× 30. rész ×

Miután hazaértem, megszabadultam a vizes ruháimtól és beugrottam a zuhany alá. Testemet pillanatok alatt átjárta a forróság, bőrömet mintha milliónyi vízcsepp égette volna, mintha ezer tűt szúrtak volna belém, mintha égő cigarettacsikkeket nyomtak volna testem felületére. Fájt, de mégis jól esett.

Negyed óráig áztattam magam, majd elzártam a csapot, megtörölköztem és tiszta és száraz ruhát vettem fel. Ezután kiszaladtam a nappaliba, és felmostam az egész lakást, hogy eltüntessem a nyomokat. Nem akartam, hogy Heeyeon és Momo erről tudomást szerezzenek, bár sejtettem, hogy ezt nem fogom tudni eltitkolni. Ha a lányok nem is mondják el, a suli akkor is mindenképp értesíteni fogja őket.

Miután ez is megolt, visszavonultam a szobámba és lefeküdtem az ágyamra. Magamra húztam a takarót és csak bámultam ki a fejemből. Sajgott mindenem, még most is éreztem HyunSeung illatát, erős kezeit, ahogy lefognak, és gyönyörű arcát, mely kíváncsian nézett rám, mintha próbálná kideríteni viselkedésem okát.

Már megint Ő...

Miért teszi ezt velem? Miért kellett megint rám támadnia? Miért nem tud végre békén hagyni és elfelejteni? Túllépni rajtam és kitörölni? Mit akar tőlem? Mit tettem vele? Miért bánt folyamatosan? Miért, miért, miért? Nem volt elég neki, ami történt, nem tanult az esetből, amikor is majdnem meghalt?

„Én ezt már nem bírom tovább” – gondoltam, s a sírás könnyek formájában utat tört magának. Oldalamra fordultam, magzatpózba görnyedtem és erőteljesen zokogni kezdtem. Üvöltöttem a fájdalomtól, ami szívemet marcangolta, ami megállás nélkül hasított belém, ami épp próbált felemészteni. Egész testem remegett, rázkódott, mint akinek rohama van; úgy éreztem, megőrülök, elveszítem az irányítást elmém felett. Kapkodtam a levegőt, fuldokoltam, kezemmel mellkasomat markolásztam, mintha ezzel meg tudnám szüntetni azt az égető érzést testemben, mintha ezzel ki tudnám szakítani, tépni a kínt magamból. Percek teltek el, éveknek tűnő percek. Lassan kezdett minden elhomályosodni, eltompulni, már meg se tudtam állapítani, hogy hol vagyok. Fejem zúgott, mint akit fejbe vágtak, apró csillagok jelentek meg körülöttem.

Fájt. Égetett. Sikítottam. Mindezt némán.

Hirtelen megjelent az a jól ismert sötétség; előlopózott árnyékából és nesztelenül közeledett felém, míg végül el nem ért. Ugyanolyan kínzó lassúsággal ölelte magához kimerült, fáradt, haldokló testem, megsimogatott, miközben fülembe súgta, hogy minden rendben lesz, ő majd vigyáz rám. Egy pillanatra el is hittem, hogy vele tényleg biztonságban lehetek és ez a pillanat elég volt, hogy fejem fölött összekulcsolja ujjait, s zuhanni kezdjek a mélybe. Hiába kapálództam, nem találtam semmiféle kapaszkodót. Csak zuhantam a végeláthatatlan feketeségben, s még mielőtt földet érhettem volna, egy csapásra minden megszűnt. Elájultam vagy meghaltam? Ezt magam sem tudtam.

*

Mikor ismét magamhoz tértem, az ágyamban találtam magam, pont ott, ahol voltam. Az ablakom felé pillantottam, ahonnét a Hold élesen bevilágított s ahol tömérdek csillag nézett velem farkasszemet. Tehát este van. Ezek szerint csak elaludtam?

Átfordultam a másik oldalamra, de valakit arcon ütöttem.

- HyunSeung?! – sikítottam fel és egyből ülő helyzetbe tornáztam magam.

- Nem, Momo vagyok – simogatta sajgó arcát barátnőm – Te aztán formába hoztad magad. Nem hittem volna, hogy ekkorát tudsz ütni. Áucs!

- Jesszus, ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy... vagytok – pillantottam Momo mellé, ahol Heeyeon ébredezett – Ti mit kerestek itt?

- Hát... – néztek össze – beszélni akarunk veled, de elaludtál, és... valahogy itt maradtunk.

- Ah, értem... – dőltem vissza az ágyra – Miről akartatok beszélni?

- Szerintem tudod jól – mászott át a másik oldalamra Heeyeon.

- Ma felhívtak minket a suliból, hogy épségben hazaérkeztél-e, és tartottak egy kisebb beszámolót arról, hogy mit rendetlenkedtetek Seunggal...

- Nem mi, hanem csak ő! Ő tehet mindenről! – fontam össze karjaimat mellkasomon és dühösen fújtattam egyet.

- Mi csak annyit tudunk, hogy a vízben „verekedtetek” és kiabáltatok egymással, amiből a tanárnő arra a következtetésre jutott, hogy ti... vagyis izé... szóval érted...

- Miiii? Neeee! Ez komoly?! Azt hiszik, hogy mi...? – kerekedtek ki a szemeim.

- Igen, azt. De gondolom ez nem így van. Szóval... Mi történt igazából?

- Csak annyi, hogy ez a kis pöcs belelökött a vízbe! De semmi oka sem volt rá! Én pedig besokalltam, visszaszóltam neki, és én is belelöktem a vízbe... és onnantól kezdve jött minden magától... Kiborultam, de nagyon...

- Akkor azért van lehorzsolva a karod... – mutatott Heeyeon a kipirosodott kezemre.

- Valószínűleg – sóhajtottam fel, miközben egy pillantást vetettem újonnan szerzett sebeimre – Sajnálom, csajok, hogy ismét csalódást okoztam... Tényleg... És sajnálom, hogy mindig csak a baj van velem, de ígérem, meg fogok változni. Le fogom zárni ezt az egész ügyet, csak... csak kell egy kis idő... és új környezet... Azt hiszem, sulit kéne váltanom, mert másképp már nem tudok megküzdeni HyunSeunggal...

- Nem, nem, MinSeo, nem váltasz sulit. Nem menekülhetsz el a problémák elől, főleg nem most, amikor már ennyi mindenen keresztülmentél. Én elhiszem, hogy borzalmasan érzed magad és rettenetesen fáj, és nehéz lelkiekben ezzel megküzdeni, mert nekünk is rossz látni, hogy szenvedsz és nekünk is kezd ebből elegünk lenni. De mi itt vagyunk neked, és számíthatsz ránk – karolt át Heeyeon.

- Igen, és éppen ezért fognak holnap átjönni a srácok. Akkor meg fogjátok tudni beszélni a dolgaitokat, mert ha nem, bezárunk az egyik szobába. Ez így nem mehet tovább. Pontot kell rakni a végére.

- De... nem, én nem akarom látni, nincs erőm látni, én nem....

- Nincs de! MinSeo, kis híján kinyírtátok egymást, már hónapok óta játszadoztok egymás érzéseivel, és készítitek ki a másikat mind idegileg, mind lelkileg. Meg fogtok őrülni, ha ezt így folytatjátok, ez se neked, se neki nem jó. Te is össze vagy zavarodva, ahogy valószínűleg HyunSeung is. Muszáj beszélnetek, bármi is lesz a vége. Holnap átjönnek a fiúk, mert amúgy is meg akarják mutatni az első dalukat, és utána nyugodtan tudok csevegni. Tudjuk, hogy nehéz, de túl kell lenni ezen.

- Igen, és erről nem szeretnénk még egyszer vitát nyitni, téma lezárva – mondta Momo, mielőtt ismét tiltakozásba kezdhettek volna. Mindketten adtak egy puszit az arcomra, majd kikászálódtak az ágyból, és elhagyták a szobámat.

Igazuk volt. Ezt meg kell beszélnünk. Hiába futnék el, sosem tudnám lezárni, hisz ott volt az a rengeteg miért kérdés. Muszáj volt tudnom a válaszokat. Ehhez pedig beszélnünk kellett.

Megbeszéljük és utána elmegyek. Mert ha nem is előle, de mások elől menekülnöm kellett...