× 29. rész ×

Felsikítottam, ahogy a hideg víz hozzám ért, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a part felé evickéltem, ahol megpróbáltam kimászni, de mivel a jég még nem teljesen olvadt el, ezért állandóan megcsúsztam. Seung és a bandája olyan erőteljes nevetésben törtek ki, hogy szabályosan visszhangzott ördögi kacajuk, ami pedig arra késztette az osztály többi részét, hogy odacsődüljenek körénk. Szerencsémre a lányok egyből a segítségemre siettek, és kihúztak a jeges vízből. Szégyenemben teljesen elpirultam, arcom szinte már lángokban állt. Egy percig döbbenten néztem körbe, míg felfogtam, mi történt, majd tekintetem a vihogó HyunSeungon állapodott meg. Mégis miért kellett belelöknie a folyóba? Mégis mire volt ez jó neki? Én éreztem magam rosszul amiatt, hogy az utóbbi hetekben milyen zárkózott volt, erre most ő az, aki így hátba támad és megaláz? A düh pillanatok alatt elöntött, és nem tudtam, mit csinálok, csak cselekedtem: odamentem hozzá, majd karját megragadva közelebb rángattam a parthoz, majd belelöktem a vízbe. Mindig is gyűlöltem, ha valaki a kedvességemet, a segítőkészségemet használta ki. Én voltam az egyetlen személy, aki mindig aggódott érte, aki törődött vele, erre ezt érdemlem? Mégis mi joga van hozzá?

- Neked teljesen elment az eszed?! – sipákolta HyunSeung, miközben nagyokat prüszkölt – Mi a franc bajod van?

- Ezt én is kérdezhetném tőled! – csattantam fel én is – Annyira elegem van már belőled, de komolyan! Miért hiszed azt, hogy felettem állsz, hogy akárkinél többet érsz? Te is csak ugyanaz a senkiházi, idióta vagy, mint bárki más! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy születhetnek ekkora értelmiségek a Földre!

Seung tekintete eltorzult, szemei ismét megcsillantak a haragtól, ajkán furcsa vicsorgás jelent meg. Szinte láttam rajta, ahogy eldurran az agya, ahogy egy fekete köd elhomályosítja elméjét. Még mielőtt elgondolkodhattam volna azon, mit is mondtam, már késő volt: Seung megragadta a karom, és berántott maga mellé az alig térdig érő vízbe.

- HyunSeung, az isten áldjon meg! Fejezd már be, nem hallod!? Mégis mi bajod van? Engedd el MinSeot, de sürgősen! Gyertek azonnal ki, mert megfáztok! – kiáltozták a lányok Yoseobbal együtt, de egyikünk sem hallgatott rájuk. Eközben mindenki döbbenten és tátott szájjal nézte a háttérből az eseményeket, de most az egyszer nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólunk.

- Ezt most nagyon nem kellett volna! – mordultam fel ismét, majd felálltam és nekiestem HyunSeungnak. Csapkodni kezdtem a mellkasát, a karját, ott ütöttem, ahol csak értem, míg ő próbálta elhárítani ezeket az ütéseket. – Áruld már el, hogy mégis mit ártottam én neked?! Soha egy rossz szavam sem volt hozzád, te meg hónapok óta nem vagy képes normális lenni! Miért?! – üvöltöttem tovább, miközben szemeimben egyre több könnycsepp jelent meg.

Már perceken át ütöttem, és kiabáltam rá kígyót-békát, amit végül megelégelt. Hirtelen elkapta kezeim, és szorosan testem mellé szorította őket, hogy moccanni is alig bírtam. Fejét a nyakamba fúrta, ezzel megakadályozva azt, hogy esetleg megfejeljem. Hiába rángatóztam, hiába próbáltam kiszabadítani magam, nem tehettem semmit ellenne.

- Eressz már el, hallod?! Azonnal engedj el, különben megverlek! En-gedj-el!! – tört elő belőlem minden visszafojtott dühöm, minden fájdalmam és gyötrelmem, melyek már hónapok óta érlelődtek bennem. HyunSeung egy szót nem szólt, amit nem tudtam, mire vélni. Talán az volt a célja, hogy kihozzon a sodromból és most én legyek az, aki megnyílik előtte? Talán mindvégig sejtette, hogy miatta vagyok olyan, amilyen, talán ő is rájött, hogy mindkettőnk lelkében ugyanaz zajlik és most ő akart segíteni nekem? Vagy egyszerűen látta, hogy ennek a dühnek oka van, ami pedig nem most kezdődött, és mivel még nem látott ilyen állapotban, ezért önkéntelenül segített? Nem tudtam pontosan, engem csak az érdekelt, hogy mielőbb elengedjen és bosszút álljak rajta. Azt akartam, hogy fájjon neki, azt akartam, hogy érezze azt, amit én, hogy tudja, mennyi kínt és szenvedést hozott az életembe, azt akartam, hogy lásson a lelkembe és gondolkozzon el azon, amit tett.

- ENGEDJ MÁR EL!!! – ordítottam fel újból, majd lábamat használatba véve egy jól irányzott rúgással eltaláltam a bokáját. Éreztem, ahogy megrándul a fájdalomtól, de nem adott neki hangot, azonban szorítása egy pillanatra enyhült, így könnyen kibújhattam a karjai közül. Ismét ütni kezdtem minden erőmet és bánatomat beleadva.

- MinSeo, most már elég lesz... – közölte nyugodt hangon HyunSeung, de én mintha meg sem hallottam volna, folytattam tovább a harcot. Teljesen kizártam a külvilágot, csak őt láttam és a célt, hogy minél inkább megsebezzem. Hirtelen ismét megfogta a karom, majd egy jól irányzott mozdulattal a földre terített és csuklómat a fejem mellé szegezve akadályozott meg abban, hogy talpra álljak. Hiába is, ő erősebb volt nálam.

- Befejeznéd már végre?! – szemei szikrákat szórtak, de nem rám haragudott. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, mintha ezzel próbálna lefegyverezni, de ez egyszer nem hatott rám. Lehunytam a szemeimet, és nagyokat lélegeztem.  Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, próbáltam elcsitítani a bennem dúló csatákat és higgadtnak maradni, hogy végre elengedjen és ne érjen többé hozzám. Furcsa, hogy változnak az emberek érzései. Nemrég mér bármit megtettem volna azért, hogy ismét legyen köztünk valami, most pedig a földnek szegezve kezeimet ült csípőmön, és esze ágában sem volt leszállni rólam, én pedig azt akartam, hogy engedjen el. Még néhányszor megpróbáltam szabadulni erős karjai fogságából, de energiám teljesen elhagyott, és kimerültem.

- Mégis mi a jó isten folyik itt?! – hallottam meg Kim tanárnő hangját, aki önmagából kikelve ordítozni kezdett, és ezzel vissza is rángatott a valóságba – Park MinSeo és Jang HyunSeung, azonnal húzzanak kifelé a vízből! Mégis mit képzelnek magukról, hogy engedhetik meg maguknak ezt a viselkedést?! Az ilyet nem tűröm el, még akkor sem, ha nem az iskola területén tartózkodnak! Nem 3 évesek már, hogy itt játszadozzanak! Aztán ha meg tüdőgyulladást kapnak, az én felelősségem lesz, hát legyen már eszük! Azonnal menjenek haza mindketten, különben kirúgatom őket az iskolából! És holnap reggel az igazgatónál várom önöket! – folytatta, majd teljesen felfújva magát, otthagyott minket - A többiek meg jöjjenek és végezzék a munkájukat!

Lassan mindenki megindult, bár barátnőimnek nem nagyon állt szándékában. Nem voltak abban biztosak, hogy otthagyjanak-e minket, mert félő volt, hogy a végén szétverjük egymást, de intettem nekik, hogy menjenek, még mielőtt ők is bajba kerülnének. Végre HyunSeung is leszállt rólam, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de én ellöktem azt, és magamtól álltam fel. Nem tette szóvá, nyilván számított rá, hogy ezt fogom reagálni.

Kifelé menet a vízből ismét megcsúsztam, ő pedig derekamat megfogva próbált kifelé tolni, de szintén elutasítottam.

- Ha még egyszer hozzámérsz, darabokra téplek! – fenyegettem meg, majd végre sikerült kimásznom a partra.

- Haha, nagyon vicces vagy. Ha olyan erős lennél, akkor most valószínűleg vérző orral, vagy legalább sajgó végtagokkal mennék haza, de amit a vízben leműveltél... Hát, igencsak gyenge volt! – szívózott tovább, miközben egy gúnyos vigyor jelent meg arcán.

- Fogd be, HyunSeung, k.urvára nem vagyok rád kíváncsi! – dünnyögtem az orrom alatt, és karjaimat fázósan fontam össze mellkasomon, miközben lassan botorkáltam hazafelé.

- Most miért vagy ilyen? Nem tettem semmit... – játszotta meg az ártatlant, és kezeit védekezően maga elé emelte, ami engem ismét kihozott a sodromból.

- Nem tettél semmit, nem tettél semmit?! – álltam meg vele szemben és úgy ordítoztam – Mikor ártottam én neked, mikor tettem én ellened valamit?! Ellenkezőleg! Én voltam az, aki mindig aggódott érted, aki megpróbált rajtad segíteni! Én voltam az, aki - amikor te kórházban voltál - mind a két napot végigvirrasztotta és egy percre sem mozdult el mellőled, én voltam az, akinek kiöntötted a lelkedet karácsony éjszakáján, és velem smároltál azon a napon, nem mással! Én mindig melletted voltam annak ellenére, hogy csak bántást és megalázást kaptam tőled, de úgy látom, téged ez egyáltalán nem érdekel és nem is foglalkoztat. De tudod, mit? Most már engem sem, most már azt teszel, amit akarsz. Így lesz a jó. Amúgy sem fogunk többé találkozni... – mondtam, majd hátat fordítva neki, elrohantam. Nem vártam meg, hogy válaszoljon, mert nem akartam hallani az indokait. Végleg betelt a pohár. Most már pontot akartam tenni a végére, most már kész voltam arra, hogy elfelejtsem, még akkor is, ha közben iszonyatos fájdalmak közepette szakadt meg a szívem.