× 17. rész ×

Csak sírni tudtam. Csak feküdtem az ágyamban, fejemre nyomva a párnámat, és csak sírtam. Nem emlékszem, mióta lehettem ott, hogy mégis mennyit ütött az óra, csak abban voltam biztos, hogy a fájdalom egyre erősebb lett bennem. Nem voltam biztos abban, hogy valaha ki fogok ebből az egészből lábalni, hogy valaha be fognak gyógyulni a sebeim. Semmit sem tudtam. Az idő megszűnt számomra létezni, olyan volt, mintha homokot szórtak volna az idő vaskerekei közé. Csak a magányt és a kínt éreztem, ahogy felváltva száguldottak végig ereimben.

Mégis hogy hihettem azt, hogy HyunSeung valaha szeretni fog? Mégis miért akasztott ki ennyire, hogy barátnője van? Hisz sosem volt az enyém, sosem mutatta jelét annak, hogy egy kicsit is kedvelne. Hogy lehettem ennyire naiv? És mégis miért vagyok ennyire féltékeny és elkeseredett? Szíve joga, hogy azzal a lánnyal legyen együtt, akivel akar, nekem pedig semmi közöm hozzá. Miért kellett nekem belé szeretnem? Miért kellett nekem ennyire kötődnöm hozzá, miért nem szakítottam már meg a kapcsolatunk elején a szálakat? Miért voltam ennyire ostoba, hogy minél inkább ellökött magától, annál inkább a közelébe akartam kerülni? Édesistenem, miért csináltam ekkora őrültséget? Saját magam alatt vágtam mindvégig a fát, saját magamnak okoztam a vesztemet! Csakis saját magamat okolhatom a mostani állapotomért, csakis saját magammal csesztem ki! Meg a többiekkel, hisz HyunSeung biztosan összeveszett a bandatársaival, ami akár az együttesük vesztét is okozhatja, a lányok pedig kétségek között őrlődnek. Mindenkinek fájdalmat okoztam, mindenkire én hoztam a bajt. Miért ilyen pocsék az élet?

És mégis… mit tegyek most?

Gyűlöltem magamat. Egész életemben gyűlöltem magamat, és hiába próbáltam ezen változtatni, sehogy sem tudtam. Ha valahogy mégis jó irányba fordult az életem, ha egyszer is kaptam egy kis pozitívumot, utána rögtön történt valami, amitől ismét a padló legeslegalján találtam magam. Mégis hogyan lábalhatnék ki ebből az egészből anélkül, hogy megbántanék valakit? Én nem akarok semmi mást, csakhogy másoknak jó legyen! Az se érdekel, ha közben teljesen tönkremegyek, csak mások ne lássák, csak másokat ne érintsen az én nyomorom, csak mások ne kapjanak az én csapásaimból!

Minek kellett nekem egyáltalán idejönnöm? Miért nem maradtam a szüleimmel, miért nem szegtem meg egyszer is a parancsukat? Akkor valószínűleg már rég nem élnék, és akkor mindenkinek jobb lenne! Miért? Miért minden velem történik? Mégis mit követtem el, amiért ezt érdemlem? Talán az előző életemben voltam túl nagyképű, talán túl sokat gondoltam magamról és bűntudat nélkül tapostam az emberek lelkébe? De akkor miért nem csak én szenvedek? Miért kell ezzel másokat is bajba sodornom? Miért kellett az utamba állítani HyunSeungot? Ha ő nem lenne, minden olyan jó lehetne…

De mégis miért érzem mindezek ellenére, hogy még mindig van valami közünk egymáshoz? „Nem, nem, ez badarság! Verd már ki a fejedből őt! Ő nem a tiéd, Ő sosem volt és sosem lesz a tiéd! Emlékezz már, az istenért! Nem láttad, hogy nézett rád, nem láttad az utálatot a szemeiben?! Nem érzed az ütéseinek, a pofonjainak a nyomát a testeden, a szívedben?! Nem emlékszel, mennyit bántott téged? Nem szeretheted Őt! Ő nem az, aki kell neked, Ő nem az, akire szükséged van, Ő nem az, Ő nem! Felejtsd már el!” – kiáltozta menthetetlenül egy hangocska mélyen a szívemben.

Igaza van… Mindenről Ő tehet… Ha Ő nincs, nem lenne ez az egész…

Nem! Nem kenhetem Seungra az egészet! Miért Ő tehetne erről? Hisz én voltam az, aki nem fogadott neki szót, én voltam az, aki mindenáron szembe akart vele szállni és a büszkeségét leverni! Ha nem kezdek el kötekedni vele, semmi nem történt volna meg. Ha nem szerzek barátokat, ha már az elején békén hagyom, most nem kötöttünk volna ki itt.

Minden az én hibám… De akkor se tudom, mit kéne tennem. Azonban mire akárhová is jutottam volna ezzel kapcsolatban, érzelmileg annyira kimerültem, hogy lassan elnyomott az álom.

***

Másnap ugyanazzal az ürességgel, és gyötrelemmel a szívemben keltem fel. Még szinte mindig éreztem a kés hegyét, ahogy óvatosan felszakítja a védőburkot szívem körül, majd egy erős nyomást, ahogy teljesen belevágódik, és végül azt, ahogy megforgatják benne az éles tárgyat. Semmivel sem lett könnyebb másnap reggel a helyzet. Testem és minden végtagom fájt, gyengének, szinte egy élőhalottnak éreztem magam.

Kimentem a nappaliba, és leültem a kanapéra. Csak bámultam magam elé, miközben lassan szemeimből ismét utat törtek maguknak a könnyek. Forró csíkot hagyva maguk után folytak végig hófehér arcomon, és vetették magukat a mélybe. Azt mondják, az idő egy idő után begyógyít minden sebet, de én biztos voltam abban, hogy ez nem így működik. Elfedni még csak-csak ellehet, de megszűntetni sosem. Ami egyszer megtörténik, mély nyomot hagy bennünk, és megpróbálhatjuk elrejteni, de attól az még ott marad. És velem is ez volt. A fájdalom mintha percről percre kiszökött volna belőlem, de tudtam, hogy ez csak egy álca. Sosem fog eltűnni belőlem. Időnként jobb lesz, egy-egy pillanatra elfelejtődik, de vissza fog térni. Vissza fog térni és életem végéig kísérteni fog.

Valaki leült mellém. Óvatosan foglalt helyet mellettem, hogy még véletlenül se zökkentsen ki gondolataimból. Percekig csak némán ült ölbe tett kézzel, miközben arcomat nézte. Szerettem volna, ha Ő lenne ott, de már nem akartam reménykedni.

Kinyitottam szemeimet, és csak meredtem előre. Nem tudtam, mit mondhatnék a lányoknak, mégis mivel nyugtassam meg őket, hogy jól vagyok. Már nem akartam többé hazudni, már nem akartam többé eltitkolni az érzéseimet, többé már nem voltam semmire sem képes. El kellett dobnom az álarcomat, a pajzsomat, amivel eddig eltakartam magam, ami mögé eddig el akartam bújni. Már nem volt ennek sem értelme.

- Szereted őt, igaz? – Heeyeon hangja lágyan csengett, megnyugtató és békés volt. Felelet helyett azonban csak bólintottam egyet. – Sajnálom szívem, annyira sajnálom – hirtelen magához ölelt, én pedig nem bírtam tovább tartani magam. Ismét kitört belőlem a sírás, s mint aki mindenét vesztette, úgy kezdtem el hangosan zokogni. Testem remegett, miközben görcsösen kapaszkodtam barátnőmbe, hogy ő ne hagyjon el. Egy perccel később már a többiek is ott ültek körülöttünk, és mint egy kis család, öleltük egymást. Igazán megható jelenet volt, és örültem, hogy nem hagynak magamra. Az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy bármi is történik, hogy bármit is vétek vagy vétkezünk, mi örökké kitartunk egymás mellett. Mert minket összeköt a sors, mert mi egymásért születtünk.

- Sajnálom… sajnálom, hogy nem mondtam el, sajnálom, hogy ennyit titkolóztam előttetek… és sajnálom, hogy belé szerettem… - suttogtam az utolsó szót inkább magamnak, majd elengedtem őket. – Ígérem, jól leszek, összeszedem magam, és folytatni fogok mindent, csak kell egy kis idő… még szükségem van egy kis időre, hogy elfelejtsek mindent, hogy kiverjem Őt a fejemből.

- Persze, drága, annyit kapsz, amennyit csak szeretnél! – mosolygott kedvesen Zoey – Tudom, hogy nehéz lesz, de mi itt vagyunk veled és segítünk! Annyira sajnálom, hogy Seungie ekkora tapló, és hogy ennyire a semmibe vesz.

- Hát igen, de én is hülye voltam… Már az elején hagynom kellett volna… Nem kellett volna belé szeretnem…

- Szívem, emiatt ne okold magad! A szerelem ilyen: egyszer csak megjelenik, és hiába akarsz tőle szabadulni, hiába akarsz neki ellen állni, nem fog menni. Az, hogy nem mindig végződik sikerrel, benne van a pakliban. De emiatt ne keseredj el, és ne adj fel semmit!

- Ha gondolod, és szerinted úgy könnyebb lesz elfelejtened, akkor átírathatunk egy másik suliba – vetette fel Momo az ötletet.

- Nem, nem akarok új suliba menni. Nem fogok megfutamodni előle, nem fogom hagyni, hogy azt higgye, Ő győzött. Ki fogom tudni Őt törölni az életemből, és folytatni fogom az életemet. Nem azért jöttem, hogy ismét a fájdalom börtönében raboskodjak, hanem azért, hogy boldog legyek. 

- Ez a beszéd kislány! – puszilt meg Cinti. – Nem szabad feladni, az a görény meg már amúgy is megkapta Yoseobtól a magáét.

- Komolyan? – kerekedtek el a szemeim – Yoseob bunyózott Seunggal?

- Hát kapott pár pofont, az biztos, ami úgy néz ki, hatással volt rá. Dobta a csajt és megígérte, hogy többé nem fog köcsögösködni senkivel. Azt hiszem, elgondolkozott azon, hogy fel kéne nőnie, és ha híres akar lenni, nem kéne ennyit balhéznia.

Nem feleltem. Bár boldogsággal töltött el, hogy talán ezután végre normális lesz, de nem akartam a közelébe kerülni. Többé már nem. Eleget szenvedtem miatta, túl sok fájdalmat okozott, és ennek a végére pontot kell rakni, ha akarom, ha nem. Muszáj lesz. Mert már van otthonom, vannak barátaim, van családom, és ha ő nem is lehet az enyém, még akkor is tartozom valahová.