× 14. rész ×

   Az óra végét a fülsiketítő csengőszó hangos robajjal jelezte. A mozgolódások ismét megindultak, mindenki igyekezett mihamarabb összepakolni, és elhagyni a termet.
- Kérem a párbeszédeket a következő órára befejezni, mert felelés lesz belőle! Köszönöm a figyelmet! – kiáltotta még a tanárnő, majd ő is kiviharzott.

   Szerencsére a mai nap ez volt az utolsó órám, de még közel sem volt vége a napnak. Sajnos HyunSeunggal azok között voltunk, akik nem értek a párbeszéd végére, ezért még azt is meg kellett oldani, hogy valahogy a délután folyamán befejezzük. Ez egyáltalán nem bizonyult egy egyszerű feladatnak, hisz most is csak kényszerből dolgozott velem; a szabadidejét meg tuti nem fogja rám pazarolni.

   Miután a fiúknak volt még egy órájuk, a lányokkal úgy döntöttünk, elmegyünk sétálni. Sajnos nem tudtunk másfél óránál többet beszélgetni, ugyanis Jun felhívta Miyoungot, hogy mégis hol vannak, így gyorsan elbúcsúztunk egymástól, és hazafelé vettem az irányt. Otthon ebéd gyanánt bekaptam egy szendvicset, közben pedig kieszeltem, hogyan fogom azt a nyavalyás problémát kiküszöbölni.

*

   Ismét ott álltam az ajtó előtt, ahol néhány héttel ezelőtt, de ezúttal nem remegett a kezem, nem izzadt a tenyerem, sőt, a legkevésbé sem mutattam a jelét annak, hogy egy kicsit is ideges lennék. Nem akartam reménykedve odamenni, mert a tapasztalataim alapján sok jóra nem számíthattam. Igazából azt se tudtam, mit keresek ott, hisz előre tudtam, hogy nem fog beleegyezni és már azon agyaltam, hogy inkább hazamegyek, de már késő volt: bekopogtam. Az ajtót néhány másodperc elteltével ismét Yoseob nyitotta ki.

- Szia! – lepődött meg – Te hogyhogy itt?

- Most megint el kell játszanunk, amit a múltkor? – kérdeztem viccelődve – Egyébként, szia.

- Már megint HyunSeunghoz jöttél? - vonta fel a szemöldökét, de azért elállt az ajtóból, hogy bemehessek – Biztos, hogy nem kapott el valami vírus?

- Féltékeny vagy, amiért nem hozzád jöttem? – húztam az agyát, miközben jót vigyorogtam csodálkozó tekintetén.

- Nem vagyok féltékeny, csupán csak nem értelek. Miért keresed állandóan, ha annyiszor bántott már? – hangja hirtelen komoly lett, s kíváncsian kezdte el fürkészni arcomat – Bejön neked vagy mi?

   Megfagyott bennem a vér, amint ezt kimondta. Még lélegzetet is elfelejtettem venni, és úgy éreztem, ennyi volt, lebuktam. Zavaromban ajkamba haraptam, és arcomat elöntötte a pír. Szerencsére az agyam nem blokkolt le, és egyből eszembe jutott, hogy ha sokáig burkolódzok némaságba, és hagyom, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam, akkor rá fog jönni, hogy nem is kérdezett nagy hülyeséget.

- Nem, most lecke ügyben jöttem – válaszoltam higgadtan, mire arcáról eltűnt a gyanú és kiült a megkönnyebbültség – Egy párbeszédet kellett írnunk, de nem tudtuk befejezni, és holnap felelés lesz belőle.

- Felejtsd el! HyunSeung tuti nem fogja díjazni az ötletet, hogy megint „zaklatod”! – mutatta az idézőjelet az ujjaival, miközben bementünk a konyhába – Kérsz valamit inni?

- Nem, köszi. Amúgy teszek rá, hogy tetszik-e neki az ötlet vagy sem, nem akarok egyest kapni, és ha jól tudom, ő is bukásra áll, szóval rohadtul nem jönne neki jól, ha évet kéne ismételnie!

- Jó, ebben van valami, de tekintve arra, hogy nem kedvel téged…

- Leszarom! – vágtam közbe, mire eléggé kikerekedtek a szemei – Lehívod vagy felmenjek én a szobájába?

- Oké, szólok neki, csak le ne harapd a fejem! – emelte védelmezően maga elé a kezeit, miközben megeresztett egy mosolyt és elindult az emelet irányába – De előre szólok, hogy ki fog akadni, szóval majd a közelben maradok, hogy neked ne essen.

   Leültem az egyik székre, és vártam. Csak most kezdtem el igazán ideges lenni, aminek következtében ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon. Féltem attól, hogyha meglátom, elvesztem az eszem és megint egy szerencsétlen, esetlen idióta leszek, de meg akartam őrizni a hidegvérem. Muszáj volt valahogy figyelmen kívül hagynom, hogy mekkora bunkó és mennyire jóképű egyszerre; talán ha észreveszi, hogy egy cseppet sem érdekel, akkor végre leszáll rólam. Bár még mindig nem tudtam, hogy melyik lenne a rosszabb: ha ugyanúgy megkeserítené az életem, vagy ha a semmibe venne.

- Hát ezt nem hiszem el! – hallottam meg valaki hangját mellettem - Te már megint mi a jó életet akarsz itt?

   HyunSeung kicsit sem barátságos üdvözlésére hirtelen azt se tudtam, mit válaszoljak. Nem csak azért, mert egy enyhe szívrohamot kaptam a jelenlététől, hanem mert amikor ránéztem, még a lélegzetem is elakadt. Egy szürke halásznadrágot viselt egy sima fekete, feszülős trikóval. Haja csapzottan lógott a szemébe, mely fekete sapkája alól lógott ki, s amit igyekezett oldalra tűrni, hogy lásson is valamit; az izzadságcseppek lassan csordogáltak le nyakán, majd ivódtak bele a ruhadarabba. A levegőt úgy kapkodta, mintha kilométereket futott volna, ennek következtében mellkasa fel-le emelkedett, a felsője pedig minden lélegzetvételkor megfeszült, ezzel izmos felsőtestét újra és újra kiemelve.

   Sejtéseim szerint épp a bandájuk koreográfiáit gyakorolhatta, ami egyelő volt azzal, hogy a lehető legrosszabbkor zavartam meg. Tekintetem gyorsan elfordítottam róla, és próbáltam kerülni a további szemkontaktust. Annyira utáltam, amikor csupán azzal, hogy előttem állt, képes volt zavarba hozni és kábulatba ejteni.

- Na, válaszolsz ma még, vagy megint néma leszel? – dühöngött - Mi a szarért jöttél már megint? Ááh, tudod mit? Egyáltalán nem érdekel! Húzz el, légyszíves! - fordított hátat, de még mielőtt elindulhatott volna, utána szóltam.

- Holnapra be kéne fejezni azt a párbeszédet, úgyhogy a helyedben egy időre felfüggeszteném most a táncikálást és rákoncentrálnék erre! - még engem is meglepett, hogy milyen nyugodt és remegésmentes volt a hangom.

- Mi van? - fordult ismét felém - Te komolyan azt hiszed, hogy meg fogom írni azt a hülyeséget? Ennyire naivnak tényleg nem hittelek. Csodálom, hogy még nem készültél ki teljesen.

- Ne bunkózz már, kérlek! Most vagyok itt, úgyhogy essünk túl rajta, oké? Igazán örülhetnél, hogy ennyit megtettem érted.

- Najó, ebből elég! - lépett egészen közel hozzám olyan hirtelen, hogy időm sem volt hátrálni, bár esélyem sem lett volna rá, mert közvetlenül a hűtő előtt álltam. Karjaival megtámaszkodott fejem mellett, melyen jól látszódtak erei, ahogy megfeszülnek. Arca szinte már az enyémet súrolta, lélegzetét éreztem a nyakamon, melyek csiklandozták bőrömet és melytől teljesen kirázott a hideg; szemei olyan dühödten vetődtek rám, hogy úgy éreztem, mindjárt lángra lobbanok. Összerándultam a közelségétől és a félelemtől egyaránt és már bántam, hogy eleredt a nyelvem - Neked van fogalmad arról, hogy ki vagyok? Most komolyan, te honnan szedsz ennyi bátorságot, hogy így beszélj velem? Nem volt elég, amit eddig kaptál, még ennél is többet akarsz? Hányszor kell még megaláznom téged, hogy végre megtanuld, ki vagyok, és hogy lekattanj rólam? Lassan durvább módba fogok átváltani, és az cseppet sem fog tetszeni! Tudod, rohadtul utálok lányokat bántani, de te annyira idegesítő és frusztráló vagy! Úgyhogy utoljára mondom el: hagyj bé-kén! Oké? Szállj le rólam végre, és ne járj utánam állandóan! – sziszegte egyenesen az arcomba, majd egy utolsó gyilkos pillantás kíséretében végül megfordult és visszabattyogott az emeletre.

   Köpni-nyelni nem tudtam hirtelenjében. Tudtam, hogy nehezen fogom meggyőzni, na de hogy ennyire? Bár nem tudom, miből gondoltam azt, hogy sikerrel fogok járni. Azt hiszem, elfelejtettem, hogy kettőnk közül ő az, aki irányít. De mégis, ahogy ott állt előttem, valahogy volt bátorságom "szembeszállni" vele, bár azt megint csak nem értettem, hogy miért. Féltem tőle, teljesen lesokkolódtam, de ugyanakkor jól is esett a közelsége. Arcom még mindig égett, teljesen zavarban voltam, szinte még mindig éreztem, ahogy teste az enyémhez simul. És ahogy sejtettem, tényleg teljesen elveszítettem a józan eszem. Csalódott voltam, meglepett és szomorú, valamint a szívem olyan gyorsan dobogott, mint még soha.

- Én mondtam, hogy reménytelen a dolog - jelent meg Yoseob, és helyet foglalt mellettem. Nem emlékeztem, mikor ültem vissza a székre, valamint azt se tudtam, mennyit látott mindebből Yoseob - Hú, eléggé rád hozta a frászt, látom - nézett a remegő kezeimre, én pedig gyorsan az asztal alá rejtettem őket – Na, sebaj, ne törődj vele, egy hatalmas barom! Majd én segítek megírni ezt a bigyót. Mit is kéne pontosan? - vette el a kezemből a füzetet, én pedig a sokktól képtelen voltam a tiltakozásra, így hagytam, hogy segítsen.