× 13. rész ×

   Újabb hetek teltek el, ugyanazzal a rendszerességgel, mint eddig. A lányokkal továbbra sem állhattam szóba iskola közben, így maradt az, hogy délutánonként beültünk valahová teázgatni és akkor tárgyaltuk ki a nap vagy a hét eseményeit. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy a Junhyung, Taemin és Doojoon tudnak arról, hogy nem szakítottuk meg a kapcsolatot, de úgy látszott, nem különösebben foglalkoztatja őket, hogy a barátnőik mit csinálnak a szabadidejükben.

   Heeyeon és Momo még mindig abban a tévhitben éltek, hogy HyunSeung és köztem van valami, de én ezt továbbra is tagadtam. Pontosabban elismertem, hogy találkozgattunk, és talán úgy volt, hogy lesz valami, de aztán mégsem. Szerencsére ezt az állításomat Gikwangék is alátámasztották, mert nekik is valami ilyesmit mondott a drágalátos hősöm, így ez a téma lassan feledésbe merült. Bár elég furcsának tűnt, hogy mindketten ugyanezt mondtuk, holott erről egy szó sem esett, de nem traktáltam magam ilyenekkel.

   Ami pedig HyunSeungot illeti… Nos, ha azt hittem, hogy meg fog változni, hát tévedtem. Számára semmit sem jelentett az az este, amikor is megmentett és úgy tűnt, mintha már el is felejtette volna az egészet. Ugyanakkora barom, egoista és nagyképű srác maradt, aki mindig is volt. Ugyanúgy folytatta tovább a zaklatásomat; ahol csak tudott, fájdalmat okozott, kinevetett és megalázott. Csak ezek a kis botrányai egyre súlyosabbá váltak. Most már nem csak belém vállalt, ha elmentünk egymás mellett, hanem rendesen fel is lökött a folyóson, ahol rengeteg ember szemtanúja volt ennek, és akik megvetően és szánalmasan néztek rám, ahogy a földről próbálom összekaparni magam. Bár voltak, akiken láttam, hogy sajnálnak, de arra már nem voltak képesek, hogy odajöjjenek hozzám és felsegítsenek. Hiába is, a félelem tényleg nagy úr. Pedig mit meg nem adtam volna, hogy legalább egy valaki mellettem álljon, egy valaki, akivel napközben is megoszthatom a problémáimat, aki megvéd. De nem volt ilyen.
   Aztán az ebédlőben nem egyszer fordult elő, hogy rám borították az ételt, és akkor se állt mellém senki, csak mindenki kinevetett. Arról nem is beszélve, hogy amikor korrepetálás után épp hazafelé készültem, HyunSeung egyszer csak ott termett mellettem, felkapott, majd a folyosó végén lévő takarító szertárba bedobott és rám zárta az ajtót. Ezzel még nem is lett volna akkora gond, ha a helyiség nem lett volna olyan szűkös és büdös, márpedig nekem volt egy enyhe klausztrofóbiám. És hiába üvöltöztem és ütögettem az ajtót, ő csak kárörvendően röhögött és röhögött rajtam az idióta haverjaival, nekem pedig meg kellett várnom, míg be nem esteledik, és a takarítók fel nem mosnak a tornateremben is.

   Szóval az átlagos napjaim kissé sem voltak már átlagosak, hanem egyenesen horrorisztikusak. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam az iskola falai közt. Nem egyszer menekültem zokogva a mosdóba, és nem egyszer feküdtem le sírva esténként. Lelkileg kezdtem tönkremenni. Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek, hogy kinek szóljak erről. Mert ha ez kitudódik, a srácok repülnek a suliból, azzal meg nemcsak őket, de a barátaimat is magam ellen fordítom.

   Amúgy mióta is tűröm el a bántalmazásait? Két vagy három hónapja? Már magam sem tudom, ahogy azt se, hogy miért nem törtem még össze teljesen. Egyáltalán miért viselem el azt, amit csinál? Miért nem vágok neki vissza? Miért nem én vagyok az, aki fellép ellene? Talán akkor mások is mögém állnának, és együttesen le tudnánk őket verni. De annak meg mi értelme lenne? Miért keverjek bele másokat, ha ez az egész csak rólam és HyunSeungról szól? Mert ez csak kettőnk játéka volt. Pontosabban az övé, mert ő találta ki és az ő játékszabályai szerint játszottunk, bár velem nem ismertette ezeket a szabályokat. Ahhoz pedig, hogy megtudjam, beszélnem kellene vele. Akárhányszor végigfuttattam a gondolataimat több szempontból is, mindig ugyanide jutottam ki. De mégis miért én lépjek vele kapcsolatba, miért én futkossak állandóan utána?

   Nem értettem se őt, se magamat. HyunSeung megállás nélkül a lelkembe tiport, én pedig mindig elnyeltem ezeket. De miért? Akármikor elmehettem volna az iskolából, de nekem ez egyszer sem fordult meg a fejemben. Miért? Bármit is tett ellenem, én valahol legbelül még mindig úgy éreztem, hogy itt a helyem, és hogy közünk van egymáshoz. Miért? És hiába alázott meg oly sokszor és hiába gyűlöltem azokban a percekben, legbelül még mindig ugyanúgy oda voltam érte… De miért?
   Annyi megválaszolatlan kérdésem volt, és a legtöbbre a válasz HyunSeungnál volt, ami pedig csak egyet jelentett: fel kell keresnem őt. Tudni akartam, hogy mi a baja velem, hogy miért pikkel rám a kezdetektől fogva, de azt már nem tudtam, mégis honnan szerezzek bátorságot ahhoz, hogy elé álljak és mindezeket feltegyem neki.

*

- Oké, akkor most párban fogunk dolgozni! – a tanárnő hangja, ami megtörte a csendet, egyúttal visszazökkentett a valóságba. Kijelentésére nagy mozgolódások kezdődtek, mire felemelve a hangját, lehalkította az osztályt – Fiú-lány párosokat, ha kérhetném! – erre mindenki elhúzta a száját, de azért csak alakultak párok.

   Én – mivel senkit nem ismertem Yoseobon kívül, de ő aznap nem volt bent – ülve maradtam, és vártam, hogy valaki beüljön mellém. Reméltem, hogy páratlan az osztály létszáma, vagy legalább a fiúk kevesebben vannak, de nem volt szerencsém.

   A hátam mögül, a négyes irányából hangos nevetés hallatszódott. Nem akartam odanézni, tudtam, hogy HyunSeungék megint rajtam vihognak. Legszívesebben most azonnal elhagytam volna a termet, de nem azért jártam suliba, hogy kirúgassam magam. Lassan kezdtem megszokni, hogy bárhol vagyok, ők mindig elég feltűnően röhögnek, hogy rosszul érezzem magam.

- HyunSeung! – rivallt rá a tanárnő – Ne kelljen még egyszer mondanom, hogy vegye vissza a hangerejét, mert beírok magának! Elhiszem, hogy énekes és nagy a hangja, de most órán van… – magamban megeresztettem egy kárörvendő vigyort, ami azonnal le is olvadt, miután folytatta- … úgyhogy inkább jöjjön, üljön ide MinSeo mellé és csinálja a feladatot!

   Szemeim kikerekedtek, még a szám is majdnem tátva maradt a döbbenettől. Mi? HyunSeung? Mellém? Ül? Most? Neee, azt már nem, ide aztán nekem ne jöjjön!

- Hogy én? Tanárnő, én oda biztos nem fogok ülni! Mindegy hová, csak amellé a leprás mellé ne kelljen! – tiltakozott, és most az egyszer kivételes egyetértettem vele, de azonban ahhoz már nem volt bátorságom, hogy ennek hangot is adjak.

- Engem meg nem érdekelnek a kívánságai, azt mondtam odaül és kész! Ne kelljen behívatnom az édesanyját a viselkedése miatt! – kiáltotta idegesen, mire HyunSeung kelletlenül bár, de fogta magát, és a füzetével együtt felállt, és helyet foglalt mellettem.

   Arrébb húzódtam, hogy legyen helye őnagyságának, és még véletlenül se kössön belém. Percekig csak ültünk egymás mellett, szótlanul, ő a kezeire támaszkodva nézett ki a fejéből, én pedig félve rá-rápillantottam, hogy mikor állunk neki közösen a feladatnak. Mivel tudtam, hogy ő nem fog hozzám szólni, én pedig nem akartam egyest kapni, úgy döntöttem félreteszem a bátortalanságomat, és beszélgetést kezdeményezek.

- Öhm… Melyik szerepet akarod? – húzódtam egy kissé közelebb hozzá.

- Te most komolyan azt hiszed, hogy veled fogom megoldani ezt a szart? – fordult felém felvont szemöldökkel, és undorodva mért végig.

   Szívem szerint pofon vágtam volna, vagy egy ceruzával szúrtam volna ki a szemét, de tudtam, hogyha látja rajtam az idegességemet, az csak örömet okoz neki.

- Hát, mivel nem akarok rossz jegyet, te pedig nem állsz úgy, hogy megengedd magadnak ezt a luxust, gondoltam, most az egyszer normális leszel…

- Figyelj, én meg tudom oldani magamtól ezt a feladatot, nem kell nekem a te segítséged! Úgyhogy akadj le rólam, oké? – köpte felém a szavakat, majd ismét elfordult tőlem.

   „Hát, ez nem jött be!” – gondoltam magamban. De nem adtam fel.

- Nézd, HyunSeung, fogalmam sincs, mi bajod velem, és hogy mivel érdemlem ki az ellenszenvedet, de tudod, teszek rá, egyáltalán nem érdekel! Viszont most az egyszer megtennéd, hogy félreteszed a makacsságodat, és lennél szíves egyszer az éltemben együttműködni? És ezt nem csak a saját érdekemben mondom… - néztem rá nagyon komolyan, de ő válaszra se méltatta.

   Egy sóhajtás kíséretében végül annyiban hagytam a dolgot. Ha ennyire hülye, hát oké, legyen, csinálja! Én próbáltam kedves lenni, de ha nem értékeli, hát oké. Nem tudom, miért foglalkozok vele, és miért érdekel ennyire az, hogy ne kapjon rossz jegyet, ha egyszerűen ennyit bántott már. Egyszerűen képtelen voltam szabadulni tőle. Valahogy magához vonzott, és nem engedett el.

   A füzetem felé fordultam, megfogtam egy tollat, és írni kezdtem. Nem tudtam, mit írok, csak írtam. Muszáj volt leírnom a gondolataimat, kiadni az érzéseimet, amik már ki tudja mióta nyomasztottak és égettek belülről. Hirtelen azonban valaki fogta, és elhúzta előlem a füzetemet. Teljesen lesokkolódva pillantottam a mellettem ülő srác felé, aki nagy érdeklődéssel olvasta el azt a pár sort, amit írtam. Arcán több érzelem is végigfutott, de próbálta tartani a már megszokott, semleges kifejezést.

   Éreztem, ahogy arcomat elönti a pír, kezeim remegni kezdtek, szívem egyre gyorsabban vert. Nem tudtam, miért történik ez. Talán azért, mert attól féltem, hogy azokból a sorokból magára ismer, vagy szimplán attól, hogy belepillanthat érzéseim egy részébe.

   Fél perccel később visszatolta elém a füzetem, amin a párbeszéd kezdete állt. Egy halvány mosoly suhant végig arcomon, de gyorsan el is tüntettem, még mielőtt észrevette volna.
  „Látod, HyunSeung, nem is vagy te annyira betörhetetlen!”