűleg vérző orral, vagy legalább sajgó végtagokkal mennék haza, de amit a vízben leműveltél... Hát, igencsak gyenge volt! – szívózott tovább, miközben egy gúnyos vigyor jelent meg arcán.

- Fogd be, HyunSeung, k.urvára nem vagyok rád kíváncsi! – dünnyögtem az orrom alatt, és karjaimat fázósan fontam össze mellkasomon, miközben lassan botorkáltam hazafelé.

- Most miért vagy ilyen? Nem tettem semmit... – játszotta meg az ártatlant, és kezeit védekezően maga elé emelte, ami engem ismét kihozott a sodromból.

- Nem tettél semmit, nem tettél semmit?! – álltam meg vele szemben és úgy ordítoztam – Mikor ártottam én neked, mikor tettem én ellened valamit?! Ellenkezőleg! Én voltam az, aki mindig aggódott érted, aki megpróbált rajtad segíteni! Én voltam az, aki - amikor te kórházban voltál - mind a két napot végigvirrasztotta és egy percre sem mozdult el mellőled, én voltam az, akinek kiöntötted a lelkedet karácsony éjszakáján, és velem smároltál azon a napon, nem mással! Én mindig melletted voltam annak ellenére, hogy csak bántást és megalázást kaptam tőled, de úgy látom, téged ez egyáltalán nem érdekel és nem is foglalkoztat. De tudod, mit? Most már engem sem, most már azt teszel, amit akarsz. Így lesz a jó. Amúgy sem fogunk többé találkozni... – mondtam, majd hátat fordítva neki, elrohantam. Nem vártam meg, hogy válaszoljon, mert nem akartam hallani az indokait. Végleg betelt a pohár. Most már pontot akartam tenni a végére, most már kész voltam arra, hogy elfelejtsem, még akkor is, ha közben iszonyatos fájdalmak közepette szakadt meg a szívem.

× 28. rész ×

Egy újabb nap vette kezdetét. Semmi kedvem sem volt kikászálódni az ágyamból, de az ébresztőórám makacsul sipákolt fülembe, egészen addig, míg egy jól irányzott ütéssel el nem némítottam és neki nem álltam a reggeli készülődésnek. Az utóbbi pár hétben teljesen kikészültem lelkileg, egyszerűen semmi erőm és kedvem nem volt élni. Az életem monoton üzemmódba váltott át; már csak abból álltak a napjaim, hogy reggel felkeltem, iskolába mentem, majd hazajöttem. Ez az örök körforgás vette át felettem az uralmat, és bénította el egész testemet, minden érzékszervemet. Hogy miért? Mert már teljesen biztos voltam abban, hogy elveszítettem HyunSeungot. Azóta az eset óta, amikor is kis híján nekem esett, valami megváltozott. Azt hittem, megint vissza fogunk térni a mindennapos bántalmazásokhoz, de nem így történt. Seung attól fogva került engem. Anélkül sétált el mellettem, hogy fellökött volna, nem piszkált, nem szólogatott be és még csak nem is nevetett rajtam. Egyszerűen megpróbált levegőnek nézni és a semmibe venni. Mások örültek volna ennek a helyemben, de én napról napra úgy éreztem, hogy kezdem elhagyni önmagam. Azt kívántam, bár érne ismét hozzám, bár nézne gyűlölködve a szemeimbe, bár látnám a tekintetét, ahogy megalázva végigmér, bármi jobb lett volna annál, minthogy átnézzen rajtam. Üresnek éreztem magam, miközben szívem fájdalmasan sajgott mellkasomba szorítva.

Minden más lett, mint volt. Az idő már koránt sem telt olyan gyorsan, mint szokott; mintha velem együtt ő is lelassult, megfagyott volna. A körülöttem történő eseményeket mind-mind lassított felvételként láttam. Nem érzékeltem semmit, csakis a saját magányommal voltam elfoglalva. Csak sodródtam az árral, csak hagytam, hogy mások irányítsanak. Teljesen magam alatt voltam, habár ebből mások semmit sem véltek felfedezni. Az évek során, melyet még régi hazámban töltöttem, megtanultam, hogyan rejtsem el az érzéseimet mások elől, hogyan játsszam meg azt, hogy minden rendben, hogyan mosolyogjak boldogan a legnagyobb kínok közepette.

Tudtam, hogy mindennek vége. Egyedül, ami még életben tartott, amitől még nem éreztem magam teljesen halottnak, az pont ez a cselekedetet volt. Mégis miért nem szól hozzám? Mégis miért nem nevet rajtam? Miért nem okoz nekem fájdalmat? Mi változott meg benne, mi késztette arra, hogy elengedje kezem és zuhanni hagyjon? Megunt volna, mert már úgy érezte, ennél rosszabbat úgysem tehet velem? De akkor miért nem keresett magának másik játékszert? Miért lett attól a naptól kezdve olyan csendes és nyugodt, olyan zárkózott és befelé forduló? Hová tűnt a régi énje? Aggódtam érte, mert nem tudtam, mi történhetett vele, ami ekkora fordulatot hozott az életében. Aggódtam érte, mert pontosan emlékeztem arra az estére, amikor megnyílt előttem és kiöntötte lelkét. Tudtam, mennyire magányos, tudtam, mennyire elveszett és kétségbeesett, pontosan tudtam, min ment keresztül. De most előlem is elzárkózott, nem tudtam belé látni, nem tudtam, mit érez, mit gondol, nem tudtam semmit sem róla, nem tudtam, hogyan segíthetnék neki és ez megrémisztett.

De ahogy telt az idő, ahogy a hetek váltogatták egymást, ez a probléma megoldódni látszott. Mert ott volt az a bizonyos levél, akinek tulajdonosa egyre inkább kirajzolódott előttem. Minél többször olvastam el azt a 3 szavas üzenetet, annál inkább biztos voltam abban, hogy ki küldte. Tudtam, hogyha egy napon fel fog bukkanni az illető, akkor ki tudok lépni HyunSeung életéből, akkor többé nem kell látnia, többé nem tudok neki fájdalmat okozni és akkor végre szabad utat kaphat és élheti tovább saját kis életét.

Miután elkészültem és elbúcsúztam Heeyeontól és Momotól, a suliba vettem az irányt. A megszokott időben értem be, ami egyenlő volt azzal, hogy majdnem elkéstem. Szerencsére ezen a napon nem volt tanítás, ugyanis az iskola elrendelte, hogy minden osztály elmegy a Han folyó partjára és szemetet fog szedni. Ez afféle jótékonykodás volt, amiért a suli egyben pénzt is kapott, és amit minden évben megszerveztek. Persze az már más kérdés volt, hogy a diákok ezt élvezték-e vagy sem; egyedül csak az volt benne a jó, hogy nem kellett a négy fal közé bezárva lennünk.

Mi is, ahogy a többi osztály, összegyűltünk a teremben, majd Kim tanárnő vezetésével elindultunk a folyóhoz. Bár még csípős szél fújt arcunkba, a Nap már-már kezdte felfedni önmagát előttünk, s ragyogó sugarai millió gyémánt tündöklő táncosaiként tükröződött a víz felszínén.

A lányokkal egész úton cseverésztünk, és nevetgéltünk. Mi tagadás, ha az ember kimegy a szabadba, valóban jobb lesz a közérzete. Ez a kikapcsolódás rám is jó hatással volt; úgy éreztem, mintha ismét levegőhöz jutnék, mintha ismét éledezni kezdenék. De persze valójában nem így volt.

Egy óra múltán az osztály igencsak szétszéledt, kisebb csapatokba szegődtünk, és úgy jártuk megállás nélkül a folyópartot. Örültem, hogy HyunSeungék nem velünk jöttek, azonban ez az örömöm nem tartott sokáig. Hamarosan felbukkantak a srácok is, de még mielőtt ez tudatosult volna bennem, hatalmas csobbanással a vízben találtam magam.

× 27. rész×

Még mielőtt becsengettek volna, felpattantam a helyemről és kirohantam a teremből. Nem néztem vissza, hogy vajon HyunSeung látott-e, és ha igen, mit reagált rá, mert már nem érdekelt. Csak sírni szerettem volna, és végleg eltűnni ebből a környezetből.

A mosdóba mentem, majd magamra zártam az egyik wc ajtót, és zokogni kezdtem. Mégis mi mást tehettem volna? Ha karácsony óta nem keresett, akkor most mégis miért lett volna rá oka? Bár lehet, hogy előbb le akarta rakni a táskáját és utána odajönni hozzám, de ez annyira nem rá vallott volna. Ismertem már és nem akartam újabb reményekkel áltatni magamat. Nem akartam megint okokat keresni, amivel az ő pártját foghatom, nem akartam megint teletömni a fejemet hazugságokkal.  Ebből végleg elég volt! Meg akartam szabadulni az összes képzelgéstől, az összes hamis mesétől; most már csak a valóságot akartam látni. Ami pedig az volt, hogy HyunSeungot nem érdekeltem. És ez pokolian fájt.

Nem tudom, mióta rostokolhattam a mosdóban, de már csak arra eszméltem fel, hogy ismét csengőszót hallok. Azt már nem tudtam, hogy az első órát jelezte-e vagy a nap végét jelzőt, de úgy döntöttem, ideje lesz abbahagynom a sírást, álarcot ölteni magamra és eljátszani, hogy minden rendben. Megmostam az arcom, majd táskámból előkotorva a sminkkészletem, eltüntettem a sírás nyomait.

Sajnos a lányok ma nem tudtak bejönni a suliba, mert tanulmányi versenyre kellett menniük, így nem voltak ott, hogy megvigasztaljanak. Pedig jó lett volna, mert már annyira megszerettem őket és barátaimmá fogadtam, hogy csupán a jelenlétüktől jobb kedvem lett.

Kiléptem a folyosóra, és örömmel vettem tudomásul, hogy vége a napnak. Már indultam volna a kijárat felé, amikor valaki utána szólt.

- Park kisasszony! – nevem hallatán 180 fokos fordulatot vettem, és Yi igazgatóval találtam szemben magam. - Azt hallottam, ma egyik óráján sem jelent meg, most pedig itt találom önt. Talán megpróbálta ellógni az óráit?

- Jó napot Yi igazgató úr! – eresztettem meg egy félmosolyt – Lógni? Nem, nem, én… én nem, én csak… - kezdtem volna a magyarázkodásba, de nem tudtam, mivel indokolhatnám meg, hogy a mosdóban bőgtem. Miután rájöttem, hogy ebből nem jöhetek ki jól, beletörődtem a kudarcba. – Sajnálom, Yi igazgató úr, tényleg ellógtam az órákat. – sóhajtottam fel, miközben bűnbánó arccal meredtem rá – De kérem, Momonak és Heeyeonnak ne szóljon erről, nem akarom, hogy megint aggodalmaskodjanak miattam. Így is túl sok a munkájuk és nem szeretném még ilyenekkel is terhelni őket.

- Nagyra értékelem a figyelmességét, és mivel ez volt az első eset, talán megúszhatja egy kis büntetőmunkával. Hatra takarítsa ki az osztálytermüket!

- Hogy mi? – néztem rá döbbenten, de rosszalló tekintetét látván, folytattam – Úgy értem, rendben, nagyon köszönöm. És ígérem, még egyszer nem fordul elő!

Csalódottan sóhajtottam fel, és átkoztam magam, amiért ma ennyire elérzékenyültem. Már rég otthon lehetnék, ehelyett egy kis plusz munkát kaptam, így késő este érek haza. Abba már bele se mertem gondolni, hogy mindezt hogy fogom kimagyarázni a lányoknak.

- A felmosórongyokat a többi takarítóeszközzel a folyosó végén lévő szertárban találja! – nyomta a kulcsot a kezembe, majd mielőtt visszalépett volna az irodájába, még visszakiáltott – Ne aggódjon, nem egyedül kell végeznie ezt a feladatot. Jang HyunSeung azonnal megy és besegédkezik!

- MI VAN?! – sikítottam fel döbbenetemben, de szerencsére Yi ezt már nem hallotta. Mi az, hogy besegédkezik? Mégis miért? Mit tett ez a szerencsétlen már megint? És miért érzem azt, hogy már megint szövetkezett ellenem a Sors?

Teljesen ledermedve álltam még percekig a folyosón, majd, mint akit puskából lőttek ki, berohantam a termünkbe és nekiálltam a takarításnak. Minél előbb végzek, annál kevesebb időt kell vele eltöltenem egy légtérben. De hogy fogom azt a kis időt is kibírni vele, ráadásul kettesben?! Mert bevallom, nem sok kedvem volt ahhoz, hogy ismét lássam Őt.

*

Alig telt el negyed óra, az osztálytermünk ajtaja kinyílt és egy feldúlt HyunSeung lépett be rajta.

- Nekem meg ne próbáljon ellógni, különben ki kell, hogy rúgjam! – hallatszott ismét Yi igazgató hangja, majd az ajtó becsukódott, Seung pedig káromkodásba kezdett.

- Mi az istent képzel ez magáról? Pff, azért, mert ő itt a diri, még nem jelenti azt, hogy engem itt tarthat! De sebaj, majd ha híres leszek, akkor visszajövök, és a képébe röhögök! – rúgott bele a szekrénybe, amitől kisebb szívrohamot kaptam, de visszafogtam az ijedség sikolyát – Na ne már, ez most komoly? Már megint veled kell találkoznom? Mi a sza.rt keresel itt?

- Ezt tőlem kérdezed? – néztem rá, és éreztem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa. Általában, ha lelkileg nem szoktam jól lenni, ráadásul ha ennek tetejébe még bunkózik is az a személy, aki miatt rosszul érzem magam, akkor könnyen idegessé válok és pillanatok alatt robbanni tudok.

- Nem, a római pápától – forgatta meg a szemeit, és olyan hanglejtéssel mondta ezt, mintha egy 5 évessel beszélne – Szerinted rajtunk kívül van itt még valaki?

- Ja, bocsi, ezek szerint összekeversz egy kutyával, mert ha nem látnád, nekem nincs négy lábam. Úgy látom, fogalomzavarban szenvedsz – fordítottam neki hátat, és kezdtem el sikálni a következő asztalt – Egyébként meg ellógtam az óráimat.

- Oh, komolyan? Park MinSeo, a kis naiv, ártalmatlan, angyali kislány, aki egy légynek se ártana, ilyen bűnt hajtott végre? És mi késztetett erre?

- Mit érdekel az téged? – csattantam fel én is – És mégis mi a franc bajod van? Már megint mivel érdemeltem ki, hogy ilyen bunkó és tapintatlan légy? Itt jártatod a pofád, ahelyett, hogy segítenél kitakarítani ezt a redvát, amit magad után hagytál - mert gondolom órán megint nem tudtál viselkedni - és akkor talán előbb végezhetnénk, és nem kéne elviselnünk egymást! Te fa.szfej! – tettem még hozzá, azonban túl hangosra sikeredett.

*HyunSeung POV*
- Te ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak és mit nem, oké?! – elöntött a düh, és közelebb léptem hozzá – És kit nevezel te fa.szfejnek?

Elkaptam a derekát, majd azzal a lendülettel nekivágtam a szekrénynek. Szorosan nyomtam neki; vékony csuklóját feje mellé szorítottam, és testem teljes súlyával dőltem testének. Mellkasom alatt éreztem szívét lüktetni, de egy szót nem szólt; némán tűrte, hogy azt tegyek vele, amit akarok. A dühe félelemmé változott, egész teste reszketett a közelségemtől. Könnyei záporként csorogtak le hófehér és hibátlan arcáról, fekete szemfestéke szürke csíkot hagyva maga után festette be azt.

- Kérlek, ne, ne bántsatok, esküszöm, bármit megteszek, csak ne érjetek hozzám még egyszer… könyörgöm… - hangja remegett, alig tudtam kivenni, mit akar.

Csodálkozva néztem rá. Nem tudtam, mitől ijedt meg ennyire, még sosem volt senki, akiből ekkora rémületet váltottam volna ki, ráadásul másodpercek alatt. De ami a leginkább meglepett, hogy többes számban beszélt, pedig kettőnkön kívül senki nem volt bent a teremben. Abban a pillanatban megsajnáltam, és szerettem volna belelátni a fejébe, hogy megtudjam, mire gondol, szerettem volna rajta segíteni, de nem tudtam, hogyan. Nem tudtam, mit kezdeni a helyzettel. Meg akartam fenyegetni, bántani akartam, de igazából nem tudtam, hogy miért. És most, hogy ott állt előttem, törékenyen, megtörten, nem tudtam, mi tévő legyek. Azt hiszem, én is megijedtem.

Hirtelen elengedtem, ő pedig összecsuklott, és a földre zuhant. Felhúzta térdeit, kezeivel átkarolta lábát, és próbált a lehető legkisebbre összezsugorodni. Nem nézett fel rám, és ennek nagyon örültem. Nem akartam szemeibe nézni, nem akartam látni, hogy mit okoztam, nem akartam szembenézni az igazsággal.

Hátrébb léptem. Még egyet, majd egy újabbat. Egészen az ajtóig hátráltam, de tekintetemet továbbra sem vettem le róla. Kinéztem az ajtón; a többiek már ott vártak rám.

- Ha kimentem, kezdj el hangosan sírni, oké? – mondtam, és tudtam, hogy nem fog nehezére esni.

És így is tett. Amint hangosan becsaptam magam után az ajtót, ő sírni kezdett, amennyire csak tudott, én pedig a barátaimmal hangos nevetésben törtünk ki és lepacsiztunk, ahogy mindig is szoktuk. Azzal a különbséggel, hogy legbelül már valamit másképp éreztem.

× 26. rész ×

   A téli szünet lassan a vége felé közeledett, már csak két nap volt a suli kezdéséig. Kicsit ideges voltam, mert nem tudtam, mire kéne majd számítanom. Úgy éreztem magam, mint az iskola legelső napján, amikor még nem ismertem senkit és minden idegen volt. Rettenetesen izgultam, szívem iszonyatosan gyorsan dobogott, amikor arra gondoltam, hogy hamarosan ismét látni fogom.

   Szombat reggel volt, amikor egyedül maradtam otthon. Heeyeon és Momo négyes randit tartottak Dongwoonnal és Gikwanggel, én pedig elterveztem, hogy rákészülök a sulira, de előtte sétálni akartam egyet a Han folyó partján. Már épp elindultam volna, amikor kopogtak. Mivel nem vártam senkit, ezért kissé félve nyitottam ki az ajtót. Meglepetésemre egy ismeretlen srác állt előttem.

- Öhh… szia! – köszöntem neki, miután megállapítottam, hogy nem lehet több 30-nál, szóval nyugodtan tegezhetem.

- Szia! – köszönt ő is illedelmesen – Momo és Heeyeon itthon vannak?

- Nem, most éppen nincsenek. De nyugodtan hagyhatsz üzenetet, majd átadom nekik.

- Oh, nem, nem kell, tulajdonképpen nem is őket keresem.

- Hát akkor? – homlokomat összeráncolva néztem rá, mert egyáltalán nem tetszett a stílusa és az, amit mond. Volt valami taszító és ijesztő beszédhangjában, ami gyanússá tette. És minek kérdezget a barátaimról, ha nem is hozzájuk jött? – Mit is mondtál, hogy hívnak?

- Az nem lényeg, hogy ki vagyok és igazából hozzád jöttem – ettől a mondatától megrémültem, és ösztönösen csuktam volna be az ajtót, de ő gyorsabb volt, és kezével kitámasztva azt, megakadályozott ebben.

- K*rvagyorsan békén hagysz, mert különben sikítani fogok és… - kezdtem volna bele a fenyegetőzésbe, de félbeszakított.

- Nyugi, nem akarlak bántani! – lépett hátrébb egyet – Csak át akarok adni egy üzenetet – nyúlt bele a kabátja zsebébe és egy levelet húzott elő.

- Üzenetet? Mégis kitől?

   Erre már nem válaszolt, csak átnyújtotta a kis borítékot, - amit én remegő kezekkel vettem el tőle - majd sarkon fordult és elment. Mire észbe kaptam, hogy utána kiáltsak, hogy megkérdezzem, ki ő, már rég messze járt.

   Percekig furcsállva meredtem utána, majd végül becsuktam az ajtót, és bezártam azt. Eléggé rám hozta a frászt, így úgy döntöttem, inkább mégsem töltöm sétálással a délutánt.

   Leültem a kanapéra, miközben ezer meg ezer kérdés merült fel bennem: mégis ki küldhette? És mi állhat benne? És ki volt ez a srác és miért nem mutatkozott be? Miért kérdezte, hogy hol van Heeyeon és Momo, ha engem keresett? És honnan ismerte a lányokat? És miért volt olyan sejtelmes?

   Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, és féltem kinyitni a levelet, de tudni akartam, mi áll benne. A kíváncsiságom nagyobbnak bizonyult, így egy mély levegő után gyorsan feltéptem a borítékot, és előhúztam belőle egy hófehér lapot. Kihajtogattam, majd elolvastam az egysoros üzenetet, ami rajta állt: „Hamarosan ismét találkozunk.”

   Még a lélegzetem is elakadt, szemeim kikerekedtek a döbbenettől. Hamarosan ismét találkozunk? De kivel? És mégis mikor? Nem értettem az üzenetet, hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni vele. Ötletem sem volt, hogy ki lehet az, és hogy ennek most örüljek-e vagy sem. Ha lehet, még több kérdés rohamozott meg, mint a villám követte egyik a másikat: Egy régi ismerősöm lenne? De akkor miért nem írta rá a nevét? De hisz nekem nincsenek is olyan ismerőseim, akikkel régen beszéltem és szívesen találkoznék velük! Akkor ezt most vegyem fenyegetésnek? De kinek ártottam én, amiért fenyegetőzni kezdett? Vagy Seung lett volna az? De akkor miért nem hívott fel telefonon, ha akar valamit?

   A fejem egyenesen belefájdult ebbe a kérdésáradatba, és pillanatok alatt olyannyira összezavarodtam, hogy egyszerűen összegyűrtem a lapot és kidobtam a kukába. Elegem volt már a játszadozásból, elegem volt már a találgatásokból és a rejtélyekből. Ha valaki akar valamit, az személyesen keressen fel és ne másokat küldözgessen, hogy adjon át nekem üzenetet. Miért van az, hogy ha egy kicsit is lecsillapodnak a kedélyek, akkor történik valami, ami ismét fenekestül felborítja az életemet? Miért nem lehetnének nekem is egyszerűen átlagos napjaim, ahogy a többi velem egykorúnak? Miért kell folyamatosan a Sorsnak akadályokkal és problémákkal sújtania? Miért kell újra és újra olyan feladványokat elém görgetnie, aminek neki sem tudok állni, de mégis rengeteg fejfájást okoz?

   És az a srác… Így utólag belegondolva olyan ismerősnek tűnt. De miért? Miért van az az érzésem, hogy mi már valamikor találkoztunk? Olyan ismerős volt az arca, a hangja… De mégis honnan? Vagy már csak ezt is beképzelném?

   Megráztam a fejem, és dühödten csörtettem be a szobámba, majd kapcsoltam be a zenét, hogy valamelyest lehiggadjak. Bárki is volt az, azt írta, hogy találkozni fogunk… Már csak az volt a kérdés, hogy az a hamarosan mégis milyen hamarosan lesz?

*

   Eljött a hétfő reggel is, amikor ismét az iskolában találtam magam. Már kora reggel bent voltam a nyugtalanságom miatt. Az a levél sehogy sem tudott kimenni a fejemből, és alig tudtam a gondolatától megszabadulni. Teljesen beleivódott az elmémbe, és az utóbbi két napom szinte csak akörül forgott. Senkinek nem szóltam róla, mert nem akartam másokat ezzel zargatni. Ha nem olyan fontos, akkor azért, de ha meg van jelentősége, akkor meg azért. Nem akartam senkit se veszélybe sodorni.

   A másik ok, amiért már ilyen korán bent voltam, az HyunSeung volt. Bár a hétvégén nem sokat tudtam vele foglalkozni, most mégis előtört belőlem az idegeskedést. Vajon mit fog reagálni, mikor meglát? Vajon még mindig gyűlöl? Az orvos azt mondta, enyhe amnézia jelentkezhet nála. De vajon mi mindent felejtett el és mikor fog mindenre újból emlékezni? Yoseobék azt mondták, megkérdezték tőle, hogy mire emlékszik a karácsony estéből, de egy szóval nem említette a csókot és az előtte lévő hosszas lelkizésünket. Ebből arra következtettem, hogy vagy az amnézia miatt volt, vagy csak azért nem mondta el, mert nem akart róla beszélni.

   Úgyhogy kíváncsi voltam, mit fog hozni a hétfő reggel. Azt persze elhatároztam, hogy nem fogom megrohamozni, hisz megállapodtam magammal, hogy ki fogom őt törölni és nem engedem közel magamhoz. Nem fogom megengedni, hogy ismét belépjen az életembe, hogy ismét közel férkőzzön a szívemhez. Abban persze már nem voltam biztos, hogy mindezt mennyire fogom tudni betartani. Mert amíg nem láttam, úgy éreztem, könnyen tudok felejteni, de ahogy telt az idő, és szép lassan mindenki befutott a terembe, már kételkedni kezdtem. És amikor végül Ő is belépett az ajtón, minden képzeletem úgy omlott össze, mint a kártyavár. Elfelejteni Őt? Mikor már annyi mindenen keresztülmentünk? Soha! Ez egyenlő a lehetetlennel!

   Gyomrom görcsbe rándult és gombóccá zsugorodott össze, szívem már a torkomban dobogott, még levegőt is elfelejtettem venni, ahogy egyre közelebb ért. Kezeimmel valahogy próbáltam eltakarni az arcom, amire bizonyára kiült az idegességem, és biztos voltam benne, hogy már fülig elpirultam. Az agyam szinte teljesen kikapcsolt, és vártam, hogy odajöjjön hozzám. Reméltem, hogy nem gyűlöl, reméltem, hogy minden jó még, de amikor köszönés nélkül haladt el mellettem, úgy éreztem magam, mint akit egy vödör jéghideg vízzel öntöttek nyakon. A csalódottság könnyek formájában tört elő belőlem, és teljesen lesokkolva meredtem magam elé.

   „Tehát nem emlékszel rám…” – gondoltam.

   Ez volt az utolsó kegyelemdöfés. Ez volt az utolsó reményem, az utolsó, ami még életben tartott. Most már biztos voltam abban, hogy esélyem sincs. Most már számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nincs tovább, vége, tényleg vége…

× 25. rész ×

   Aznap már nem mentem vissza a kórházba. Sőt, miután kiléptem az ajtón, eldöntöttem, hogy megtartom az ígéretem és eltűnök HyunSeung életéből. Semmi értelmét nem láttam ennek az egésznek, kettőnk játékának. Csak kerülgetjük egymást, megállás nélkül bántjuk a másikat, és nem haladunk előrébb semmit, egyikünk sem lép semmit. Pedig nyilvánvaló, hogy szeretem őt, és azon az estén nekem is úgy tűnt, hogy nem vagyok közömbös számára. De akkor mi folyik köztünk, mi történik velünk? Miért nem teszünk semmit? És mit kéne pontosan tennünk? Mert én már hónapok óta próbálok vele rendes lenni, de ő sosem mutatott semmit felém, csak gyűlöletet.

   Az a baj, hogy nem tudok bízni benne. Még mindig bizonytalan vagyok, még mindig nem tudok kiigazodni rajta, még mindig nem tudom, hogy mit akar tőlem, hogy amiket tett, azokat miért tette. De már egyre kevésbé érdekel. Már csak azt akarom, hogy valahogy, de vége legyen. Annak ellenére, hogy ő kezdte az egészet, most engem furdalt a lelkiismeret. Hisz ha nem jöttem volna ide, ha nem szóltam volna vissza neki, ha az elején békén hagyom, most nem tartanánk itt, akkor egyikünk sem szenvedett volna ennyit. Mert ő is ugyanúgy szenvedett tőlem, mint én tőle, talán jobban is. Így jobbnak láttam, ha egyszer s mindenkorra ennek véget vetünk.

   Éppen ezért a következő néhány napban, miután kiengedték a kórházból, egyszer sem látogattam meg. A lányok szerint már kutya baja sem volt, úgyhogy ennek felettébb örültem. Tőlük tudtam meg, hogy a buli estéjére nem igazán emlékezett, amitől ugyan kissé csalódott voltam, de tudtam, hogy így jobb lesz. Ezek szerint meg van rá az esély, hogy még mindig az ellenségeként tekint rám, tehát neki egyszerűbb lesz elfelejtenie és elszakadnia tőlem. Az, hogy velem mi lesz nélküle, már nem számított. Most inkább azzal kellett foglalkozzak, hogy a lányoknak ne tűnjön fel kedvtelenségem és hogyan húzzam ki magam azokból a helyzetekből, amikor át akartak menni a srácokhoz. Néhány napig sikeresen lepleztem magam, de túl jól ismertek, így elég hamar rájöttek, hogy nincs valami rendben.

- Mi ez a búskomorság, kisasszony? – próbált jó kedvre deríteni Zoey, miután belépett a szobámba, nyomában a többiekkel.

- Már napok óta ki sem mozdulsz a szobádból! Nem leszünk így jóban! – bökött oldalba játékosan Momo.

- Nem akarod meglátogatni Seungot? – tapintott egyből a lényegre Miyoung.

   Jó érzés volt, hogy a barátnőim mindenben kitartanak mellettem és hihetetlenül hálás voltam ezért. Tudtam jól, hogy nem vagyok egy könnyű eset, és hogy sokszor nem lehet kiigazodni rajtam, na meg az érzéseimről se beszélek valami túl sokat, de ők elfogadtak ilyennek és így szerettek. És ezért becsültem őket. Az ember nehezen talál a mai világban rendes és megbízható barátokat; én azonban elmondhatom, hogy ezzel kapcsolatban szerencsés voltam.

- Nem igazán van kedvem sehová menni – rántottam meg a vállam unottan, és kikapcsoltam a tv-t.

- Na, de miért? Már ideje lenne, és különben is, még vissza van egy beszélgetés Seunggal!

- Heeyeon! – kiáltottam rá, jelezvén, hogy csak neki meséltem el, mi történt köztünk karácsony estéjén.

- Nyugi, nem kell titkolnod, hogy szerelmes vagy HyunSeungba – vigyorgott rám Wiwu.

- Még a napnál is tisztábban látszik, hogy odavagytok egymásért – kacsintott Cinti is – Már rég tudjuk, hogy mennyire vonzódsz azért a pasiért.

- Na igen, úgyhogy szépen emeld fel a popódat, és mars ahhoz a kreténhez! – fogta meg a karom Miyoung, és álló helyzetbe rángatott, majd a többiek segítségével az ajtó felé tuszkolt.

- Vá-vá-várjatok egy pöppet! – ugrottam el előlük, és menekültem vissza a szobámba – Nekem nincs semmi beszédem Seunggal.

- Mi? De miért? – néztek rám döbbenten.

- Mert nincs. Köztünk mindennek vége. És még mielőtt megpróbálnátok meggyőzni az ellenkezőjéről, előbb gondoljátok végig, hogy mi minden történt. Jobb lesz így mindkettőnknek. Döntöttem és ezen nem akarok változtatni. Különben is, nem gondoljátok, ha annyira számítanék neki, akkor már keresett volna? – hadartam el gyorsan, és már készültem volna becsukni az ajtót, de sajnos nem sikerült.

- Bolond vagy, MinSeo! – jelentette ki Wiwu.

- Nem az számít, hogy mennyi rossz történt, hanem a jelen. És szereted őt. Seung szeret téged, még ha ez nem is annyira világos számodra – biztatott Momo.

- HyunSeung elég nehezen nyílik meg mások előtt, és mutatja ki az érzéseit, de ettől még biztosan állítjuk, hogy szeret – mosolygott Zoey.

- Ez az! Egy kapcsolat nem mindig lehet tökéletes és meseszép, mert a valóság nem egy tündérmese. A ti kapcsolatotok elég érdekesen kezdődött, rögös út vezetett egészen a buli estéjéig, amikor is… – Heeyeon nem fejezte be, amit elkezdett, de pontosan tudtam, mire akar kilyukadni.

- Tudom, lányok, hogy végre boldognak akartok látni, és értékelem, hogy így törődtök velem, de nekem ebből az egészből már elegem van. Nem akarok több fájdalmat, nem akarok többé azon rágódni, hogy mi van kettőnk között, nem akarok többé kétségek között őrlődni. Én ezt már nem bírom tovább. Oké, elismerem, lehetséges, hogy ha most beszélnék vele, akkor minden rendben lenne és talán még jó is kisülne a dologból, de mi van, ha mégsem? Nem akarok még egy esélyt, nem akarok semmit, csak véget vetni ennek. Már elhatároztam, hogy ennek most fogok pontot rakni a végére, bármennyire rossz is. Hisz nem minden tündérmese végződik happy enddel, nem de? – és még mielőtt bármit is válaszolhattak volna, becsuktam az ajtót.

   Végigcsúsztam az ajtó mentén, majd felhúztam térdeimet, és csendben sírni kezdtem. Egyik kezemmel lábaimat karoltam át, míg másikkal a nyakláncot kezdtem el szorongatni, amit Seungtól kaptam, és amit azóta is viseltem. Az igazság az, hogy egyáltalán nem voltam biztos magamban. De nem volt más választásom, nem akartam HyunSeungnak még több fájdalmat okozni. Biztos voltam benne, hogy ezek után még többet fogok szenvedni, de ennek így kell lennie. Ki tudja, meddig ment volna el, ki tudja, nem csak megjátszotta-e magát azon az estén is? Ki tudja, mikor mondott igazat, és ki tudja, mikor hazudott? Ki tudja? Nem akarok több bizonytalanságot, nem akarom többé látni se. Bár nem tudtam, mi lesz azután, miután vége a téli szünetünknek és az iskolában ismét találkozunk, de jelen pillanatban nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamilyen módon kiöljem magamból az iránta érzett szerelmemet.

× 24. rész ×

   Miután kijöttem a kórteremből, Yoseob ment be testvéréhez, majd szép sorjában néhány percre mindenki benézett hozzá. A folyosó végén álló automata gépből vettem egy kávét, és azt iszogatva próbáltam magam ébren tartani. Momo és Dongwoon Taeminnel és Cintivel együtt elmentek egy közeli mekibe ennivalóért, hogy éhen ne halljunk. Mire visszaértek, Wiwu és Zoey már félig-meddig aludtak a széken, és a többiek szeme is le-lecsukódott.

- Srácok, lassan haza kéne menni, már hajnali négy óra is elmúlt, és ahogy látom, mindenki mindjárt kidől, mint egy krumplis-zsák – szólalt meg Junhyung, miközben a mellette alvó Miyoungot próbálta felébreszteni.

- Ez nem hülyeség, tényleg jó lenne aludni néhány órát valami kényelmes helyen – nyújtózott egyet Doojoon.

- Amúgy sem tudunk mit tenni, csak várni – ásított egy hatalmasat Gikwang is.

- Jól van, akkor mindenki menjen haza, én itt maradok és értesítelek titeket, ha valami van – jelentette ki Yoseob.

- Oké – egyezett bele mindenki, és elkezdtek összeszedelődzködni.

- MinSeo – lépett be a szobába Heeyeon, majd kezét nyújtva odajött hozzám – Gyere, drágám, ideje hazamenni.

- Mi-mi van? – pislogtam rá álmosan – Én nem megyek haza.

- De hát miért? Yoseob itt marad, majd telefonál, ha valami változás van.

- De én is itt akarok mellette lenni – ránéztem Seungra, és ujjaimmal megsimogattam kézfején – Szüksége van rám. Mondd meg Yoseobnak, hogy nyugodtan menjen haza, náluk nincs otthon senki és biztos nagy a rendetlenség. Ki tudja, lehet még maradt ott valaki a buliról, akit haza kéne küldeni.

- Ez igaz, de… biztos, hogy itt akarsz maradni? – nézett rám komolyan Heeyeon.

- Igen… szeretem őt, Heeyeon. És én juttattam ide. Ennyit meg kell tennem érte. És különben is… Ha felébred, nekem el kell mennem.

- Már miért kéne elmenned? – aggódva és értetlenül pillantott rám, majd ült le velem szembe – Ne okold magad amiatt, hogy idekerült, mert nem te tehetsz róla. HyunSeung csak véletlenül vitte túlzásba az ivászatot…

- Miattam ivott annyit! – vágtam közbe kissé feldúltan, miközben szemeimbe könnyek szöktek – Heeyeon, Seung és én… szóval mi… csókolóztunk… kint a teraszon… és elkezdtem bőgni, én idióta… és aztán elrohant… szerintem azt hitte, megint megbántott… És nem tudom, mi van most köztünk… Én nem tudom, mit kéne tennem… - kezdtem el sírni.

- Jajj, kicsim – ölelt magához vigasztalóan, hátamat simogatva – Ha az úgy jobb neked, akkor maradj itt, de semmiképp se vádold magad! Ha Seung felébred, és kikerül a kórházból, ezt mindenképp beszéljétek meg. Egyikőtöknek sem jó, ha csak kerülgetitek egymást és beszéd nélkül akarjátok kitalálni, hogy mit gondol, mit érez, mit akar a másik. Biztos vagyok benne, hogy Seung is változott és értelmes ember módjára fog majd kommunikálni és nem fog megint elküldeni. Csak adj neki időt és legyél ott mellette, akkor tudni fogja, hogy rád számíthat, és te nem hagynád cserben. Oké?

- Oké – megeresztettem egy halvány mosolyt – Köszönöm, Heeyeon.

- Nincs mit – mosolygott ő is, majd felállt és kiment.

   Még néhány percig hallottam, ahogy kint beszélgetnek a többiek, majd lassan elhagyták a kórházat és minden ismét csendes lett. Ránéztem HyunSeungra, és megint elkapott az a szívfacsaró érzés. Visszadőltem az ágyra és csak néztem őt. Még sötétben is láttam, ahogy csukott szemhéja alatt szemgolyói milyen gyorsan mozognak, ahogy lélegzete, hol felgyorsul, hol pedig lelassul. Szerettem volna tudni, vajon miről álmodik, szerettem volna belelátni a fejébe és törölni onnét minden rossz, és gyötrelmes emléket. Annyira szerettem volna neki segíteni, de egyelőre képtelen voltam akármit is tenni.

*
 
   A következő két napban egy percre sem mozdultam el HyunSeung mellől. Minden éjjel ott virrasztottam, és még nappal sem voltam hajlandó hazamenni. Bár már iszonyatosan kimerült voltam, és szerettem volna lezuhanyozni, kényelmesebb ruhába átöltözni és egy teljes napot végigaludni a saját ágyamban, de addig nem akartam mindezt megtenni, amíg Seung fel nem ébred. A lányok mindennap hoztak be ételt és italt, és mindig győzködtek, hogy legalább egy órára menjek ki és sétáljak egyet, de hajthatatlan voltam.

   Az órák hihetetlen lassúsággal teltek, és mindent a mozdulatlanság ölelt körbe. Ez volt a másik, amit utáltam a kórházakban. Hogy olyan egyhangú volt, hogy csakis egymagad voltál. Persze, a betegnek pihennie kell, de egy idő után az ember lassan úgy érzi, belebolondul, ha nem lát maga körül senkit. Legalább a színekkel kezdhettek volna valamit!

   Késő délután volt, amikor lassan elnyomott az álom. Azonban nem sokkal később mozgolódást érzékeltem magam körül, de nem törődtem vele. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy akármire is figyeljek.

- MinSeo… - egy rekedtes, suttogó hangot hallottam nem messze a fülemtől, de nem reagáltam rá. Percek teltek el, amikor azt éreztem, hogy valaki simogatni kezdi az arcom, ám továbbra sem nyitottam ki szemeimet. Jó érzés volt, hogy valaki törődik velem, még akkor is, ha abban a pillanatban nem is tudtam, hogy ki az.

- MinSeo, kelj fel... – szólalt meg ismét az illető, mire válaszul morogtam egyet – Elzsibbadt a kezem... – próbálta kihúzni a fejem alól a kezét, amit végül hagytam neki. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy rajtam és HyunSeungon kívül nincs bent senki, ami pedig egyet jelent.

- HyunSeung? – pillantottam fel rá álmosan, de fejemet még mindig képtelen voltam felemelni az ágyról. – Te ébren vagy?

- Igen... – suttogta, majd néma csend keletkezett. Seung játszadozni kezdett a hajammal, közben néha-néha megsimogatta az arcom. Nem szóltunk egymáshoz; csak élveztük egymás jelenlétét és azt a néma szeretetet, amit egymás arcán láttunk. Hogy mi járt éppen a fejében, azt nem tudtam, de én azon gondolkoztam, vajon mit tegyek most? Búcsúzzam el tőle és hagyjam magára, vagy várjam meg előbb, míg ideérnek a többiek? Vajon megkérdezzem, mire emlékszik abból a bizonyos estéből vagy jobb, ha ezt még egy ideig hanyagolom? Nem tudtam semmit, így csak ott voltam mellette és vártam.

­- Hol vannak a többiek? – kérdezte meg hirtelen és kétségbeesetten tekintett körbe a szobában.

- Ők mindjá…

- Itt hagytak, ugye? – pillantott le rám ismét és szemeiben mérhetetlen fájdalom és szomorúság csillant meg.

- Mi? Nem, nem, dehogyis... – ültem fel gyorsan, és másztam hozzá közelebb, de ő ismét közbe vágott.

- Ők sosem voltak a barátaim, igaz? Ők is csak kihasználtak, mint mindenki más. Pedig én annyira meg akartam változni. De tényleg. Jobb ember akartam lenni. Sajnálom, MinSeo. – miközben beszélt, végig engem nézett, szemeibe pedig lassan könnyek jelentek meg – Egyedül maradtam. Mindig egyedül voltam. Nekem nincsenek barátaim.

- HyunSeung, ne, várj már! Nyugodj meg! – aggódva néztem rá, és húztam az ölembe a kezét – Nem hagytak el, hamarosan itt lesznek. Ne beszélj butaságokat, ők nagyon is a barátaid. Mindenki itt volt veled mindvégig, csak most haza kellett menniük.

- És te miért vagy itt? Hisz bántottalak! Nem érdemlem meg, hogy itt legyél! Vagy te is csak azért vagy itt, hogy bosszút állj?! – szemeiben hirtelen düh csillant meg, és kirántotta a kezét a kezemből. – Kérlek, menj el.

   Nem tudtam, mért csinálja ezt, hogy mégis mi baja van. Szemeimbe könnyek szöktek, és úgy éreztem, szívem darabjaira szakad. Két teljes napot ültem itt mellette, és reméltem, hogyha felébred, meg fog bocsátani. De tévedtem. Hogy is hihettem volna, hogy ki fogunk békülni, hogy valaha jóban leszünk? Nyilvánvaló volt, hogy ez kettőnknek sosem fog működni.

   Felálltam az ágyról, és egy szó nélkül indultam meg az ajtó felé, azonban Seung elkapta a karom, én pedig értetlenül pislogtam rá.

- Rosszul vagyok... – suttogta, és mire ezt kimondta, az előző napi alkohol mennyisége a földön landolt.

   Gyorsan kiszaladtam egy orvosért, aki azonnal megvizsgálta őt, addig pedig felhívtam a srácokat, hogy HyunSeung felébredt. A doki azt mondta, jól van, mára még bent tartják, ugyanis a másnaposság tünetei ma fognak kijönni rajta, de holnap reggel már elmehet. Nem vártam meg, míg a többiek megérkeznek; egy utolsó pillantást vetve HyunSeungra elhagytam a kórházat.

× 23. rész ×

Egy percig se tétlenkedtem. Mint egy őrült kezdtem el kiabálni, hogy valaki azonnal hívja a mentőket. Nem voltam biztos benne, hogy vannak-e fent az emeleten, de bíztam abban, hogy talán mégis meghallják az ordibálásomat.

Sírva rogytam HyunSeung mellé. Normál esetben pánikba estem volna – és bár most is közel jártam hozzá – a tudat, hogy akár meg is halhat, felülkerekedett rajtam, elnyomott minden kétségbeesést és cselekedésre kényszerített.  Az oldalára fordítottam, hogy ne fulladjon meg, miközben megpróbáltam valahogy magához téríteni, de semmire sem reagált. Hiába pofozgattam, hiába locsoltam az arcát vízzel, nem történt semmi. Kitapintottam a pulzusát, amit szinte alig lehetett érzékelni. Megremegtem a félelemtől.

- Édes istenem, HyunSeung, kérlek, ne tedd ezt velem. Hallod, térj már észhez, nem halhatsz meg! Hallod, Seung, ne merj magamra hagyni. Szeretlek! – zokogtam, majd ölembe húztam mozdulatlan testét, és ringatózni kezdtem vele. Fejére szorítottam egy törölközőt, hogy legalább azzal tompítsam a vérzést, miközben remegő kezekkel simogattam arcát. A tudat, hogy mindez miattam történt, nem hagyott nyugodni. Kezdtem elveszíteni a fejem és pánikba esni. Szerettem volna visszafordítani az időt, szerettem volna másképp cselekedni, de ez nem egy tündérmese volt, ahol csodák léteztek. Magamban már elhatároztam, hogyha ezt túléljük, ha ezt túléli, kilépek az életéből és elmegyek. Túl sok fájdalmat okoztam már neki, túl sok rosszat tettem vele, az egész az én hibám.

- Úristen, mi történt? – lépett be a mosdóba Yoseob, mögötte a lányokkal, és a többi B2ST taggal.

- Nem tudom, nem tudom, nem tudom… - suttogtam magam elé. – Ugye nem fog meghalni, ugye nem? – néztem a mellettem térdelő Yoseobra, akinek a szemeiben szintén könnyek csillantak meg.

- Nem, nem fog, HyunSeung kitartó, nem lesz semmi baja. De a k.urva életbe is, hol vannak már azok a kibaszott mentők?! – üvöltötte az ácsorgó tömeg felé, akik jobbnak látták, ha magunkra hagynak.

*

Mindig is gyűlöltem a kórházakat. Nem azért, mert féltem, mert megborzongtam, ha akárcsak látogatóba kellett mennem, nem. Hanem a tehetetlenség miatt. Az, hogy tudtam, semmit nem tehetek azokért, akik ott vannak, megőrjített. És most is ezt éreztem. Tehetetlenséget. Mozdulatlanságot. Ürességet. Csendet. Fájdalmat. Gyűlöltem ott lenni, gyűlöltem várni, gyűlöltem, hogy minden egyes másodperc kínszenvedés és felesleges időpazarlás. Tenni akartam valamit, bármit, hogy a klórszag, mely az orromat marta, megszűnjön, hogy az a sok fehérség, melytől már káprázott a szemem, ne létezzen, és ne emlékeztessen arra, hogy talán a következő pillanatban HyunSeung a mennyországba lép.

Az egyik széken ültem, felhúzott lábakkal, fejemet térdeim közé fúrva és némán zokogtam. Miyoung ült az egyik oldalamon, Wiwu a másikon, a többiek pedig a többi széken, illetve a földön ülve helyezkedtek el. Mindenki magába roskadt, és bámult ki a fejéből, csak a lányok és Yoseob szemében csillant meg egy-egy könnycsepp. Nem szóltunk egymáshoz, magunkban imádkoztunk azért, hogy minden rendben legyen. Tudtuk, hiába is követett el Seung annyi rosszat az életében, nem érdemli meg a halált. Ő legalább azon volt, hogy jó útra térjen, akkor nem veheti el senki most az életét!

Minden idegszálamat szétfeszítette a kihaltság, ami körülöttünk uralkodott és amikor egy pillanatra ránéztem a barátaimra, szívembe sajgó fájdalom nyílalt. Úgy szerettem volna tenni valamit, hogy ne kelljen őket látnom szenvedni. Bármit, hogy az a kínzó érzés, mely mindegyikünk lelkében tombolt és a kézzel tapintható feszültség, mely körbeölelt minket, szertefoszoljon. De nem tudtam semmit tenni, csak várni.

Egy örökkévalóságnak tűnő percek, talán órák teltek el, míg a műtőben az orvosok HyunSeung életéért küzdöttek. Alkoholmérgezést kapott, aminek következtében elájult és esés közben beverte a fejét. Mindezt az én hibámból. Gyűlöltem magam, mert meg kellett volna akadályoznom. Megakadályozhattam volna, ha mellette vagyok, ha nem kezdek el sírni, ha… Nem, nem, nem! Mindez már nem számít! Kit érdekel, hogy mi történt, az a lényeg, hogy ezt túlélje!

Nem sokkal később kilépett a főorvos a műtőből, mire mindenki felugrott és kérdésekkel bombázták meg.

- A fiatalember jól van, kimostuk a gyomrát, az állapotát stabilizáltuk, de még nem tért magához. Valószínűleg még pár napig eszméletlen lesz, de ezalatt akármi történhet vele. – mondta, mire mindenki szívéről hatalmas kő esett le – Hamarosan átszállítjuk az egyik kórterembe, addig legyenek türelemmel.

- És bemehetünk hozzá? – kérdezte Yoseob.

- Igen, de lehetőleg csak egyesével, és ne tartózkodjanak bent sokáig. És most ha megbocsátanak – biccentette a fejével, majd kikerülve minket, eltűnt egy másik szobában.

- Oké, ki megy be hozzá? – vetődött fel a kérdés, és mindenki tekintete Yoseob és köztem cikázott.

- Menj csak be, nekem úgysincs semmi keresnivalóm itt – álltam fel végre én is, majd bezipcározva Seung pulcsiját, amit még mindig magamon viseltem, elindultam.

- Most hová mész? – jött utánam Yoseob – Seungnak szüksége van rád.

- Már miért lenne rám szüksége? – tört ki belőlem ismét a sírás – Hisz én küldtem ide! Miattam fekszik most ott! Majdnem megöltem! Már miért kéne nekem itt lennem?!

Yoseob vigasztalóan ölelt magához, és ha ő nem tart meg, valószínűleg összeestem volna. Végül mégiscsak rávettek, hogy én menjek be elsőként.

Mikor beléptem a kórterembe, és megláttam Seungot az ágyon feküdni, szívem összeszorult és fogaimat össze kellett szorítanom, hogy visszafogjam a belőlem előtörni készülő zokogást. Feje be volt kötözve, kezei élettelenül feküdtek teste mellett, melybe az infúzió szúrva volt. Mellkasa hihetetlen lassan emelkedett fel-le, s a gépek halk, egyenletesen búgása a kísértetek félelmetes suttogására emlékeztetett. Annyira rossz volt így látni őt. Eddig mindig csak a megtörhetetlen, kemény, magabiztos énjét láttam, és most… most itt feküdt legyengülve, tehetetlenül, harcképtelenül. Sosem hittem volna, hogy valaha így fogom látni, hogy valaha pont ő fog kórházba kerülni.

Lassan odalépdeltem az ágyához, s így egyre jobban kiélesedett előttem sápadt és beesett arca. Szemei alatt hatalmas lila karikák éktelenkedtek, ajka sebes volt, hófehér arcán kisebb-nagyobb horzsolások és vágások voltak, ahogy a kezén és valószínűleg az egész testén is. De még így is annyira tökéletes és szép volt, még így is sugárzott róla az élhetni akarás.

Leültem az ágy szélére és csak néztem őt. Nem tudtam, mit kéne tennem, nem tudtam, hogy mit mondhatnék, s hogyha mondok valamit, azt vajon hallani fogja-e. Nem tudtam, hogy akarna-e hallani, akarna-e látni, akarná-e, hogy ott legyek. Így csak ültem ott, és reméltem, hogy az is elég, ha mellette vagyok. Ujjaim azonban önállósodtak, és lassan végigsimították HyunSeung karját, végül megfogtam kezét és vártam. Vártam, hogy ne adja fel, hogy érezze, ott vagyok, vártam, hogy felébredjen és talán megbocsásson.