× 18. rész ×

Már egy hét telt el azóta, amióta felébredtem az álomvilágomból. A szívemben lakozó fájdalom nem enyhült, és a lelkem is rendesen lüktetett a kíntól, bár barátnőim azon voltak, hogy minél kevesebbet gondoljak Rá. Mivel a héten iskolába sem mentem, nem láttam Őt, aminek most kivételesen örültem. Tényleg el akartam felejteni, tényleg ki akartam törölni Őt, bármennyire is éreztem úgy, hogy ez lehetetlen. Muszáj volt. Nem szenvedhetek miatta, nem fogom az életemet nyomorúságban leélni, nem. Ezzel már végeztem.

Ismét hétfő reggel volt, és iskolába készülődtem. A lányok azt mondták, maradhatok még egy hetet, és hogy nem kéne ilyen hamar visszatérnem, de nem akartam már többet otthon ülni és tengődni. Élni akartam. A szobám négy fala közt amúgy is mindig Ő járt a fejemben, és képtelen voltam elterelni másfelé a gondolataimat. Semmi értelme sem volt tovább egyedül töltenem a napok részét. Amúgy is ezerszer átgondoltam a helyzetet, és már eléggé erősnek éreztem magam ahhoz, hogy ne boruljak ki a találkozásunkkor. Bár nem voltam biztos abban, hogy tényleg azért akarok-e suliba menni, mert felkészültem, vagy csak mert annyira hiányzik már, hogy lássam. Mindenesetre döntöttem.

Elég korán indultam el otthonról; Heeyeon és Momo még pizsiben voltak, amikor én elhagytam a lakásunkat. A reggeli csípős hideg pillanatok alatt átfagyasztotta egész testemet, és pirosra marta arcomat és orromat, de ez most nem érdekelt. Csak szerettem volna sétálni egyet Szöul utcáin így hajnalban. Még amúgy sem volt alkalmam látni és megcsodálni, ahogy a város lassan ébredezni kezd és megkezdődik a nyüzsgő élet. Sosem szerettem a túl zsúfolt és zajos városokat, és kifejezetten utáltam a tömeget, de amikor beleszerettem Koreába, a mentsváramba, ez már nem számított.

Közeledett a karácsony, és az emberek ennek nem csak otthonukban, de a „nyilvánosság” előtt is hangot adtak. Az utcalámpák alatt hópehely alakú, világító díszeket helyeztek el, a főtéren álló fákra arany, ezüst és halványkék égőket aggattak, valamint már várható volt, hogy lassan a hatalmas fenyőfa is előkerül. Kellemes érzés kerített hatalmába, s a lelkem mélyén mintha egy pillanatra békére leltem volna, de aztán arcomról lefagyott a mosoly, amint eszembe jutott a karácsony keserves emléke. Mindig is gyűlöltem ezt az ünnepet, hisz nálam úgy telt, mint egy teljesen átlagos nap. Sosem kaptam semmiféle ajándékot, a szüleim sosem kerítettek ennek nagy durranást, pedig számomra mindig is fontos volt. Bár tudtam, ez alkalommal más lehet, talán végre nekem is lehet igazi karácsonyom, az eddigi élményeim alapján és a vele járó fájdalmas érzéssel semmi kedvem sem volt hozzá. Nekem nem az ajándékozás hiányzott, nem a drágábbnál drágább csecsebecsék, sem a pompa, a fényűzés. Nekem csupán csak a szeretet és a békesség kellett… De sosem kaptam meg. És ami egyszer elmúlt, ami egyszer nem adatott meg, azt utólag már nem lehet bepótolni.

Könnyáztatta szemekkel fordítottam hátat a díszes főtérnek - ahol már ott sorakoztak egymás mellett a bódék, melyekben hamarosan mindenféle karácsonyi dolgot lehet vásárolni -, majd visszafelé elindulva megcéloztam az iskolát.

Mikor beértem, rajtam kívül csak pár diáktársam érkezett meg, akik kedvesen fogadtak és megkérdezték, meggyógyultam-e már. Óh, igen, betegségre hivatkozva nem mentem be egy hétig; senkinek halványlila gőze sem volt arról, hogy pontosan mi is történt velem. Így mosolyt erőltetve magamra feleltem, hogy minden rendben van, bár legszívesebben sírni szerettem volna. Percekkel később már eléggé benépesedett az osztály, és szép sorjában az utolsó emberek is betoppantak.

Becsengetés előtt két perccel lépett be a terembe HyunSeung. Már kezdtem reménykedni, hogy a mai nap folyamán mégsem kell szembenéznem vele, de már megszoktam, hogy a Sors sose állt azt oldalamon. HyunSeung most is ugyanolyan jóképű volt, mint eddig: fekete haja kócosan terült el feje tetején, mogyoróbarna szeme úgy ragyogott, mint millió csillag az égen, ajka piros volt, telt és kívánatos. Nadrágja a földet súrolta, mely alól kivillant alsónadrágja, pulcsija pedig kiemelte izmos testét. Szívem ismét megremegett, és lélegzetem megint elakadt. Ugyanolyan jóképű? Ezerszer helyesebb volt, mint utoljára láttam!

Elfordítottam tekintetem, amint elhaladt mellettem, de semmivel sem könnyítette meg a helyzetemet, ugyanis az utána maradt parfümjének illatcsíkja beszivárgott orrüregembe, én pedig elbódultam tőle. Sosem fogom tudni elfelejteni, amikor olyan közel állt hozzám, hogy szinte ajkai súrolták az enyémet. Bár akkor félelmetesnek tűnt, utólag visszagondolva a legédesebb álomként maradt meg bennem. Hiába tett velem annyi rosszat, most mintha mindez semmit sem számított volna. Furcsa, nem? Egy idő után a legborzalmasabb dolgok már nem is tűnnek olyan szörnyűnek, holott akkor bármit megtettünk volna, hogy végük legyen. És most… Most bármit megtettem volna, hogy mindent visszacsináljak…

Hátrafordultam, de nem nézett felém. Szerettem volna, ha megint bunkózni kezd, hogy megint nevessen rajtam, mert így tudom, hogy foglalkozik velem. Mindent megtettem volna azért, hogy ne vegyen a semmibe, hogy ne nézzen levegőnek, de így volt a jó. Talán ha ellök magától és távolságtartó lesz, akkor nekem is könnyebb lesz elfelejtenem…

*

Azt hittem, sokkal lassabban fog eltelni a hétfő, de tévedtem. Mintha csak egy pillanat lett volna, már vége is volt az utolsó órámnak, és azon kaptam magam, hogy a matek füzetemet csúsztatom bele a táskámba.

- MinSeo… - szólított meg valaki halkan, mire száznyolcvan fokos fordulatot véve szembe találtam magam HyunSeunggal. Egy kisebb szívrohamot kaptam, és nem csak azért, mert megijedtem. Nem hittem volna, hogy pont ő lesz az, aki odajön hozzám, arra meg még inkább nem számítottam, hogy mindezt az osztály előtt, nyilvánosan fogja megtenni.

- Mit akarsz? – kérdeztem kissé sem barátságosan, és miután kimondtam, csak azután jutott eszembe, hogy egy héttel ezelőtt mit kaptam ezért – Ne, haragudj, ne... – kezdtem mentegetőzésbe, de félbeszakított:

- Semmi baj, nem kell bocsánatot kérned. Megérdemlem, hogy bunkó legyél. – Az állam a földön koppant. Meglepett, hogy ezt mondta. Mindenre számítottam, csak erre nem, de nem hagyta, hogy a döbbenet ennyitől eluralkodjon rajtam – Figyelj, én csak… én csak szeretnék bocsánatot kérni, mindenért. Nem kellett volna bántanom téged, elismerem, hogy hibáztam, és sajnálom, hogy tönkretettelek. Elgondolkoztam a történtek után, és bűntudatom van, amiért ekkora barom voltam. Sajnálom. Nem várom azt, hogy megbocsáss, mert tudom, hogy mennyire gyűlölsz, csupán csak szerettem volna, hogy tudd, meg fogok változni.

Némán állt előttem, és várta, hogy valamit mondjak, de nem tudtam megszólalni. Összezavarodtam. Most már még inkább nem tudtam, mit tegyek. Miért kéne hinnem neki? Honnan tudjam, hogy nem egy újabb átverés, honnan tudjam, hogy ez megint nem egy ok arra, hogy bánthasson? Túl sok olyat tett, amitől elveszítettem a bizalmamat iránta. De mégis, annyira látni lehetett rajta, hogy bánja, hogy tényleg sajnálja, hogy ha lehet, mindent másképp csinálna. Annyira szerettem volna hinni neki, de jelen pillanatban nem tudtam, mit higgyek. Kérdések tömkelege kezdett el ugrándozni a fejemben. Mégis miért csinálta ezt, mégis mi késztette arra, hogy megváltozzon, mégis mi értelme volt mindennek? Szerettem volna megtudni minden miért kérdésemre a választ, szerettem volna megismerni, de elhatároztam, hogy nem kérek többet belőle és ki akartam tartani emellett az elhatározásom mellett. De ő ismét itt volt, itt állt előttem, és nem akart elengedni. Egész eddig el akart lökni magától, most mégis ő keresett fel. Valami nagyon nem stimmelt vele, csak azt nem tudtam, hogy mi, és hogy ez jó vagy rossz.

Miután nem feleltem, kissé csalódottan bár, de felkapta táskáját, majd kikerülve, elsétált mellettem, hogy végleg kisétáljon az életemből. Szemeimbe lassan könnycseppek szöktek, de gyorsan letöröltem őket. Fájt belegondolnom, hogy ez lesz a vége, hogy lehet, most szalasztom el az utolsó lehetőséget. Mert lehet, ezzel nem csak magamnak segítenék, hanem neki is. De akkor sem tehetem, nem szabad. Így lesz a legjobb. – gondoltam magamban, de valami ötlettől vezérelve mégis utána szóltam.

- HyunSeung… - neve hallatán megfordult, én pedig nem tudtam, mit kéne mondanom. Kíváncsian nézett rám, és türelmesen várta, hogy válaszommal valami bíztatót közöljek, de ötletem sem volt, hogy mit csináljak. Végül csak ennyit mondtam – Csak adj egy kis időt…

Egy másodpercig bután nézett rám, és próbálta értelmezni a mondatomat, végül halványan és reményteljesen elmosolyodott.

- Köszönöm – suttogta, majd elhagyta a termet.

Szívemet mintha ismét boldogság töltötte volna el, de ugyanakkor nem múlt el mellette az aggodalom. Levetettem magamat a padra, és hátrasimítottam a hajamat, majd a fejemet fogva ültem tovább. Ennyit az elhatározásomról és a kitartásomról. Most aztán végképp nem tudom, mihez kezdjek. Mihez is kértem időt? És miért örült ennek ennyire? És miért láttam a reményt csillogni a szemében? És én tulajdonképpen miért is reménykedem?

Nem tudtam, semmit sem tudtam. Ha lehet, még jobban összekuszáltam magamban a dolgokat, még a csomót sem láttam, amit ki kéne bogoznom. De abban a pillanatban boldog voltam, és másra nem is volt szükségem. Hogy ez egy újabb játék kezdete lesz-e vagy sem, az többé nem érdekelt. HyunSeung szóba állt velem, és bármit is eszelt ki, nekem ismét szerepem lesz benne…

× 17. rész ×

Csak sírni tudtam. Csak feküdtem az ágyamban, fejemre nyomva a párnámat, és csak sírtam. Nem emlékszem, mióta lehettem ott, hogy mégis mennyit ütött az óra, csak abban voltam biztos, hogy a fájdalom egyre erősebb lett bennem. Nem voltam biztos abban, hogy valaha ki fogok ebből az egészből lábalni, hogy valaha be fognak gyógyulni a sebeim. Semmit sem tudtam. Az idő megszűnt számomra létezni, olyan volt, mintha homokot szórtak volna az idő vaskerekei közé. Csak a magányt és a kínt éreztem, ahogy felváltva száguldottak végig ereimben.

Mégis hogy hihettem azt, hogy HyunSeung valaha szeretni fog? Mégis miért akasztott ki ennyire, hogy barátnője van? Hisz sosem volt az enyém, sosem mutatta jelét annak, hogy egy kicsit is kedvelne. Hogy lehettem ennyire naiv? És mégis miért vagyok ennyire féltékeny és elkeseredett? Szíve joga, hogy azzal a lánnyal legyen együtt, akivel akar, nekem pedig semmi közöm hozzá. Miért kellett nekem belé szeretnem? Miért kellett nekem ennyire kötődnöm hozzá, miért nem szakítottam már meg a kapcsolatunk elején a szálakat? Miért voltam ennyire ostoba, hogy minél inkább ellökött magától, annál inkább a közelébe akartam kerülni? Édesistenem, miért csináltam ekkora őrültséget? Saját magam alatt vágtam mindvégig a fát, saját magamnak okoztam a vesztemet! Csakis saját magamat okolhatom a mostani állapotomért, csakis saját magammal csesztem ki! Meg a többiekkel, hisz HyunSeung biztosan összeveszett a bandatársaival, ami akár az együttesük vesztét is okozhatja, a lányok pedig kétségek között őrlődnek. Mindenkinek fájdalmat okoztam, mindenkire én hoztam a bajt. Miért ilyen pocsék az élet?

És mégis… mit tegyek most?

Gyűlöltem magamat. Egész életemben gyűlöltem magamat, és hiába próbáltam ezen változtatni, sehogy sem tudtam. Ha valahogy mégis jó irányba fordult az életem, ha egyszer is kaptam egy kis pozitívumot, utána rögtön történt valami, amitől ismét a padló legeslegalján találtam magam. Mégis hogyan lábalhatnék ki ebből az egészből anélkül, hogy megbántanék valakit? Én nem akarok semmi mást, csakhogy másoknak jó legyen! Az se érdekel, ha közben teljesen tönkremegyek, csak mások ne lássák, csak másokat ne érintsen az én nyomorom, csak mások ne kapjanak az én csapásaimból!

Minek kellett nekem egyáltalán idejönnöm? Miért nem maradtam a szüleimmel, miért nem szegtem meg egyszer is a parancsukat? Akkor valószínűleg már rég nem élnék, és akkor mindenkinek jobb lenne! Miért? Miért minden velem történik? Mégis mit követtem el, amiért ezt érdemlem? Talán az előző életemben voltam túl nagyképű, talán túl sokat gondoltam magamról és bűntudat nélkül tapostam az emberek lelkébe? De akkor miért nem csak én szenvedek? Miért kell ezzel másokat is bajba sodornom? Miért kellett az utamba állítani HyunSeungot? Ha ő nem lenne, minden olyan jó lehetne…

De mégis miért érzem mindezek ellenére, hogy még mindig van valami közünk egymáshoz? „Nem, nem, ez badarság! Verd már ki a fejedből őt! Ő nem a tiéd, Ő sosem volt és sosem lesz a tiéd! Emlékezz már, az istenért! Nem láttad, hogy nézett rád, nem láttad az utálatot a szemeiben?! Nem érzed az ütéseinek, a pofonjainak a nyomát a testeden, a szívedben?! Nem emlékszel, mennyit bántott téged? Nem szeretheted Őt! Ő nem az, aki kell neked, Ő nem az, akire szükséged van, Ő nem az, Ő nem! Felejtsd már el!” – kiáltozta menthetetlenül egy hangocska mélyen a szívemben.

Igaza van… Mindenről Ő tehet… Ha Ő nincs, nem lenne ez az egész…

Nem! Nem kenhetem Seungra az egészet! Miért Ő tehetne erről? Hisz én voltam az, aki nem fogadott neki szót, én voltam az, aki mindenáron szembe akart vele szállni és a büszkeségét leverni! Ha nem kezdek el kötekedni vele, semmi nem történt volna meg. Ha nem szerzek barátokat, ha már az elején békén hagyom, most nem kötöttünk volna ki itt.

Minden az én hibám… De akkor se tudom, mit kéne tennem. Azonban mire akárhová is jutottam volna ezzel kapcsolatban, érzelmileg annyira kimerültem, hogy lassan elnyomott az álom.

***

Másnap ugyanazzal az ürességgel, és gyötrelemmel a szívemben keltem fel. Még szinte mindig éreztem a kés hegyét, ahogy óvatosan felszakítja a védőburkot szívem körül, majd egy erős nyomást, ahogy teljesen belevágódik, és végül azt, ahogy megforgatják benne az éles tárgyat. Semmivel sem lett könnyebb másnap reggel a helyzet. Testem és minden végtagom fájt, gyengének, szinte egy élőhalottnak éreztem magam.

Kimentem a nappaliba, és leültem a kanapéra. Csak bámultam magam elé, miközben lassan szemeimből ismét utat törtek maguknak a könnyek. Forró csíkot hagyva maguk után folytak végig hófehér arcomon, és vetették magukat a mélybe. Azt mondják, az idő egy idő után begyógyít minden sebet, de én biztos voltam abban, hogy ez nem így működik. Elfedni még csak-csak ellehet, de megszűntetni sosem. Ami egyszer megtörténik, mély nyomot hagy bennünk, és megpróbálhatjuk elrejteni, de attól az még ott marad. És velem is ez volt. A fájdalom mintha percről percre kiszökött volna belőlem, de tudtam, hogy ez csak egy álca. Sosem fog eltűnni belőlem. Időnként jobb lesz, egy-egy pillanatra elfelejtődik, de vissza fog térni. Vissza fog térni és életem végéig kísérteni fog.

Valaki leült mellém. Óvatosan foglalt helyet mellettem, hogy még véletlenül se zökkentsen ki gondolataimból. Percekig csak némán ült ölbe tett kézzel, miközben arcomat nézte. Szerettem volna, ha Ő lenne ott, de már nem akartam reménykedni.

Kinyitottam szemeimet, és csak meredtem előre. Nem tudtam, mit mondhatnék a lányoknak, mégis mivel nyugtassam meg őket, hogy jól vagyok. Már nem akartam többé hazudni, már nem akartam többé eltitkolni az érzéseimet, többé már nem voltam semmire sem képes. El kellett dobnom az álarcomat, a pajzsomat, amivel eddig eltakartam magam, ami mögé eddig el akartam bújni. Már nem volt ennek sem értelme.

- Szereted őt, igaz? – Heeyeon hangja lágyan csengett, megnyugtató és békés volt. Felelet helyett azonban csak bólintottam egyet. – Sajnálom szívem, annyira sajnálom – hirtelen magához ölelt, én pedig nem bírtam tovább tartani magam. Ismét kitört belőlem a sírás, s mint aki mindenét vesztette, úgy kezdtem el hangosan zokogni. Testem remegett, miközben görcsösen kapaszkodtam barátnőmbe, hogy ő ne hagyjon el. Egy perccel később már a többiek is ott ültek körülöttünk, és mint egy kis család, öleltük egymást. Igazán megható jelenet volt, és örültem, hogy nem hagynak magamra. Az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy bármi is történik, hogy bármit is vétek vagy vétkezünk, mi örökké kitartunk egymás mellett. Mert minket összeköt a sors, mert mi egymásért születtünk.

- Sajnálom… sajnálom, hogy nem mondtam el, sajnálom, hogy ennyit titkolóztam előttetek… és sajnálom, hogy belé szerettem… - suttogtam az utolsó szót inkább magamnak, majd elengedtem őket. – Ígérem, jól leszek, összeszedem magam, és folytatni fogok mindent, csak kell egy kis idő… még szükségem van egy kis időre, hogy elfelejtsek mindent, hogy kiverjem Őt a fejemből.

- Persze, drága, annyit kapsz, amennyit csak szeretnél! – mosolygott kedvesen Zoey – Tudom, hogy nehéz lesz, de mi itt vagyunk veled és segítünk! Annyira sajnálom, hogy Seungie ekkora tapló, és hogy ennyire a semmibe vesz.

- Hát igen, de én is hülye voltam… Már az elején hagynom kellett volna… Nem kellett volna belé szeretnem…

- Szívem, emiatt ne okold magad! A szerelem ilyen: egyszer csak megjelenik, és hiába akarsz tőle szabadulni, hiába akarsz neki ellen állni, nem fog menni. Az, hogy nem mindig végződik sikerrel, benne van a pakliban. De emiatt ne keseredj el, és ne adj fel semmit!

- Ha gondolod, és szerinted úgy könnyebb lesz elfelejtened, akkor átírathatunk egy másik suliba – vetette fel Momo az ötletet.

- Nem, nem akarok új suliba menni. Nem fogok megfutamodni előle, nem fogom hagyni, hogy azt higgye, Ő győzött. Ki fogom tudni Őt törölni az életemből, és folytatni fogom az életemet. Nem azért jöttem, hogy ismét a fájdalom börtönében raboskodjak, hanem azért, hogy boldog legyek. 

- Ez a beszéd kislány! – puszilt meg Cinti. – Nem szabad feladni, az a görény meg már amúgy is megkapta Yoseobtól a magáét.

- Komolyan? – kerekedtek el a szemeim – Yoseob bunyózott Seunggal?

- Hát kapott pár pofont, az biztos, ami úgy néz ki, hatással volt rá. Dobta a csajt és megígérte, hogy többé nem fog köcsögösködni senkivel. Azt hiszem, elgondolkozott azon, hogy fel kéne nőnie, és ha híres akar lenni, nem kéne ennyit balhéznia.

Nem feleltem. Bár boldogsággal töltött el, hogy talán ezután végre normális lesz, de nem akartam a közelébe kerülni. Többé már nem. Eleget szenvedtem miatta, túl sok fájdalmat okozott, és ennek a végére pontot kell rakni, ha akarom, ha nem. Muszáj lesz. Mert már van otthonom, vannak barátaim, van családom, és ha ő nem is lehet az enyém, még akkor is tartozom valahová.

× 16. rész ×

- Szia MinSeo! – köszönt mindenki egyszerre, én pedig teljesen lefagytam. Úgy látszik, ez a péntek nem lesz egy átlagos péntek…

- Na, mi van, megkukultál, te lány? – jött oda hozzám mosolyogva Heeyeon, és átkarolt.

- Nem is örülsz nekünk? – játszotta a sértődöttet Zoey.

- Dehogynem, persze, csak… Ez most úgy meglepett! – mondtam, miközben végignéztem a 6 fős társaságon, akik velem szemben álltak – Olyan fura együtt látni titeket, azokat, akiket a barátaimnak nevezhetek! – szöktek könnyek a szemeimbe.

- Igen, pont ezért gondoltuk, hogy ideje lenne végre összeülnünk, ha már kiderült, hogy mindenki ismer mindenkit! – ölelt magához Cinti is – De nehogy sírj nekem!

- Na, akkor indulunk végre? – vágott közbe Wiwu, mire mindenki szedelőzködni kezdett.

- Hová megyünk? – néztem rájuk kerek szemekkel, de azért én is visszabújtam a cipőmbe.

- Tartunk egy csajos délutánt! Először elmegyünk egyet fagyizni, aztán betámadjuk az összes butikot, bevásárolunk, hazajövünk és egész este romantikus és horrorfilmeket fogunk nézni, majd lefekvés előtt párna-csatázunk! – ismertette a napirendet Momo.

- Lefekvés előtt? Ki beszélt itt alvásról? – vigyorgott Miyoung, miközben elhagytuk a lakást.

- De… - torpantam meg – Mi van a srácokkal? Az utcán megláthatnak minket!

- Ugyan már! – karolt át Miyoung – Ők is pontosan tudják, hogy nehezen tudnának szétválasztani minket, már csak azért is, mert Heeyeon és Momo a gyámod, Dongwoon meg Gikwang pedig szintén a banda tagjai. Lehetetlen, hogy ne fussunk össze valamikor, ráadásul egy suliba járunk, és ha valami nem tetszik a többieknek, Woonieék elintézik. Ők a legidősebbek, ők a bandavezetők, szóval, ha nem fogadnak szót, kikap a valaguk! – nevette el a végét, mire én is megkönnyebbültem. Végül is igaza van, hozzá kell szokniuk, hogy plusz egy taggal bővült az amúgy is hatalmas társaságuk.

Gyönyörű volt az idő, amikor kiléptünk az utcára. Annak ellenére, hogy november vége felé közeledett az idő, még sütött a nap és langyos szél fújt, a madarak pedig vidám csiripelésükkel derítették jobb kedvre az embereket. Olyan érzésem volt, mintha tavaszodna, mintha hamarosan valami új dolog látna napvilágot, pedig ez már az elmúlás közeledtét jelezte.

A haditervünk úgy haladt, ahogy elterveztük. Beültünk az egyik fagylaltozóba, ahol miután kiökörködtük magunkat és az eladó elzavart minket a hangoskodásunk miatt, betértünk a legközelebbi boltba. Mondanom sem kell, mindent, amit csak lehetett, felpróbáltunk és fényképeken megörökítettük. Még az eladóval is sikerült közös fotót készítenünk, aki persze nem díjazta ezt az ötletet, és szintén az lett a vége, hogy fél óra után elküldött minket, mondván, ha nem lécelünk le, kihívja a rendőrséget. Így hát néhány szatyorral a kezünkben tovább álltunk, és becéloztunk egy újabb hatalmas áruházat.

Még sosem töltöttem el ilyen őrületes napot, és tudtam, ezt sosem fogom elfelejteni. Az egész gyerekkoromat a szobám bezártságában töltöttem, mert a szüleimnek hála sosem tudtam kimozdulni otthonról. Úgy bántak velem, mintha egy cseléd lennék, szinte rabszolgaként kezeltek, és egy cseppet sem éreztették velem, hogy közéjük tartozom. Elvették tőlem azt, amire a legjobban szükségem volt, amiért olyan nagyon áhítoztam, tudták, hogy hol fáj a legjobban, ha belém rúgnak. Hogy miért, arról fogalmam sem volt, erre a kérdésemre sosem kaptam választ. De most már nem is érdekelt. Hisz most itt voltam, boldogan és felszabadultan, a barátaimmal, álmaim országában és csak ez volt a fontos.

A délután nagy része a vásárolgatással el is telt, és lassan kezdett már sötétedni, de nekünk még nem volt kedvünk hazamenni. Bár már nem akartunk semmit venni, mert így is túl sok táska volt a kezünkben, úgy gondoltuk, elsétálunk a főtérre, és az egyik szökőkutat lefoglalva baromkodtunk még egy kicsit.

- Hé, azok ott nem a mi srácaink? – bökött Heeyeon az egyik fiúcsoport felé, akik egy hatalmas emlékmű mellett ácsorogtak. Mindannyian odafordultunk, és valóban ők voltak ott. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt, de mivel nem akartam elrontani ezt a csodás napot, nem tettem szóvá.

- Ezek meg mit keresnek itt? Nem úgy volt, hogy próbálnak? – kérdezte Zoey.

- Biztos, már befejezték. Odamenjünk hozzájuk? – csillantak fel ördögien Wiwu szemei – Eljátszhatnánk a fanatikus rajongókat! Hátha szívrohamot kapnak!

- Oké, benne vagyunk! – felelték kórusban, és abban a pillanatban sikítva elkezdtek a srácok felé rohanni.

A B2ST-es fiúk egyenként fordultak a feléjük rohanó lányok felé, és már épp ők is menekülőre fogták volna a dolgot, amikor barátosnéim odaértek, és a nyakukba ugrottak. Vicces volt az egész eseményt a háttérből végignézni, nem bírtam ki nem nevetni rajtuk. Bár szívesen mentem volna én is velük, de nekem nem volt kihez odarohannom. Kicsit rossz is volt, hogy az összes ismerősömnek a környezetben már van partnere, én meg még mindig ugyanazért a srácért epedezek hónapok óta, értelmetlenül.

Mikor én is odaértem, már megbántam, hogy a vásárlást nem halasztottuk el. HyunSeung is ott volt a fiúkkal, amit még úgy, ahogy megemésztettem, hisz sejtettem, hogy ő is ott lesz, csak sajnos nem egyedül. Egy alacsony, szőke hosszú hajú lány állt mellette, aki első ránézésre egész kedvesnek tűnt. Szívem mégis kihagyott egy ütemet, és éreztem, ahogy darabokra törik.  Apró szilánkjai belefúródtak lelkembe, hatalmas sebeket ejtve bensőmben. Fájt. Pokolian fájt.

 HyunSeung meglátva engem, egyből közelebb húzta magához a lányt, és megcsókolta, ami számomra egyelő volt az utolsó szúrással. Éreztem, ahogy szemeimbe könnyek szöknek, és nem sok kellett ahhoz, hogy ennek hangot is adjak egy hatalmas üvöltéssel.

- Ő meg már megint mit keres itt? – bökött felém Junhyung, mire Gikwang tarkón vágta – Áú, hyung! Ezt most miért?

- Még egyszer nem akarok ilyesmi kérdést meghallani, oké? És semmiféle gonosz megjegyzést sem! Nagy fiúk vagytok már, ne abban leljétek az örömötöket, hogy másokat szívattok állandóan! – szidta meg Junt és vele együtt a többi fiút is – MinSeo amúgy is tök kedves lány, igazán hagyhatnátok, hogy megismerjétek őt!

- Jááj, Seungie szívem, nem ő az a kis csitri, akiről meséltél, hogy bántani szoktál? Jajj, komolyan, egyszer elmegyek a sulidba és megnézem, hogy….. – nyivákolta az ekkor már nőnek nem nevezhető nőszemély, és az a véleményem vele kapcsolatban, hogy aranyos, egyből az ellenkezőjére változott. Azonban nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert a lányok és a két bandavezető Yoseobbal együtt egyszerre kiáltottak fel:

- HOGY MIT CSINÁLNI???

- Seung, te komolyan szoktad bántani MinSeot? Mondd, hogy ez a csaj félrebeszél, mert esküszöm, úgy tökön rúglak, hogy azt egy örök életedre megemlegeted! – nézett kikerekedett szemekkel és egy kicsit sem barátságos arckifejezéssel Yoseob testvérére.

- MinSeo, ez igaz? – nézett rám döbbenten Momo, és szinte láttam a haragot a szemében, ami egyre jobban kezdett felgyülemleni benne.

Minden tekintet rám szegeződött, és nem tudtam, mit mondjak. Ha azt mondom, nem szokott, akkor minden megy tovább, ahogy eddig. De ha igent mondok, Seungot még jobban magam ellen fordítom, és… akkor is minden ugyanúgy megy tovább azzal a különbséggel, hogy soha az életben nem fogom látni és az irántam érzett haragja lassan, de biztosan fog megölni.

Kétségbeesetten néztem HyunSeungra, hogy megmondja, mégis melyik megoldást válasszam. Azonban nem várhattam semmiféle segítséget tőle. Igéző szemei most valahogy nem csillogtak úgy, mint szoktak, ajkai mintha gonosz mosolyra húzódtak volna, arckifejezése mintha azt tükrözte volna, hogy ez volt a célja, és búcsút mondhatok mindennek. Megijedtem tőle. Hirtelen olyan másnak tűnt, olyan… rémisztőnek, taszítónak. Úgy nézett rám, mintha a porba akarna taszítani, és szemeivel képes lenne felfalni a maradék szívemet. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor végleg elveszítettem minden reményemet, és rájöttem, hogy minden, amiben hittem, csak hazugság volt, hogy csak becsaptam magam, és csak az én hülye képzeletem szórakozott velem. A félelem elhatalmasodott rajtam és azt tettem, amit mindig is szoktam ilyen esetben.

- Nekem most mennem kell… - jelentettem ki, és mielőtt akárki is válaszolhatott vagy visszatarthatott volna, felkaptam a cuccaimat, és elviharzottam. Hallottam, ahogy a lányok utánam kiáltanak, de nem álltam meg. Még hallottam, ahogy Yoseob Gikwanggel és Dongwoonal együtt üvöltözni kezd testvérével, a többiek pedig próbálják csitítani és visszatartani a kitörni készülő bunyót. Amikor hátrapillantottam, a lányok a szőke csajt vették üldözőbe, de hogy mi lett ennek a vége, azt már nem láttam. Futásnak eredtem, és ahogy a könnyeim egyre jobban elhomályosították látásomat, úgy egyre erőteljesebben rajzolódott ki szemeim előtt HyunSeung arca. Szívem egyszerre telt meg mérhetetlen csalódottsággal, fájdalommal és ürességgel.

   Szerettem volna, hogy valaki utánam rohanjon, hogy HyunSeung utánam jöjjön és bocsánatot kérjen, de nem jött. És ez fájt a legjobban. Hogy rájött, mennyire odavagyok érte, egy újabb gyengepontot talált rajtam, amivel a lehető legjobban és legfájdalmasabban megsebezhet… És ami még rosszabb volt, hogy én ezt hagytam neki… 

× 15. rész ×

- És akkor, ahogy ígértem, a mai órán előadjátok a párbeszédeket, jegyre. Remélem, mindenkinek sikerült a végére érnie. Nos, ki kezdi? - tette fel a kérdést a tanárnő, mire síri csend keletkezett, és mindenki kerülve a szemkontaktust, lapítani kezdett - Na, hát oké, akkor, ha nincs önként jelentkező, majd szólítok én! – nyitotta ki a naplót, majd kezdte el nézegetni azt. A feszültség szinte kézzel tapintható volt, lelki szemeimmel már-már láttam fehér ködként sűrűsödni magunk körül - Kinek is kéne jegy? Mondjuk Jang HyunSeungnak? Igen, úgy látom, te elég rosszul állsz – pillantott fel, és egyenesen a hátsó padban ülő srác felé nézett - Na, gyere, fáradj ki a pároddal.

   Ahogy hátranéztem, láttam HyunSeung arcára kiülni a rémületet, ugyanakkor mindenki más fellélegzett. HyunSeung teljesen letaglózott, és fogalma sem volt, mit csináljon. Csak most tudatosult benne, hogyha ezt elszúrja, lőttek a karrierjének is. Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik azon, mivel vághatná ki magát ebből a helyzetből, de esze ezúttal cserbenhagyta. Valószínűleg azt hitte, megússza ezt a felelést, ám ez egyszer tévedett. Olyan volt, mint egy kétségbeesett kisállat, aki a hatalmas oroszlán karmai elől próbál elmenekülni, bár tudja, hogy úgyis veszíteni fog. Arcából kifutott az összes vér, halálsápadt lett bőre, hatalmas barna szemei pedig mintha veszítettek volna ragyogásukból. Teljesen ledöbbentem, ugyanis még sosem láttam ilyen állapotban. Számomra ő mindig olyan volt, mintha felettem állna, és most az a nagyszájú, beképzelt, egoista ficsúr az utolsókat rúgta.

   Kelletlenül állt fel a helyéről, és miután elsétált mellettem legelőre, én is kiszálltam a padból és alig egy méterrel mellette megálltam. Feszengve nézett hol rám, hol a tanárnőre, és a csend, ami az tanteremben uralkodott, kezdett idegesítővé és kínossá válni.

- Na, akkor kezdhetitek - dőlt hátra a tanárnő a széken karba tett kézzel, HyunSeung pedig nagyot nyelve pillantott rá - Na, mi van, nem készültél órára? Csak nem elfoglalt az éneklés? - ha olyan bunkó lettem volna, mint Seungie, most hagytam volna, hadd szenvedjen, hadd kapja meg azt a hülye egyest, hadd bukjon meg, hadd kelljen évet ismételni, és ezáltal hadd bukja el a karrierjét is. De mivel nem ő voltam, ezért mielőtt szólásra nyitotta volna a száját, közbevágtam.

- Tanárnő, most az egyszer nem az ő hibája, hogy nem tudtuk összeegyeztetni a párbeszédet - a tanárnő és vele együtt HyunSeung is kérdőn nézett felém - Tegnap sajnos nem voltam otthon, pedig HyunSeung többször is keresett, hogy megcsináljuk, úgyhogy tényleg az én hibám. De ha kapunk néhány percet, akkor elő tudjuk adni.

   A tanárnő nagyot sóhajtott, majd intett, hogy üljünk le, és amíg másokat lefeleltet, addig átbeszélhetjük. Az osztályban ismét feszültség tört ki, de minket ez már nem érintett. Miután visszaültem a helyemre, és HyunSeung is helyet foglalt mellettem, értetlenül pislogott rám. Valószínűleg azon gondolkozott, mégis miért segítek neki azok ellenére, ahogy bánt velem, de nem hagytam, hogy gondolatainak hangot adjon kérdés formájában.

- Ne mondj semmit, oké? Mivel nem éppen vagy túl jó az ilyen feladatokban, ezért Yoseobbal direkt úgy találtuk ki a párbeszédet, hogy ne kelljen olyan sokat mondanod. Olvasd el ezeket, nem olyan sok, nagyjából tudod memorizálni ezalatt a pár perc alatt - hadartam el, majd az orra alá dugtam a füzetemet, ő pedig szó nélkül olvasta el.

   Nemsokára mi is sorra kerültünk. A felelés jól sikerült, hamar lezavartuk, bár tudtuk volna folytatni, ha a tanárnő nem mondja azt, hogy ennyi elég. De a lényeg, hogy végül mindketten jó jegyet kaptunk. Óra után már mindenki elrohant, csak néhány diáktársam maradt bent, és már én is indultam volna kifelé, amikor valaki megakadályozott ebben.

- Hé, várj! – fogta meg az illető a csuklóm, de abban a pillanatban el is engedte. Ijedten fordultam hátra, és meglepődtem, amikor HyunSeung állt velem szemben. – Öhm… - csak ennyit bírt kinyögni zavarában. Szerencsére néhány másodperc alatt túltettem magam a döbbeneten, hogy most az egyszer nem én kerestem fel a társaságát, hanem ő, de nem akartam neki meghagyni azt az örömöt, hogy naivnak higgyen. Pontosan tudtam, mit akar, és ahogy elnéztem, nem sűrűn csinált még ilyet. Bizonyára neki is furcsa volt a helyzet, és talán bűntudata is volt, hogy pont az segített neki, akivel eddig szórakozott.

- Felesleges megkérdezned, hogy miért csináltam. Elég csak megköszönnöd! – vettem fel a vállamra a táskámat.

- Köszönöm – hadarta kissé elpirulva, mire elmosolyodtam.

- Szívesen - feleltem, majd hátat fordítva neki, magára hagytam. Kifelé menet a mosolyból egy hatalmas vigyor lett, és tudtam, hogyha ezek után is bunkó marad, akkor is elmondhatom, hogy legalább pár percre képes volt normális lenni.

*

   Szerettem a péntek délutánokat. Ilyenkor mindig fellélegeztem, és nem csak azért, mert nem kellett a tankönyveim felett görnyednem, hanem mert megszabadulhattam HyunSeungtól. Talán furcsán hangzik, de annak ellenére, hogy szerettem és képes lettem volna bármit megtenni, hogy csak egyszer ne sugározzon róla az utálat, amit irántam érez, egyre nehezebben viseltem a megaláztatásait. Nem csak azért, mert ő is bekeményített, hanem mert rettenetesen rühelltem, amikor a többi ember sajnálkozva nézett rám, miközben én a folyosó közepén ücsörögtem. Egyszerűen gyűlöltem, amikor valaki kimutatta a „részvétét” irántam, amikor ott állt alig néhány méterre tőlem és láttam a szemeiben, hogy mennyire együtt érez velem. Gyűlöltem, ha valaki éreztette velem, milyen szerencsétlen és elcseszett vagyok.  Azokat is utáltam, akik ekkor hangos hahotázásban törtek ki, és azokat se kedveltem, akik úgy mentek el mellettem, mintha ott se lennék, mintha nem is léteznék. Egyszóval gyűlöltem mindenkit a suliban, mert tudtam, hogy még ha előttem nem is, de a hátam mögött rendszerint kibeszélnek. De persze senkiben sem volt annyi önbecsület, hogy amikor kell, mellém álljon.

   Szóval szerettem ezeket a napokat, mert ilyenkor minden probléma mintha egy perc alatt kiszállt volna belőlem, és helyét a teljes nyugalom vette át. Ilyenkor nem kellett azon görcsölnöm, mi lesz Seung újabb húzása, nem kellett attól félnem, hogy mikor tör ki rajtam egy újabb sírógörcs, amit el kell nyomnom mások elől. Ilyenkor önmagam lehettem, és senki nem láthatott. És ez jó volt.

   Ugyanakkor utáltam is a hétvégéket, mert ilyenkor rengeteg időt töltöttem a szobámban az ágyamon fekve, miközben gondolkoztam, és minden egyes alkalomkor rá kellett jönnöm, hogy az életem egy cseppet sem változott. Hiába hittem, hogy ha idejövök, minden más lesz, nagyon sok dolog mégis ugyanaz maradt. Vannak barátaim, akik eddig sosem voltak és itt élek álmaim országában, mindez mégsem volt elég ahhoz, hogy a múltamat kitörölje. Bár már nem kell elviselnem a szüleim bántalmazásait, de helyette itt van HyunSeung, aki pótolja őket. Talán csak annyival jobb ez a helyzet, hogy tőle még várok reményt, hogy őt szeretem és tudom, hogyha egyszer végleg megelégelem a gyötrő pofonjait, bármikor otthagyhatom.

   És ilyenkor kellett rájönnöm, hogy tulajdonképpen teljesen őrült vagyok. Hogyan szerethetek valakit, aki folyamatosan a szívembe tapos és kikészít lelkileg? Hogyan érezhetek iránta bármiféle érzelmet, hogyan hihetem azt, hogy egyszer meg fog változni, hogyan remélhetek tőle akármit is? Ez őrület! Mintha élvezném, hogy állandóan bánt, pedig egyáltalán nem élvezem, csak egyszerűen elviselem, különben máshogy nem kerülhetek a közelébe. Tökre nem vagyok normális. Mégis mi az, ami ennyire vonz hozzá, mi az, amiért képtelen vagyok elszakadni tőle, mi az, ami megfogott benne? És miért pont ő? Miért pont ő kell nekem? Egyszerűen nem értem.

   Észre se vettem, hogy időközben hazaértem; erre csak akkor eszméltem fel, amikor beléptem a lakásba, és a nappaliból hangos csevej zaja ütötte meg a fülem.
   Mégis kik vannak nálunk? 

× 14. rész ×

   Az óra végét a fülsiketítő csengőszó hangos robajjal jelezte. A mozgolódások ismét megindultak, mindenki igyekezett mihamarabb összepakolni, és elhagyni a termet.
- Kérem a párbeszédeket a következő órára befejezni, mert felelés lesz belőle! Köszönöm a figyelmet! – kiáltotta még a tanárnő, majd ő is kiviharzott.

   Szerencsére a mai nap ez volt az utolsó órám, de még közel sem volt vége a napnak. Sajnos HyunSeunggal azok között voltunk, akik nem értek a párbeszéd végére, ezért még azt is meg kellett oldani, hogy valahogy a délután folyamán befejezzük. Ez egyáltalán nem bizonyult egy egyszerű feladatnak, hisz most is csak kényszerből dolgozott velem; a szabadidejét meg tuti nem fogja rám pazarolni.

   Miután a fiúknak volt még egy órájuk, a lányokkal úgy döntöttünk, elmegyünk sétálni. Sajnos nem tudtunk másfél óránál többet beszélgetni, ugyanis Jun felhívta Miyoungot, hogy mégis hol vannak, így gyorsan elbúcsúztunk egymástól, és hazafelé vettem az irányt. Otthon ebéd gyanánt bekaptam egy szendvicset, közben pedig kieszeltem, hogyan fogom azt a nyavalyás problémát kiküszöbölni.

*

   Ismét ott álltam az ajtó előtt, ahol néhány héttel ezelőtt, de ezúttal nem remegett a kezem, nem izzadt a tenyerem, sőt, a legkevésbé sem mutattam a jelét annak, hogy egy kicsit is ideges lennék. Nem akartam reménykedve odamenni, mert a tapasztalataim alapján sok jóra nem számíthattam. Igazából azt se tudtam, mit keresek ott, hisz előre tudtam, hogy nem fog beleegyezni és már azon agyaltam, hogy inkább hazamegyek, de már késő volt: bekopogtam. Az ajtót néhány másodperc elteltével ismét Yoseob nyitotta ki.

- Szia! – lepődött meg – Te hogyhogy itt?

- Most megint el kell játszanunk, amit a múltkor? – kérdeztem viccelődve – Egyébként, szia.

- Már megint HyunSeunghoz jöttél? - vonta fel a szemöldökét, de azért elállt az ajtóból, hogy bemehessek – Biztos, hogy nem kapott el valami vírus?

- Féltékeny vagy, amiért nem hozzád jöttem? – húztam az agyát, miközben jót vigyorogtam csodálkozó tekintetén.

- Nem vagyok féltékeny, csupán csak nem értelek. Miért keresed állandóan, ha annyiszor bántott már? – hangja hirtelen komoly lett, s kíváncsian kezdte el fürkészni arcomat – Bejön neked vagy mi?

   Megfagyott bennem a vér, amint ezt kimondta. Még lélegzetet is elfelejtettem venni, és úgy éreztem, ennyi volt, lebuktam. Zavaromban ajkamba haraptam, és arcomat elöntötte a pír. Szerencsére az agyam nem blokkolt le, és egyből eszembe jutott, hogy ha sokáig burkolódzok némaságba, és hagyom, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam, akkor rá fog jönni, hogy nem is kérdezett nagy hülyeséget.

- Nem, most lecke ügyben jöttem – válaszoltam higgadtan, mire arcáról eltűnt a gyanú és kiült a megkönnyebbültség – Egy párbeszédet kellett írnunk, de nem tudtuk befejezni, és holnap felelés lesz belőle.

- Felejtsd el! HyunSeung tuti nem fogja díjazni az ötletet, hogy megint „zaklatod”! – mutatta az idézőjelet az ujjaival, miközben bementünk a konyhába – Kérsz valamit inni?

- Nem, köszi. Amúgy teszek rá, hogy tetszik-e neki az ötlet vagy sem, nem akarok egyest kapni, és ha jól tudom, ő is bukásra áll, szóval rohadtul nem jönne neki jól, ha évet kéne ismételnie!

- Jó, ebben van valami, de tekintve arra, hogy nem kedvel téged…

- Leszarom! – vágtam közbe, mire eléggé kikerekedtek a szemei – Lehívod vagy felmenjek én a szobájába?

- Oké, szólok neki, csak le ne harapd a fejem! – emelte védelmezően maga elé a kezeit, miközben megeresztett egy mosolyt és elindult az emelet irányába – De előre szólok, hogy ki fog akadni, szóval majd a közelben maradok, hogy neked ne essen.

   Leültem az egyik székre, és vártam. Csak most kezdtem el igazán ideges lenni, aminek következtében ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon. Féltem attól, hogyha meglátom, elvesztem az eszem és megint egy szerencsétlen, esetlen idióta leszek, de meg akartam őrizni a hidegvérem. Muszáj volt valahogy figyelmen kívül hagynom, hogy mekkora bunkó és mennyire jóképű egyszerre; talán ha észreveszi, hogy egy cseppet sem érdekel, akkor végre leszáll rólam. Bár még mindig nem tudtam, hogy melyik lenne a rosszabb: ha ugyanúgy megkeserítené az életem, vagy ha a semmibe venne.

- Hát ezt nem hiszem el! – hallottam meg valaki hangját mellettem - Te már megint mi a jó életet akarsz itt?

   HyunSeung kicsit sem barátságos üdvözlésére hirtelen azt se tudtam, mit válaszoljak. Nem csak azért, mert egy enyhe szívrohamot kaptam a jelenlététől, hanem mert amikor ránéztem, még a lélegzetem is elakadt. Egy szürke halásznadrágot viselt egy sima fekete, feszülős trikóval. Haja csapzottan lógott a szemébe, mely fekete sapkája alól lógott ki, s amit igyekezett oldalra tűrni, hogy lásson is valamit; az izzadságcseppek lassan csordogáltak le nyakán, majd ivódtak bele a ruhadarabba. A levegőt úgy kapkodta, mintha kilométereket futott volna, ennek következtében mellkasa fel-le emelkedett, a felsője pedig minden lélegzetvételkor megfeszült, ezzel izmos felsőtestét újra és újra kiemelve.

   Sejtéseim szerint épp a bandájuk koreográfiáit gyakorolhatta, ami egyelő volt azzal, hogy a lehető legrosszabbkor zavartam meg. Tekintetem gyorsan elfordítottam róla, és próbáltam kerülni a további szemkontaktust. Annyira utáltam, amikor csupán azzal, hogy előttem állt, képes volt zavarba hozni és kábulatba ejteni.

- Na, válaszolsz ma még, vagy megint néma leszel? – dühöngött - Mi a szarért jöttél már megint? Ááh, tudod mit? Egyáltalán nem érdekel! Húzz el, légyszíves! - fordított hátat, de még mielőtt elindulhatott volna, utána szóltam.

- Holnapra be kéne fejezni azt a párbeszédet, úgyhogy a helyedben egy időre felfüggeszteném most a táncikálást és rákoncentrálnék erre! - még engem is meglepett, hogy milyen nyugodt és remegésmentes volt a hangom.

- Mi van? - fordult ismét felém - Te komolyan azt hiszed, hogy meg fogom írni azt a hülyeséget? Ennyire naivnak tényleg nem hittelek. Csodálom, hogy még nem készültél ki teljesen.

- Ne bunkózz már, kérlek! Most vagyok itt, úgyhogy essünk túl rajta, oké? Igazán örülhetnél, hogy ennyit megtettem érted.

- Najó, ebből elég! - lépett egészen közel hozzám olyan hirtelen, hogy időm sem volt hátrálni, bár esélyem sem lett volna rá, mert közvetlenül a hűtő előtt álltam. Karjaival megtámaszkodott fejem mellett, melyen jól látszódtak erei, ahogy megfeszülnek. Arca szinte már az enyémet súrolta, lélegzetét éreztem a nyakamon, melyek csiklandozták bőrömet és melytől teljesen kirázott a hideg; szemei olyan dühödten vetődtek rám, hogy úgy éreztem, mindjárt lángra lobbanok. Összerándultam a közelségétől és a félelemtől egyaránt és már bántam, hogy eleredt a nyelvem - Neked van fogalmad arról, hogy ki vagyok? Most komolyan, te honnan szedsz ennyi bátorságot, hogy így beszélj velem? Nem volt elég, amit eddig kaptál, még ennél is többet akarsz? Hányszor kell még megaláznom téged, hogy végre megtanuld, ki vagyok, és hogy lekattanj rólam? Lassan durvább módba fogok átváltani, és az cseppet sem fog tetszeni! Tudod, rohadtul utálok lányokat bántani, de te annyira idegesítő és frusztráló vagy! Úgyhogy utoljára mondom el: hagyj bé-kén! Oké? Szállj le rólam végre, és ne járj utánam állandóan! – sziszegte egyenesen az arcomba, majd egy utolsó gyilkos pillantás kíséretében végül megfordult és visszabattyogott az emeletre.

   Köpni-nyelni nem tudtam hirtelenjében. Tudtam, hogy nehezen fogom meggyőzni, na de hogy ennyire? Bár nem tudom, miből gondoltam azt, hogy sikerrel fogok járni. Azt hiszem, elfelejtettem, hogy kettőnk közül ő az, aki irányít. De mégis, ahogy ott állt előttem, valahogy volt bátorságom "szembeszállni" vele, bár azt megint csak nem értettem, hogy miért. Féltem tőle, teljesen lesokkolódtam, de ugyanakkor jól is esett a közelsége. Arcom még mindig égett, teljesen zavarban voltam, szinte még mindig éreztem, ahogy teste az enyémhez simul. És ahogy sejtettem, tényleg teljesen elveszítettem a józan eszem. Csalódott voltam, meglepett és szomorú, valamint a szívem olyan gyorsan dobogott, mint még soha.

- Én mondtam, hogy reménytelen a dolog - jelent meg Yoseob, és helyet foglalt mellettem. Nem emlékeztem, mikor ültem vissza a székre, valamint azt se tudtam, mennyit látott mindebből Yoseob - Hú, eléggé rád hozta a frászt, látom - nézett a remegő kezeimre, én pedig gyorsan az asztal alá rejtettem őket – Na, sebaj, ne törődj vele, egy hatalmas barom! Majd én segítek megírni ezt a bigyót. Mit is kéne pontosan? - vette el a kezemből a füzetet, én pedig a sokktól képtelen voltam a tiltakozásra, így hagytam, hogy segítsen. 

× 13. rész ×

   Újabb hetek teltek el, ugyanazzal a rendszerességgel, mint eddig. A lányokkal továbbra sem állhattam szóba iskola közben, így maradt az, hogy délutánonként beültünk valahová teázgatni és akkor tárgyaltuk ki a nap vagy a hét eseményeit. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy a Junhyung, Taemin és Doojoon tudnak arról, hogy nem szakítottuk meg a kapcsolatot, de úgy látszott, nem különösebben foglalkoztatja őket, hogy a barátnőik mit csinálnak a szabadidejükben.

   Heeyeon és Momo még mindig abban a tévhitben éltek, hogy HyunSeung és köztem van valami, de én ezt továbbra is tagadtam. Pontosabban elismertem, hogy találkozgattunk, és talán úgy volt, hogy lesz valami, de aztán mégsem. Szerencsére ezt az állításomat Gikwangék is alátámasztották, mert nekik is valami ilyesmit mondott a drágalátos hősöm, így ez a téma lassan feledésbe merült. Bár elég furcsának tűnt, hogy mindketten ugyanezt mondtuk, holott erről egy szó sem esett, de nem traktáltam magam ilyenekkel.

   Ami pedig HyunSeungot illeti… Nos, ha azt hittem, hogy meg fog változni, hát tévedtem. Számára semmit sem jelentett az az este, amikor is megmentett és úgy tűnt, mintha már el is felejtette volna az egészet. Ugyanakkora barom, egoista és nagyképű srác maradt, aki mindig is volt. Ugyanúgy folytatta tovább a zaklatásomat; ahol csak tudott, fájdalmat okozott, kinevetett és megalázott. Csak ezek a kis botrányai egyre súlyosabbá váltak. Most már nem csak belém vállalt, ha elmentünk egymás mellett, hanem rendesen fel is lökött a folyóson, ahol rengeteg ember szemtanúja volt ennek, és akik megvetően és szánalmasan néztek rám, ahogy a földről próbálom összekaparni magam. Bár voltak, akiken láttam, hogy sajnálnak, de arra már nem voltak képesek, hogy odajöjjenek hozzám és felsegítsenek. Hiába is, a félelem tényleg nagy úr. Pedig mit meg nem adtam volna, hogy legalább egy valaki mellettem álljon, egy valaki, akivel napközben is megoszthatom a problémáimat, aki megvéd. De nem volt ilyen.
   Aztán az ebédlőben nem egyszer fordult elő, hogy rám borították az ételt, és akkor se állt mellém senki, csak mindenki kinevetett. Arról nem is beszélve, hogy amikor korrepetálás után épp hazafelé készültem, HyunSeung egyszer csak ott termett mellettem, felkapott, majd a folyosó végén lévő takarító szertárba bedobott és rám zárta az ajtót. Ezzel még nem is lett volna akkora gond, ha a helyiség nem lett volna olyan szűkös és büdös, márpedig nekem volt egy enyhe klausztrofóbiám. És hiába üvöltöztem és ütögettem az ajtót, ő csak kárörvendően röhögött és röhögött rajtam az idióta haverjaival, nekem pedig meg kellett várnom, míg be nem esteledik, és a takarítók fel nem mosnak a tornateremben is.

   Szóval az átlagos napjaim kissé sem voltak már átlagosak, hanem egyenesen horrorisztikusak. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam az iskola falai közt. Nem egyszer menekültem zokogva a mosdóba, és nem egyszer feküdtem le sírva esténként. Lelkileg kezdtem tönkremenni. Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek, hogy kinek szóljak erről. Mert ha ez kitudódik, a srácok repülnek a suliból, azzal meg nemcsak őket, de a barátaimat is magam ellen fordítom.

   Amúgy mióta is tűröm el a bántalmazásait? Két vagy három hónapja? Már magam sem tudom, ahogy azt se, hogy miért nem törtem még össze teljesen. Egyáltalán miért viselem el azt, amit csinál? Miért nem vágok neki vissza? Miért nem én vagyok az, aki fellép ellene? Talán akkor mások is mögém állnának, és együttesen le tudnánk őket verni. De annak meg mi értelme lenne? Miért keverjek bele másokat, ha ez az egész csak rólam és HyunSeungról szól? Mert ez csak kettőnk játéka volt. Pontosabban az övé, mert ő találta ki és az ő játékszabályai szerint játszottunk, bár velem nem ismertette ezeket a szabályokat. Ahhoz pedig, hogy megtudjam, beszélnem kellene vele. Akárhányszor végigfuttattam a gondolataimat több szempontból is, mindig ugyanide jutottam ki. De mégis miért én lépjek vele kapcsolatba, miért én futkossak állandóan utána?

   Nem értettem se őt, se magamat. HyunSeung megállás nélkül a lelkembe tiport, én pedig mindig elnyeltem ezeket. De miért? Akármikor elmehettem volna az iskolából, de nekem ez egyszer sem fordult meg a fejemben. Miért? Bármit is tett ellenem, én valahol legbelül még mindig úgy éreztem, hogy itt a helyem, és hogy közünk van egymáshoz. Miért? És hiába alázott meg oly sokszor és hiába gyűlöltem azokban a percekben, legbelül még mindig ugyanúgy oda voltam érte… De miért?
   Annyi megválaszolatlan kérdésem volt, és a legtöbbre a válasz HyunSeungnál volt, ami pedig csak egyet jelentett: fel kell keresnem őt. Tudni akartam, hogy mi a baja velem, hogy miért pikkel rám a kezdetektől fogva, de azt már nem tudtam, mégis honnan szerezzek bátorságot ahhoz, hogy elé álljak és mindezeket feltegyem neki.

*

- Oké, akkor most párban fogunk dolgozni! – a tanárnő hangja, ami megtörte a csendet, egyúttal visszazökkentett a valóságba. Kijelentésére nagy mozgolódások kezdődtek, mire felemelve a hangját, lehalkította az osztályt – Fiú-lány párosokat, ha kérhetném! – erre mindenki elhúzta a száját, de azért csak alakultak párok.

   Én – mivel senkit nem ismertem Yoseobon kívül, de ő aznap nem volt bent – ülve maradtam, és vártam, hogy valaki beüljön mellém. Reméltem, hogy páratlan az osztály létszáma, vagy legalább a fiúk kevesebben vannak, de nem volt szerencsém.

   A hátam mögül, a négyes irányából hangos nevetés hallatszódott. Nem akartam odanézni, tudtam, hogy HyunSeungék megint rajtam vihognak. Legszívesebben most azonnal elhagytam volna a termet, de nem azért jártam suliba, hogy kirúgassam magam. Lassan kezdtem megszokni, hogy bárhol vagyok, ők mindig elég feltűnően röhögnek, hogy rosszul érezzem magam.

- HyunSeung! – rivallt rá a tanárnő – Ne kelljen még egyszer mondanom, hogy vegye vissza a hangerejét, mert beírok magának! Elhiszem, hogy énekes és nagy a hangja, de most órán van… – magamban megeresztettem egy kárörvendő vigyort, ami azonnal le is olvadt, miután folytatta- … úgyhogy inkább jöjjön, üljön ide MinSeo mellé és csinálja a feladatot!

   Szemeim kikerekedtek, még a szám is majdnem tátva maradt a döbbenettől. Mi? HyunSeung? Mellém? Ül? Most? Neee, azt már nem, ide aztán nekem ne jöjjön!

- Hogy én? Tanárnő, én oda biztos nem fogok ülni! Mindegy hová, csak amellé a leprás mellé ne kelljen! – tiltakozott, és most az egyszer kivételes egyetértettem vele, de azonban ahhoz már nem volt bátorságom, hogy ennek hangot is adjak.

- Engem meg nem érdekelnek a kívánságai, azt mondtam odaül és kész! Ne kelljen behívatnom az édesanyját a viselkedése miatt! – kiáltotta idegesen, mire HyunSeung kelletlenül bár, de fogta magát, és a füzetével együtt felállt, és helyet foglalt mellettem.

   Arrébb húzódtam, hogy legyen helye őnagyságának, és még véletlenül se kössön belém. Percekig csak ültünk egymás mellett, szótlanul, ő a kezeire támaszkodva nézett ki a fejéből, én pedig félve rá-rápillantottam, hogy mikor állunk neki közösen a feladatnak. Mivel tudtam, hogy ő nem fog hozzám szólni, én pedig nem akartam egyest kapni, úgy döntöttem félreteszem a bátortalanságomat, és beszélgetést kezdeményezek.

- Öhm… Melyik szerepet akarod? – húzódtam egy kissé közelebb hozzá.

- Te most komolyan azt hiszed, hogy veled fogom megoldani ezt a szart? – fordult felém felvont szemöldökkel, és undorodva mért végig.

   Szívem szerint pofon vágtam volna, vagy egy ceruzával szúrtam volna ki a szemét, de tudtam, hogyha látja rajtam az idegességemet, az csak örömet okoz neki.

- Hát, mivel nem akarok rossz jegyet, te pedig nem állsz úgy, hogy megengedd magadnak ezt a luxust, gondoltam, most az egyszer normális leszel…

- Figyelj, én meg tudom oldani magamtól ezt a feladatot, nem kell nekem a te segítséged! Úgyhogy akadj le rólam, oké? – köpte felém a szavakat, majd ismét elfordult tőlem.

   „Hát, ez nem jött be!” – gondoltam magamban. De nem adtam fel.

- Nézd, HyunSeung, fogalmam sincs, mi bajod velem, és hogy mivel érdemlem ki az ellenszenvedet, de tudod, teszek rá, egyáltalán nem érdekel! Viszont most az egyszer megtennéd, hogy félreteszed a makacsságodat, és lennél szíves egyszer az éltemben együttműködni? És ezt nem csak a saját érdekemben mondom… - néztem rá nagyon komolyan, de ő válaszra se méltatta.

   Egy sóhajtás kíséretében végül annyiban hagytam a dolgot. Ha ennyire hülye, hát oké, legyen, csinálja! Én próbáltam kedves lenni, de ha nem értékeli, hát oké. Nem tudom, miért foglalkozok vele, és miért érdekel ennyire az, hogy ne kapjon rossz jegyet, ha egyszerűen ennyit bántott már. Egyszerűen képtelen voltam szabadulni tőle. Valahogy magához vonzott, és nem engedett el.

   A füzetem felé fordultam, megfogtam egy tollat, és írni kezdtem. Nem tudtam, mit írok, csak írtam. Muszáj volt leírnom a gondolataimat, kiadni az érzéseimet, amik már ki tudja mióta nyomasztottak és égettek belülről. Hirtelen azonban valaki fogta, és elhúzta előlem a füzetemet. Teljesen lesokkolódva pillantottam a mellettem ülő srác felé, aki nagy érdeklődéssel olvasta el azt a pár sort, amit írtam. Arcán több érzelem is végigfutott, de próbálta tartani a már megszokott, semleges kifejezést.

   Éreztem, ahogy arcomat elönti a pír, kezeim remegni kezdtek, szívem egyre gyorsabban vert. Nem tudtam, miért történik ez. Talán azért, mert attól féltem, hogy azokból a sorokból magára ismer, vagy szimplán attól, hogy belepillanthat érzéseim egy részébe.

   Fél perccel később visszatolta elém a füzetem, amin a párbeszéd kezdete állt. Egy halvány mosoly suhant végig arcomon, de gyorsan el is tüntettem, még mielőtt észrevette volna.
  „Látod, HyunSeung, nem is vagy te annyira betörhetetlen!”

× 12. rész ×

   A hétvége kicsit sem telt zökkenőmentesen, legalábbis ami az érzéseimet illeti. Totálisan össze voltam zavarodva; az egyik percben még boldogan mosolyogtam azon, amikor felrémlett előttem HyunSeung gyengédsége és aggódó arca, ahogy rám néz, majd a következő pillanatban már zokogva öleltem magamhoz kedvenc plüssmacimat arra gondolva, hogy ez is csak egy múló emlék, és soha többé nem lesz velem ilyen kedves. Egyszerre gyűlöltem és szerettem őt. Szerettem, mert reményt adott nekem, gyűlöltem, mert ugyanakkor el is vette tőlem ezt a reményt. Miért kell játszadoznia velem? Mégis mit élvez ebben, hogy teljesen kikészíthet? Nem értem, egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta.

   Nem bírtam sokáig ezen agyalni. Lassan kezdtem megőrülni a kettős viselkedésétől, ráadásul még mindig homályos volt az a péntek este. Így hát úgy döntöttem, elmegyek hozzá és beszélek vele. Bár nem tudtam, hol lakik, nem került semmi percbe kideríteni a címét. Felhívtam Wiwut azzal az ürüggyel, hogy Yoseobnál felejtettem az egyik füzetemet, és el kéne mennem hozzá.

*

   Percekig ácsorogtam az ajtó előtt, míg végül vettem a bátorságot, és bekopogtam. Kezeim remegtek, mintha elvonási tüneteim lennének, idegességemben tördelni kezdtem ujjaimat, szívem pedig ismét ezerszeresére gyorsult az izgalomtól. Nem kellett sokat várnom; egyszer csak egy szőke hajú srác jelent meg előttem kólát iszogatva.

- Szia, MinSeo. Hát te, mi járatban errefelé? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Szia Yoseob. Talán baj, hogy itt vagyok? Jól van, ezt megjegyeztem – játszottam a sértődöttet, mire egyből mentegetőzésbe kezdett – Nyugi, csak vicceltem. Egyébként HyunSeunghoz jöttem – ennek hallatára majdnem kiköpte a kólát, amit épp lenyelni készült, így épphogy egy kis köhögéssel megúszta.

- Hogy kihez? – kerekedtek ki a szemei.

- Igen, jól hallottad. HyunSeunghoz – ismételtem meg, hogy felfogja, miközben jót mosolyogtam a reakcióján.

- Te nem ittál valamit? – nézett még mindig furcsán.

- Nem, teljesen józan vagyok. De most akkor kiküldöd hozzám, vagy beengedsz, vagy esetleg közlöd, hogy nincs itthon, és jöjjek vissza később? – élveztem Yoseob társaságát, de még mindig nyomasztott belülről a tudatlanság, és ettől mielőbb meg akartam szabadulni.

- Persze, itt van, mindjárt szólok neki… De te ezt tényleg komolyan gondoltad? – értetlenkedett továbbra is, mire csak bólintottam – Okééé, te tudod – fordult meg, majd ismét eltűnt az ajtó mögött.

   A következő egy perc végtelennek tűnő éveknek mutatkozott. Már komolyan kezdtem azon aggódni, hogy HyunSeung nem fog lejönni beszélni, én pedig ki tudja meddig emészthetem magam, amikor végül mégiscsak megjelent. Becsukta maga mögött az ajtót, és megvetően nézett rám.

- Mi a francot akarsz itt? Mondtam, hogy ne keress, és hagyj békén! – ennyit arról, hogy normális lesz hozzám. Úgy látszik, minden úgy megy tovább, ahogy eddig is, és ami történt, az tulajdonképpen meg se történt. Szerencsére felkészítettem magam erre a válaszra, így nem törtem össze és burkolództam némaságba a csalódottság miatt.

- Hát nem tudom, ki volt az, aki felhívta Dongwoont, hogy mondja meg a lányoknak, hogy veled voltam… - néztem rá kissé gúnyosan, és azt hittem, ezzel sikerül eltántorítanom a hatalmas önbizalmától, de túlságosan alábecsültem a képességeit.

- Most csak azért jöttél, hogy ezt a fejemhez vágd? Mert akkor el lehet menni! Különben is, nem örülsz, hogy megúsztál egy veszekedést, hála nekem?

- De miért? – kérdeztem vissza vékony hangon, ami az elfojtott düh miatt kissé hisztérikusnak hangzott. Szerettem volna üvölteni vele, de azzal nem jutottam volna sehová, maximum csak még inkább magamra haragítom.

- Kicsi szívem, kis híján megerőszakoltak, totál ki voltál készülve, néhány percre még el is ájultál, nem tudtál értelmesen kommunikálni, úgy remegtél, mint a nyárfalevél, és hadd ne soroljam tovább. Ha még egy veszekedést is le kellett volna zavarnod, totál összetörsz, kórházba kerülsz, Heeyeon és Momo megtudja, mi történt, ami pedig azt is jelentheti, hogy elveszik tőlük a gyámságot, ami pedig se nekik, se neked nem lett volna jó. Nem igaz? – szavai sokként fúródtak belém, és igazat kellett, hogy adjak neki. Erre egyáltalán nem is gondoltam. Mégis miért hittem, hogy azért csinálta, mert kedvel? Ezt akárki megtette volna a helyében, még én is, még akkor is, ha azzal történt volna, akit legszívesebben a pokolba kívánnék. – Úgyhogy szerintem nem kéne itt veszekedni, meg hisztizni és játszani a nagymenőt, hanem örülnöd kéne, hogy megmentettem az életed, és végre leszállni rólam! – világosított fel kicsit sem barátságosan, majd hátat fordított, hogy visszamenjen a lakásba, de hirtelen megragadtam a kezét.

   Egy pillanatra megdermedt, majd lassan visszafordult, és gyilkos tekintettel nézett hol rám, hol pedig a kezemre, amivel az ő csuklóját fogtam. Mielőtt feldühödött volna ezen is, gyorsan elengedtem és hátrébb léptem egyet.

- Oké, oké, igazad van – tettem magam elé védelmezően a kezeimet – Bunkóság volt, hogy csak így rád törtem és még meg se köszöntem, hogy megmentettél. Úgyhogy köszönöm. És esküszöm, azonnal lelépek, csak még egy kérdést engedj meg nekem, csak egy utolsót! Kérlek! – néztem rá boci szemekkel, mire nagyot sóhajtva visszalépett, és karba tett kézzel várta a kérdésemet – Hogy… hogy kerültél oda? És miért nem hagytad, hogy megerőszakoljanak?

- Ez már két kérdés volt. Melyikre feleljek?

- Az elsőre!

- Csak épp arra jártam… - rántott vállat néhány másodperc után, majd ennyivel letudva a dolgot gyorsan beslisszolt a házba, hogy még véletlenül se állítsam meg még egyszer.

   Még egy darabig döbbenten ácsorogtam az ajtóban, és a szavait ízlelgettem, amik kissé sántítottak, majd én is hazafelé vettem az irányt.

„Csak épp arra jártam… Na persze, nem csak véletlenül jártál arra, HyunSeung, nem csak véletlenül… Te követtél engem. Már csak az a kérdés, hogy mióta, és miért…”