2014. április 29., kedd

× 23. rész ×



Egy percig se tétlenkedtem. Mint egy őrült kezdtem el kiabálni, hogy valaki azonnal hívja a mentőket. Nem voltam biztos benne, hogy vannak-e fent az emeleten, de bíztam abban, hogy talán mégis meghallják az ordibálásomat.

Sírva rogytam HyunSeung mellé. Normál esetben pánikba estem volna – és bár most is közel jártam hozzá – a tudat, hogy akár meg is halhat, felülkerekedett rajtam, elnyomott minden kétségbeesést és cselekedésre kényszerített.  Az oldalára fordítottam, hogy ne fulladjon meg, miközben megpróbáltam valahogy magához téríteni, de semmire sem reagált. Hiába pofozgattam, hiába locsoltam az arcát vízzel, nem történt semmi. Kitapintottam a pulzusát, amit szinte alig lehetett érzékelni. Megremegtem a félelemtől.

- Édes istenem, HyunSeung, kérlek, ne tedd ezt velem. Hallod, térj már észhez, nem halhatsz meg! Hallod, Seung, ne merj magamra hagyni. Szeretlek! – zokogtam, majd ölembe húztam mozdulatlan testét, és ringatózni kezdtem vele. Fejére szorítottam egy törölközőt, hogy legalább azzal tompítsam a vérzést, miközben remegő kezekkel simogattam arcát. A tudat, hogy mindez miattam történt, nem hagyott nyugodni. Kezdtem elveszíteni a fejem és pánikba esni. Szerettem volna visszafordítani az időt, szerettem volna másképp cselekedni, de ez nem egy tündérmese volt, ahol csodák léteztek. Magamban már elhatároztam, hogyha ezt túléljük, ha ezt túléli, kilépek az életéből és elmegyek. Túl sok fájdalmat okoztam már neki, túl sok rosszat tettem vele, az egész az én hibám.

- Úristen, mi történt? – lépett be a mosdóba Yoseob, mögötte a lányokkal, és a többi B2ST taggal.

- Nem tudom, nem tudom, nem tudom… - suttogtam magam elé. – Ugye nem fog meghalni, ugye nem? – néztem a mellettem térdelő Yoseobra, akinek a szemeiben szintén könnyek csillantak meg.

- Nem, nem fog, HyunSeung kitartó, nem lesz semmi baja. De a k.urva életbe is, hol vannak már azok a kibaszott mentők?! – üvöltötte az ácsorgó tömeg felé, akik jobbnak látták, ha magunkra hagynak.

*

Mindig is gyűlöltem a kórházakat. Nem azért, mert féltem, mert megborzongtam, ha akárcsak látogatóba kellett mennem, nem. Hanem a tehetetlenség miatt. Az, hogy tudtam, semmit nem tehetek azokért, akik ott vannak, megőrjített. És most is ezt éreztem. Tehetetlenséget. Mozdulatlanságot. Ürességet. Csendet. Fájdalmat. Gyűlöltem ott lenni, gyűlöltem várni, gyűlöltem, hogy minden egyes másodperc kínszenvedés és felesleges időpazarlás. Tenni akartam valamit, bármit, hogy a klórszag, mely az orromat marta, megszűnjön, hogy az a sok fehérség, melytől már káprázott a szemem, ne létezzen, és ne emlékeztessen arra, hogy talán a következő pillanatban HyunSeung a mennyországba lép.

Az egyik széken ültem, felhúzott lábakkal, fejemet térdeim közé fúrva és némán zokogtam. Miyoung ült az egyik oldalamon, Wiwu a másikon, a többiek pedig a többi széken, illetve a földön ülve helyezkedtek el. Mindenki magába roskadt, és bámult ki a fejéből, csak a lányok és Yoseob szemében csillant meg egy-egy könnycsepp. Nem szóltunk egymáshoz, magunkban imádkoztunk azért, hogy minden rendben legyen. Tudtuk, hiába is követett el Seung annyi rosszat az életében, nem érdemli meg a halált. Ő legalább azon volt, hogy jó útra térjen, akkor nem veheti el senki most az életét!

Minden idegszálamat szétfeszítette a kihaltság, ami körülöttünk uralkodott és amikor egy pillanatra ránéztem a barátaimra, szívembe sajgó fájdalom nyílalt. Úgy szerettem volna tenni valamit, hogy ne kelljen őket látnom szenvedni. Bármit, hogy az a kínzó érzés, mely mindegyikünk lelkében tombolt és a kézzel tapintható feszültség, mely körbeölelt minket, szertefoszoljon. De nem tudtam semmit tenni, csak várni.

Egy örökkévalóságnak tűnő percek, talán órák teltek el, míg a műtőben az orvosok HyunSeung életéért küzdöttek. Alkoholmérgezést kapott, aminek következtében elájult és esés közben beverte a fejét. Mindezt az én hibámból. Gyűlöltem magam, mert meg kellett volna akadályoznom. Megakadályozhattam volna, ha mellette vagyok, ha nem kezdek el sírni, ha… Nem, nem, nem! Mindez már nem számít! Kit érdekel, hogy mi történt, az a lényeg, hogy ezt túlélje!

Nem sokkal később kilépett a főorvos a műtőből, mire mindenki felugrott és kérdésekkel bombázták meg.

- A fiatalember jól van, kimostuk a gyomrát, az állapotát stabilizáltuk, de még nem tért magához. Valószínűleg még pár napig eszméletlen lesz, de ezalatt akármi történhet vele. – mondta, mire mindenki szívéről hatalmas kő esett le – Hamarosan átszállítjuk az egyik kórterembe, addig legyenek türelemmel.

- És bemehetünk hozzá? – kérdezte Yoseob.

- Igen, de lehetőleg csak egyesével, és ne tartózkodjanak bent sokáig. És most ha megbocsátanak – biccentette a fejével, majd kikerülve minket, eltűnt egy másik szobában.

- Oké, ki megy be hozzá? – vetődött fel a kérdés, és mindenki tekintete Yoseob és köztem cikázott.

- Menj csak be, nekem úgysincs semmi keresnivalóm itt – álltam fel végre én is, majd bezipcározva Seung pulcsiját, amit még mindig magamon viseltem, elindultam.

- Most hová mész? – jött utánam Yoseob – Seungnak szüksége van rád.

- Már miért lenne rám szüksége? – tört ki belőlem ismét a sírás – Hisz én küldtem ide! Miattam fekszik most ott! Majdnem megöltem! Már miért kéne nekem itt lennem?!

Yoseob vigasztalóan ölelt magához, és ha ő nem tart meg, valószínűleg összeestem volna. Végül mégiscsak rávettek, hogy én menjek be elsőként.

Mikor beléptem a kórterembe, és megláttam Seungot az ágyon feküdni, szívem összeszorult és fogaimat össze kellett szorítanom, hogy visszafogjam a belőlem előtörni készülő zokogást. Feje be volt kötözve, kezei élettelenül feküdtek teste mellett, melybe az infúzió szúrva volt. Mellkasa hihetetlen lassan emelkedett fel-le, s a gépek halk, egyenletesen búgása a kísértetek félelmetes suttogására emlékeztetett. Annyira rossz volt így látni őt. Eddig mindig csak a megtörhetetlen, kemény, magabiztos énjét láttam, és most… most itt feküdt legyengülve, tehetetlenül, harcképtelenül. Sosem hittem volna, hogy valaha így fogom látni, hogy valaha pont ő fog kórházba kerülni.


Lassan odalépdeltem az ágyához, s így egyre jobban kiélesedett előttem sápadt és beesett arca. Szemei alatt hatalmas lila karikák éktelenkedtek, ajka sebes volt, hófehér arcán kisebb-nagyobb horzsolások és vágások voltak, ahogy a kezén és valószínűleg az egész testén is. De még így is annyira tökéletes és szép volt, még így is sugárzott róla az élhetni akarás.

Leültem az ágy szélére és csak néztem őt. Nem tudtam, mit kéne tennem, nem tudtam, hogy mit mondhatnék, s hogyha mondok valamit, azt vajon hallani fogja-e. Nem tudtam, hogy akarna-e hallani, akarna-e látni, akarná-e, hogy ott legyek. Így csak ültem ott, és reméltem, hogy az is elég, ha mellette vagyok. Ujjaim azonban önállósodtak, és lassan végigsimították HyunSeung karját, végül megfogtam kezét és vártam. Vártam, hogy ne adja fel, hogy érezze, ott vagyok, vártam, hogy felébredjen és talán megbocsásson.



2014. április 23., szerda

× 22. rész ×




   Fogalmam sincs, mennyit ücsörögtem még egymagamban a lépcsőn, de már éreztem, hogy a testem teljesen átfagyott a csípős hidegtől; végtagjaimat szinte már nem is érzékeltem. A sírásom lassan alábbhagyott, a könnymaradványok kihűlt arcomra fagytak, mint ahogy a jégvirágok szoktak kirajzolódni az ablakokon.

   Túl gyorsan történt minden, egyszerűen nem tudtam feldolgozni az eseményeket. Egy perccel ezelőtt még egymás mellett ültünk és beszélgettünk, majd úgy faltuk egymás ajkait, mintha évek óta szomjaznák, és most már csak halványan érzékeltem parfümje édeskés illatát, amit maga után hagyott. Zaklatott voltam, és kétségbeesett. Csak most kezdtem el igazán látni, mi folyik a háttérben, csak most kezdtem el megvilágosodni, csak most kezdtem rájönni, hogy tulajdonképpen mi ketten mennyire összetartozunk. Szinte ugyanaz zajlik le mindkettőnk lelkében, talán a múltban is hasonló dolgok történtek velünk, és talán egy napon majd a jövőnk is egybefonódik. De milyen áron? Mégis miért kellett ennyit szenvednünk és még mennyi gyötrelem vár ránk? Nehéz és kínkeserves utakat tettünk már meg, de mennyire rögös az az út, ami előttünk áll?

   És most hogyan tovább? Mi van most köztünk, mi volt ez a csók? Valaminek a kezdete, vagy valaminek a vége? Az én részemről remény egy jobb életért, de vajon HyunSeung mit gondol? Vajon neki is annyit jelentett, mint nekem, vagy csak elragadta a hév? És mégis miért rohant el? Talán ez volt a célja, talán az, hogy megnyílt előttem, az is a játék része volt? Talán megint a hatalmába akart keríteni, hogy ismét a mélybe taszíthasson? Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni, túl sok ez egyszerre.

   Mielőtt újabb sírógörcs törhetett volna ki rajtam, Yoseob jelent meg mellettem.

- MinSeo, minden rendben van? – kérdezte aggódva – A lányokkal már percek óta téged keresünk, és HyunSeung most rohant be, kissé feldúltan. Történt valami? – lépett mellém, majd amikor meglátta vörösre sírt szemeimet, hangszíne megváltozott – Jézusom, te sírtál! Mi a baj? Ugye nem HyunSeung bántott? Oh, hogy az a rohadék, esküszöm, szétverem azt a bunkó pofáját! Fhúú! – indult volna vissza, de karjába kapaszkodva megállítottam.

- Ne, hagyd, Yoseob, nem bántott, nem csinált semmit! – mondtam, majd felkeltem a lépcsőről – Menjünk vissza!

- De mi történt? Mit mondott az a barom? – kérdezte még mindig dühös tekintettel.

- Semmi különöset, csak… mindegy, hagyjuk. Jól vagyok, az a lényeg – megeresztettem egy mosolyt, és otthagyva őt, visszamentem a lakásba.

   Yoseob nem kérdezősködött, és ennek kivételesen örültem. Ő tipikusan az a személy volt, aki nem akart beleavatkozni semmibe, aki nem faggatott arról, hogy mi bánt, inkább megvárta, míg elmondom. Ugyanakkor, ha akárki egy rossz szót is szólt hozzám, akkor ő volt az első, aki szépen „elbeszélgetett” az illető fejével.

   Úgy döntöttem, a mai estére félreteszem minden problémám, és jól fogom érezni magam. Már elegem volt abból, hogy állandóan van valami, ami fejfájást okoz, és különben is megígértem a barátnőimnek, hogy a mai napon nem fogok sírni. Tartani akartam magam ehhez az elhatározásomhoz, még akkor is, ha már rég megszegtem. Nem akartam elrontani az est további részét, nem akartam, hogy a lányok megint az én lelkemet ápolgassák. Így is sokat tettek már értem, megérdemlik, hogy legalább ezen a napon jól szórakozzanak. 

   Miután megtaláltam a csajokat, akik már halálra aggódták magukat, visszamentünk táncolni. Nem mondtam el nekik, hogy beszéltem HyunSeunggal, bár biztos rájöttek, hisz a pulcsija még mindig rajtam volt.

   Az idő már éjfél felé közeledett, de a hangulat még mindig az egekben volt. Igaz, néhányan már kidőltek, és a kanapén fekve próbáltak kijózanodni, de az osztály java még mindig a nappali közepén táncolt. Csodásan éreztem magam, ráadásul pár új emberrel is sikerült megismerkednem.

   Hirtelen két kéz simult a derekamra, amitől kisebb szívroham kapott el. Az illetőből áradt a tömény mennyiségű alkoholszag, és olyan erősen szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. Ha több pia lett volna bennem, vagy legalább láttam volna az illető arcát, valószínűleg hagytam volna magam, hogy letaperoljon, de nem voltam az a könnyen kapható fruska. Mivel nem akartam balhét csapni, próbáltam higgadt maradni, és valahogy észrevétlenül szembe kerülni „támadómmal”.

   Néhány perc elteltével a táncpartnerem belecsókolt a nyakamba, és valamit a fülembe suttogott, de nem értettem, hogy mit. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, és hideg borzongás futott végig testemen. Eszembe jutott az az este, amikor majdnem megerőszakoltak, és meg is fordult a fejemben, hogy mi van, ha az egyik srác áll a hátam mögött. Szerencsémre pont ekkor ivott bele a piásüvegbe, amit a kezében szorongatott, így nekem sem kellett több, kaptam az alkalmon, és egy forgással megfordultam, majd karjaimat összefontam a nyaka körül.

- HyunSeung? – rökönyödtem meg azon nyomban, és amilyen gyorsan csak lehetett, elengedtem.

- MinSeo? – nézett ő is rám, rémült arccal, és hátrébb lépett egyet – Nehh haraghhudj, hikk… nehhem tuthaam, hohgy tehh vahhgy azh, hikk… - próbált értelmesen beszélni, de az alkohol nem igazán engedélyezte ezt. A következő pillanatban hátat fordított és nagy nehezen elbotorkált.

- HyunSeung, várj! – indultam volna utána, de nem tudtam kiverekedni magam a tömegből, akik akkor kezdtek el vonatosat játszani. Zoey megragadta a karom, és maga elé tuszkolt, így már esélyem sem volt, hogy utána menjek. Ideges lettem, és próbáltam uralkodni az érzéseim felett, de aggasztott Seung viselkedése. Egyáltalán nem volt józan állapotban, és rossz előérzetem támadt. Még inkább lehangolt, hogy tudtam, miattam kezdett el iszogatni, és ha bármi is történik vele, az az én hibám lesz. Szemeimmel megállás nélkül őt kerestem, de nem találtam sehol.

- MinSeo, minden rendben? – kérdezte Heeyeon – Nagyon feszült vagy és pocsékul festesz.

- Én csak, én… - próbáltam valahogy kivágni magam a helyzetből, de nem tudtam mit kitalálni – Bocsi, de meg kell keresnem HyunSeungot! – azzal faképnél hagytam megdöbbent barátnőmet.

   Az egész házat végigjártam, még az udvarra is kimentem, de sehol sem találtam. Kezdtem pánikba esni, a sírás már alaposan kerülgetett, de erősnek kellett lennem. Mindenkit, akit csak tudtam, megkérdeztem, nem-e látták valahol, de senki nem hallott felőle. Egész testem remegett az idegességtől. Magamat vádoltam, mert ha nem lennék olyan érzékeny, nem kezdtem volna el bőgni, akkor ő nem rohant volna el. Nem kellett volna magára hagynom, sőt, el se kellett volna jönnöm ebbe a buliba.

- HyunSeungot keresed? – egy ismeretlen hang szólalt meg mögöttem, és meg se kérdeztem ki ő, csak bólogatni kezdtem, mint egy idióta – Az emeleten láttam, a…. – nem vártam meg, míg befejezi, egyből becéloztam a lépcsőt.


   Az összes szobába benyitottam már, de még mindig nem találtam. Kezdtem azt hinni, hogy az a valaki hazudott nekem, hogy talán Seung mondta neki, hogy addig le tudjon lépni, de aztán amikor benyitottam az utolsó ajtón, és beléptem a mosdóba, köpni-nyelni nem tudtam. HyunSeung a padlón feküdt, ájultan, fejéből pedig vér csordogált.

2014. április 15., kedd

× 21. rész ×



   Egy órával később teljesen kifulladva verekedtem magam ki a tömegből, és kerestem valami ülőhelyet, hogy pihenjek. Előtte persze becéloztam a kajás részleget, és töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, mert eléggé megszomjaztam. Ahhoz képest, hogy csak az osztály volt meghívva - ami persze már magában negyven fő volt – úgy tűnt, mintha több százan tolonganánk a nappali közepén. Rettenetesen jó volt a buli, és nagyon jól éreztem magam a lányokkal. Valóban úgy véltem, mégsem olyan borzalmas egy karácsony. Lehet, az változtatta meg a döntésemet, hogy most először a barátaimmal, a szeretteimmel ünnepeltem.

   Miután kiittam az utolsó csepp narancslevet a pohárból, úgy döntöttem, kicsit levegőzök, mert kezdtem szédülni a sok alkohol és cigifüst együttes szagától. Libabőrös lettem, amint kiléptem a szabadba és megcsapott a hideg levegő. Fázósan fontam össze karjaimat magam előtt, és dörzsölgettem fedetlen kezemet, hogy legalább azzal tartsam magam melegen. Leültem a lépcsőre, mely már eléggé ismerős volt számomra, és próbáltam elnyomni az üvöltő zenét a háttérben. Fájt a fejem, nem voltam hozzászokva a hangos társasághoz, valamint még mindig zavart a tudat, hogy nem tudom, miért kaptam a nyakláncot. Az meg még inkább idegesített és aggasztott, hogy az est folyamán sehol sem láttam HyunSeungot.  Jó, persze, biztos el volt foglalva, hisz ők voltak Yoseobbal a házigazdák, de azért mégis. Tartozott nekem ezzel a magyarázattal, és ezt ő is tudta.

- Hát te? Hogy hogy itt, csak így egyedül? – szólalt meg mögöttem egy hang, mire ijedtemben felsikítottam, és álló helyzetbe tornáztam magam – Úh, bocsi, nem akartam rád hozni a frászt – vigyorodott el az illető.

- HYUNSEUNG! – sipítottam éles hangon, még mindig reszketve – Normális vagy?! Ne ijesztgess!

- Mondtam, hogy bocsi – emelte fel védekezően maga elé a kezeit.

- Jó, oké, semmi baj. Kissé elbambultam, nem hallottam, hogy kinyílt az ajtó – ültem vissza a lépcsőre.

- Zavarlak? – kérdezte, mire megráztam a fejem – Szabad? – mutatott mellém, amire ismét csak bólintottam, ő pedig helyet foglalt mellettem. – Hogyhogy itt kint vagy? Talán nem jó a buli?

- Csak kijöttem levegőzni egy kicsit, túl zsúfolt bent a nappali – feleltem, majd csönd telepedett közénk. Furcsa volt már maga az a tudat, hogy HyunSeunggal normálisan beszélgetünk, mintha hűdejajde jó barátok lennénk, holott nemrégiben még az volt a célja, hogy a porba tiporjon. Még szokatlanabb volt, hogy most ott ült mellettem, egy fél méter se volt köztünk és érdeklődött, hogy miért nem vagyok bent. Egyszerűen nem bírtam megemészteni, hogy hogy tud valami ilyen hamar megváltozni. Szinte még most is tisztán látom magam előtt, ahogy gyűlölködő tekintettel néz rám, most meg itt vagyunk, ketten és nem szólunk egymáshoz. Hihetetlen, ugyanakkor félelmetes is.

   Percek teltek el, és bár nem váltottunk egy szót sem, én mégsem éreztem kínosnak a csendet. Jó volt érezni, hogy olyan közel van hozzám, hogy ott van velem. Jó volt érezni, ahogy testéből árad a melegség, ahogy parfümje illata körbeöleli testem. Nem mertem ránézni, mert teljesen biztos voltam benne, hogyha megteszem, utána képtelen vagyok levenni róla a szemem. A szívem már így is túl gyorsan dobogott, és azon gondolkoztam, hogyan kérdezhetném meg tőle, ami már annyira nyomasztott.

- Meg fogsz fázni… - szólalt meg hirtelen, mintha olvasott volna a gondolataimban. Levette a pulcsiját, és óvatosan rám terítette. Egy pillanatra rá mosolyogtam és megköszöntem, majd ismét az utcát kezdtem el pásztázni. Éreztem, ahogy engem néz, ahogy arcomat fürkészi, én pedig egyből elpirultam és a gondolataim teljesen összekuszálódtak. Szerettem volna elvigyorodni a boldogságtól, szerettem volna sírni az örömtől, szerettem volna a nyakába borulni, megölelni, szorosan hozzábújni és soha el nem engedni. De ez csak egy kívánság volt.

- HyunSeung… - törtem meg ezennel én a csendet, de továbbra se néztem rá. – Kérdezhetek valamit?

- Akár kettőt is – felelte és kíváncsian fordult felém.

- Miért? Miért kaptam tőled azt a nyakláncot? – hangom remegett, és halk volt, de Seung elég közel ült ahhoz, hogy tisztán értse azokat.

- Sejtettem, hogy meg fogod kérdezni… - sóhajtott fel, és éreztem, ahogy teste megfeszül a kérdés hallatán – Az az igazság, hogy semmi ésszerű magyarázatom sincsen. Egyszerűen… egyszerűen csak úgy gondoltam, ez lesz a legmegfelelőbb ajándék. Amikor megláttam a kirakatban, tudtam, hogy ez tökéletes lesz. És reméltem, hogy te majd meg fogod érteni az okát, de…

   Nem fejezte be és nem is kellett, hogy befejezze. Pontosan tudtam, hogy mire gondolt. Azt várta, hogy én magyarázattal tudok szolgálni a tetteire, és ha beleláttam volna a fejébe, bizonyára adtam is volna neki konkrét választ, de sajnos nem ismertem eléggé. Csalódott volt. De mégis miért? Hogyan várhatná el tőlem, hogy olyanra adjak neki választ, amire még ő magam sem tud? És akkor jöttem rá, akkor tudatosult bennem, hogy mi ez az egész köztünk: HyunSeung függött tőlem. Butaságnak hangzik, de így van. Hisz én voltam az a személy, aki felébresztette az álmaimból, én voltam az, aki azt mondta neki, hogy „állj meg, és nőj fel végre”. Nem tudok semmit a múltjáról, ez igaz, de az már az elején tisztán látszódott, hogy történt vele valami, amitől „szörnyeteggé” vált, amitől ilyen lekezelő, flegma, tapintatlan és beképzelt lett. Azonban azzal, hogy engem bántott, és látta, miként tesz tönkre, meglátta valódi önmagát, és rájött, hogy nem folytathatja ezt többé. És most nem tudta, hogyan tovább. Tőlem várta el, hogy megmutassam a helyes utat, tőlem várta azt, hogy megmutassam neki az élet napos oldalát is. Akkor jöttem rá, hogy HyunSeung valójában egy törékeny, érzékeny lélek, aki teljesen össze van zavarodva, és nem találja a kiutat.

   Szemeim könnyekkel teltek meg, majd ráemeltem a tekintetem. Most ő volt az, aki a messzeségbe révedt, aki elveszett a gondolataiban.

   HyunSeung nem szavakat várt, hanem tetteket. Azt akarta, hogy szavak nélkül értsem meg, azt akarta, hogy ne kérdezzek semmit, csupán csak értsem meg, és azzal, hogy megkérdeztem, miért vette a nyakláncot, összeromboltam a képzeletét. Csodát várt, amit nem kapott meg. Hiába is látszott erősnek, talpraesettnek, valójában ugyanolyan érzékeny volt, mint én. Csalódott volt, hisz bennem látta meg a lelki társát, mert én képes voltam annyi kegyetlenség és fájdalom után talpra állni és mosolyogni, ő pedig hagyta, hogy legyőzze a gyötrelem és azzá váljon, akivé nem akart. És azt akarta, hogy valaki erre szavak nélkül jöjjön rá.

- HyunSeung… - gyorsan megtöröltem a szemeimet, de nem tudtam, mit mondjak. Az az igazság, hogy szerettem volna, ha tudja, hogy mellette állok, hogy támogatom, de még mindig nem tudtam, mit higgyek. Még mindig kételkedtem benne, még mindig nem tudtam, hogy most is csak megjátssza magát vagy sem.

- Tudod, MinSeo, vannak dolgok, amiket nem tudom, miért teszek. – folytatta keserűen, hangjában tisztán érezni lehetett a fájdalmát - Egyszerűen csak úgy érzem, hogy meg kell tennem és nem érdekel, mi lesz a következménye. Az egész életem meggondolatlan tettek sorozatából áll. – megállt, kis szünetet tartott, majd folytatta – De vannak dolgok, amikre nem is kellenek magyarázatok.

- Például mire? – kérdeztem fojtott hangon és kíváncsian.

- Például erre – mondta, majd közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt. Ajkait óvatosan érintette az enyémhez, mintha attól félne, hogy megsebez. Nem riadtam meg, nem húzódtam el tőle, hisz mi értelme lett volna? Erre vártam azóta, amióta csak megláttam őt. Kezével lassan átkarolta derekamat, és közelebb csúszott hozzám. Lehunytam szemeimet, és átadtam magam a varázsnak. Ujjaim remegni kezdtek, ahogy gyengéden megérintettem arcát. Nem mertem hozzáérni, mert úgy éreztem, ha megteszem, minden szertefoszlik, köddé válik és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt. De HyunSeung mintha már megint olvasott volna a gondolataimban, megfogta a kézfejemet, és megszorította, tudatván, ez a valóság.

   Szemeimből hirtelen megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyek. Ezt ő is észrevette, és egyből elengedett.

- MinSeo… - suttogta rekedt hangon, de nem válaszoltam. Csak sírtam, bár magam sem tudom, miért. HyunSeung szemeiben félelem csillant meg, úgy érezte, valami olyat tett, amit nem kellett volna – S-sajnálom – dadogta, majd hirtelen felpattant és elrohant.

2014. április 8., kedd

× 20. rész ×




   A meglepődöttségtől szóhoz sem jutottam. Csak bambán álltam előtte, miközben az arcába bámultam. HyunSeung ajkai beszédre nyíltak, de hogy mit mondott pontosan, az már nem jutott el a tudatomig. A körülöttünk álló emberek mind minket figyeltek, szintén csodálkozva. A levegő mintha megfagyott volna, mindenki elnémult, csak a zenelejátszóból bömbölt félhangosan egy számomra ismeretlen szám.

- MinSeo, minden rendben? – kérdezte Seung aggódva, és elkomorult arccal, ami egyúttal visszarángatott a valóságba.

- P-persze… - dadogtam alig hallhatóan, miközben elkaptam róla tekintetem, hogy valamilyen szinten visszanyerjem eredeti formámat, és teljesen biztos voltam abban, hogy fülig elpirultam.

- Boldog Karácsonyt! – mondta még egyszer és ismét elmosolyodott, majd a kezembe nyomta a piros, gyertyákkal és hógömbökkel díszített tasakot. Én is megeresztettem egy félmosolyt, és átvettem tőle, hogy végre kikerüljünk a kíváncsi szemek középpontjából. Kissé kínosan éreztem már magam, így muszáj volt valamit cselekednem. Egész eddig mindenki az én reakciómat várta, hisz nyilvánvaló volt, hogy már tudnak arról, hogy HyunSeung mennyiszer bántott. Ki ne tudott volna róla? A pletykák futótűzként terjedtek az iskolába - főleg ha az egy leendő hírességről szóltak, aki rendszerint megkeserítette mások életét - így biztos volt pár dolog, amiről hallottak, még ha annak semmi alapja sem volt.

- Köszönöm… - motyogtam az orrom alatt. Még mindig nem tértem észhez, és nem tudtam, hogy előtte bontsam ki az ajándékot, vagy később, miután félrevonulhatok és egymagam lehetek. Szerencsére a B2ST pont akkor tartott egy kisebb megbeszélést, így sietve távozott, ezzel megadva nekem a választ.

   Miután helyet foglaltam az egyik széken, még mindig sokkos állapotban voltam. A többi diáktársam közt tovább folyt az ajándékozás, és lassan a party is elkezdődött. A barátnőim egy emberként rohamoztak meg, akik szintén látták az előbbi kis jelenetet.

- Mit kaptál, mit kaptál? Nyisd már ki, nem igaz! Baromi kíváncsi vagyok! Hallod?! Tudni akarom, mit adott neked Seung! – ugráltak körülöttem, de én még mindig nem mertem hozzányúlni az ajándéktasakhoz.

- Mi van, ha valami megalázó és zavarba ejtő dolog van benne? – néztem rájuk félénken.

- Mire gondolsz? Vibrátorra? – vágott bamba képet Momo, mire mindenkiből kitört a nevetés.

- Neeeeem, nem úgy! Hanem mi van, ha csak azért adott ajándékot, hogy ezzel ismét bántson, ha ezzel is meg fog alázni? Nem merem kinyitni. – feszengtem, miközben megállás nélkül a tasakkal szemeztem.

- Jajj, ne sza.rozz már! – mondta Miyoung – Csak nyisd ki, mert már nem bírok várni!

- Ugyan! Az, hogy HyunSeung ajándékot vett neked, baromi nagy szó! Te vagy az első ember, akit képes volt meglepni! Az elmúlt években egy húzottjának se vett semmit, és erre tessék! Szerinted miért bámult meg titeket mindenki? – biztatott Cinti is.

- Éppen ezért félek… Ha nem utálna ennyire, és ha nem szálltam volna vele szembe, most valószínűleg én is üres kézzel mennék haza. De ő Hyunseung, és nála soha nem lehet tudni, hogy mikor áll bosszút…

- Ez is benne van a pakliban, ez igaz, de akár lehet az ellenkezője is! Te mondtad, hogy nála nem lehet semmit sem tudni. Hát akkor, mire vársz? Ha valami sértő dolgot tartalmaz, majd szépen megverjük! – rázta meg az öklét Heeyeon.

   Nem tudom, miért kezdtem el hirtelen kételkedni HyunSeungban. Mégis hová tűnt a boldogságom? Hisz kezdett megváltozni és jó útra térni, ő jött oda hozzám és kért bocsánatot mindenért, ő jött oda hozzám és hívott el a bulijukra! Ha ez nem pozitív javulás, akkor mégis mi? Talán ez megint egy játszma lenne, talán ez az egész csak egy újabb ok arra, hogy még jobban tönkretegyen? De annyira hihetőnek tűnt a kedvessége! Már kezdtem azt hinni, tényleg minden jó lesz ezután, de mi van, ha megint tévedek? Mi van, ha ezúttal nem csak nekem, de mindenki előtt eljátssza, hogy jófiú? A francba az egésszel is! Már teljesen eljátszotta a bizalmamat. De ha nem bízok már meg benne, akkor miért akarok tőle akármit is? Miért nem adok neki esélyt arra, hogy ismét megbízhassak benne?

- Najó… - sóhajtottam fel – Megnézem, mit kaptam, aztán lesz, ami lesz.

   Lassan nyúltam bele a papírzacskóba, és vettem ki belőle az ajándékot. Belenézni nem mertem, ahhoz már nem volt bátorságom. Szívem és kezem megállíthatatlanul remegett, miközben szaggatottan vettem a levegőt, és éreztem, ahogy izzadni kezd a tenyerem. Először egy tábla csokit sikerült kihalásznom, aminek örültem, de aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha mérgezett? Persze a lányok egyből lehülyéztek, de ők még nem ismerték eléggé Seungot. Vagy én ismertem volna félre?


   Másodszor egy kis négyzet alakú dobozkát húztam ki, ami gondosan be volt csomagolva. Óvatosan bontottam ki, miközben barátnőim izgatottan álltak körbe és sürgettek. Leszedtem a doboz fedelét, és a legnagyobb megdöbbenésemre egy ezüst nyaklánc hevert benne.

   Teljesen megrökönyödve álltam a kezemben a nyaklánccal.  Eddig is teljesen le voltam taglózva, ezek után már nem tudom, minek nevezhettem volna a sokkot, ami ért.  Még levegőt is elfelejtettem venni, és a szívem olyan szinten elkezdett verni, hogy félő volt, kiszakad a helyéről. Szemeim tágra nyíltak, a szám tátva maradt és kérdések ezrei fordultak meg a fejemben. Ez mégis mi? Mégis mit akar ez jelenteni? Seung és egy nyaklánc? Mi van?

- MINSEO! – ugrott hirtelen a nyakamba Wiwu – Te mázlista! Tuti bejössz neki! – vigyorgott a többiekkel együtt.

- Ahhw, ez annyira szép! – ámuldozott Zoey is – Vedd már fel!

- MinSeo! Föld hívja Marsot, ott vagy? – lengette meg a kezeit a szemem előtt Miyoung – Ébresztő, csaje!

- Ez… most… sokkolt… - nyögtem ki, mert még mindig nem fogtam fel teljesen a helyzetet. Eddig is össze voltam zavarodva és nem tudtam kiigazodni, ezek után meg pláne nem tudom, mit gondoljak. Mit akar ez jelenteni? Mégis mire véljem mindezt? Eddig ki nem állhatott, most meg nyakláncot ad? Oké, nem szív alakú medál volt rajta meg semmi hasonló, csak egy szimpla ezüstlánc, de akkor is! Karácsonyra mióta szokott egy pasi nyakláncot adni, akivel eddig néhány szón kívül nem is beszélt rendesen?

- Felveszed végre? – kérdezte Momo, de miután nem válaszoltam, kivette a dobozból az ékszert, és a nyakamba akasztotta – Csodásan áll! – nézett rám boldogan.

 - Mondtam én, hogy bejössz neki! De komolyan! Szerintem Seung kezd szimpatizálni veled! – vigyorgott Heeyeon.

- Ugyan, nem hiszem – fogtam meg a láncot a nyakamban – Én nem tudom, mit kéne most gondoljak. Ez annyira… szokatlan.

- Hát az bizony – mondta Cinti – De én totál el tudom képzelni róla, hogy beléd zúgott. Mikor mentek randira? – viccelődött, mire szúrósan néztem rá.

- Persze, jó hogy nem holnap már összeházasodunk, utána meg gyereket szülök neki! – forgattam meg a szemeimet - Én ezt akkor sem értem. Annyira nem stimmel vele valami – hitetlenkedtem továbbra is.

- Figyelj drága – karolt át Wiwu – Ha biztosra akarsz menni, kérdezd meg tőle! Biztos választ csak ő tud adni, és ha ennyire nyugtalanít, akkor beszélj vele! – bíztatott.

- Igen, beszélj vele! A szobájában már vár rád – nyújtott nyelvet Zoey, mire megforgattam a szemem, de persze jót nevettem rajta.

- Bolond! – löktem meg – Meg fogom tőle kérdezni. – indultam volna el, hogy megkeressem, de visszarántottak.

- Á-á, előtte még táncoltunk egyet! – adták ki a parancsot, azzal mind a heten elvegyültünk a tömegben.

2014. április 3., csütörtök

× 19. rész ×




Ismét újabb napokat hagytam magam mögött. Az életem szép lassan visszatért eredeti kerékvágásába, azzal a különbséggel, hogy HyunSeung ezúttal nem volt jelen. Ha azt hittem, hogy tovább fog folytatódni minden vagy a bocsánatkérés után össze fogunk barátkozni, hát tévedtem. Bár minden bizonnyal sikerült leszállnia rólam, és a banda többé tagja is békén hagyott, ennél több nem történt. Úgy látszik, észbe kapott és Yoseob pofonjai hatással voltak rá, mert a jegyei javuló tendenciát mutattak, arról nem is beszélve, hogy ezerrel készült arra, hogy énekes és táncos lehessen.

Örültem neki, még akkor is, ha mindehhez az kellett, hogy engem ennyiszer bántson, hisz úgy nézett ki, rátalált önmagára és a saját útjára, amit végig fog járni, és talán egy napon valóra fogja váltani álmait. Az azonban már kissé elkeserített, hogy a boldogságában nem osztozkodhattam. Szerettem volna mindig mellette lenni, és segíteni, amiben tudok. Szerettem volna látni, ahogy táncol, ahogy pörög és csúszik a földön. Szerettem volna hallani énekelni, hogy egy dal vége után csillogó szemekkel nézzen rám, én pedig teljesen elolvadva mondhassam azt, hogy mennyire csodálatos a hangja. Sok mindent szerettem volna, de csak egy bökkenő volt: hogy minden út hozzá vezetett.

Valahogy képtelen voltam elképzelni nélküle az életemet, és így, hogy még csak rám sem figyelt, elszomorított. Nem tudom, miért gondoltam azt, hogy jóban leszünk ezután. Bocsánatot kért, ez tény és való, de én kértem tőle időt, és nekem kellett volna megtenni felé az első lépést. Mégis azt vártam, hogy ő kezdjen el velem barátkozni, ő mondja nekem azt, hogy szeretne megismerni. 

   Nekem kellett közelednem felé. 

   De mégis hogyan?

Semmiképp nem akartam azt, hogy a semmibe vegyen, hogy csak úgy elsétáljon mellettem és egy köszönésen kívül ne szóljunk egymáshoz. Ezen változtatni akartam, de féltem. Féltem, mert nem tudtam, mire kéne számítanom, ha esetleg megpróbálok beszélgetést kezdeményezni. El fog lökni magától, ismét össze fogja törni minden ábrándomat, bele fog taposni a lelkembe? Mert ha igen, azt még egyszer nem tudnám feldolgozni. Rettenetesen féltem attól, hogy ismét tapintatlan és bunkó lesz, de azt se akartam, hogy a jelenlegi helyzet legyen köztünk. És nekem kellett döntenem és lépnem.

Azonban odafent mintha megszántak volna, és először életemben levettek egy terhet a vállamról, mert karácsony előtt egy héttel HyunSeung odajött hozzám. 

- Szia! – köszönt vidáman, mintha a legjobb haverok lennénk, de ugyanakkor kissé zavart volt. 

- Szia! – köszöntem vissza mosolyogva, bár legbelül a szívem kiugrani készült a helyéről. Uralkodnom kellett az érzéseimen, hogy véletlenül se piruljak el és még csak remegni se remegjen a hangom. 

- Figyelj… - vágott kertelés nélkül a közepébe – Tudom, hogy nem szoktunk beszélgetni, és hogy nem vagyunk jóban, és biztos vagyok benne, hogy még mindig utálsz és haragszol rám, de… Szóval izé… Én csak… - hadarta egy levegővel, miközben teljesen elvörösödött. Magamban jót mosolyogtam a reakcióján, de nem akartam közbevágni. – Az a helyzet, hogy Yoseobbal karácsonykor rendezünk egy bulit, afféle karácsonyi partyt és szeretném, ha te is eljönnél.

A szemeim hirtelen kikerekedtek, és még a szám is tátva maradt. Most komolyan meghívott engem a házibulijukra? Hallucinálok vagy ez tényleg a valóság? És jól hallottam, hogy azt mondta, hogy szeretNÉM és nem szeretNÉNK? Te jó ég! Ez csak egy álom lehet, mert ilyet biztos nem mondana szemtől szemben! 

- Ööööö… - csak ennyit bírtam kinyögni a sokktól, és még mindig felvont szemöldökkel és teljesen megnémulva álltam előtte. 

- Jajj, úristen, ne értsd félre, nincs semmiféle hátsó szándékom, nem foglak még egyszer bántani. De tényleg! Ez csak egy osztály buli, és mivel te is a része vagy, jó lenne, ha eljönnél. Meg akkor lesz a karácsonyi ajándékozás. Tudod, mi minden évben rendezünk ilyet és akkor szoktuk odaadni az ajándékokat is a húzottunknak. – magyarázta, aminek kivételesen örültem, mert már épp kezdtem volna kételkedni. 

- Hát, végül is elmehetek, bár nem túlzottan szeretem a karácsonyt – fújtam ki a levegőt, majd megeresztettem egy halvány mosolyt. 

- Reméltem, hogy igent mondasz. – mosolyodott el ő is – És ha eddig nem szeretted a karácsonyt, akkor most itt az ideje. Remek buli lesz, majd meglátod. 

- Hát, ebben azért nem lennék olyan biztos, de egy próbát megér. Ha már veled lehetek, akkor az csakis jó lehet. – tettem még hozzá, de persze csak magamban. – És mikor lesz pontosan? 

- 23-án, este 5-től másnap reggelig. 

- Jól van. Ha addig nem jön közbe valami, akkor ott leszek. 

- Rendben. Most viszont mennem kell, ne haragudj. – húzta el a száját. 

- Oké, nem gond, én is épp indulni akartam. Köszi a meghívást. Szia – zártam le a beszélgetést, ő pedig csak intett egyet és már el is viharzott.

A boldogságtól és a döbbenettől azt se tudtam, mit csináljak. Időm sem volt felfogni a történteket, annyira meglepett az egész helyzet. HyunSeung meghívott a karácsonyi bulijukra? Normál esetben azt gondolnám, hogy biztos Yoseob kérte meg rá, hogy hívjon meg, de akkor miért beszélt folyton egyes számban? És miért tűnt olyan boldognak, hogy beszélhet velem? És miért tűnt szomorúnak, hogy már mennie kellett? Most csak káprázott a szemem, most csak be akarom mesélni magamnak mindezt vagy tényleg így volt?

Valahogy rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban; egy hangocska azt kántálta, hogy megint meg fog történni, ami eddig, de a boldogság és az öröm, hogy HyunSeung szóba állt velem, minden kételyt elnyomott bennem. Kit érdekel, hogy mi lesz? A lényeg, hogy láthatom Őt, ott lehetek náluk és személyesen hívott el! Ez mindennél többet ér!

Egy levakarhatatlan vigyor ült ki arcomra, és attól a naptól kezdve teljesen ki voltam virulva. Eltűnt a szürkeség az életemből, és helyét valami sokkal jobb dolog vette át. Bár ugyanúgy átlagosan teltek a napjaim, a tudat, hogy beszéltünk, teljesen beragyogott mindent. Ismét remény szállt belém, és tudtam, nem kéne ezt hagynom, tudtam, hogy ez csak egy buli lesz, de mégis jó érzés volt. Nem akartam ettől megfosztani magam, hisz erre vártam már hetek óta. 

*

Lassan bár, de biztosan elérkezett az a bizonyos este. Teljesen fel voltam pörögve, és lázasan készülődtem a bulira. Már órákkal előtte nekiálltam kiválasztani a ruhámat, amiben menni fogok és elterveztem, milyen lesz a hajam és a sminkem. Sok gondolkodás után végül arra jutottam, hogy egy fekete, combközépig érő koktélruhát fogok viselni, egy enyhe, fekete, füstös sminkkel és kiengedett, behullámosított hajjal. Nem akartam túlzásba esni, de nem is akartam átlagosan kinézni, így elégedetten álltam a tükör előtt, miután kész lettem. A táskámba gyorsan beledobtam a legfontosabb kellékeket, mint a telefonom, egy csomag zsebkendő, parfüm, sminkkészlet és még néhány dolog, valamint az ajándékot se felejtettem el, amit a húzottamnak vettem.

A lányokkal gyalog mentünk, és megbeszéltük, hogy ott fogunk találkozni a srácokkal; ugyanis ők nem engedték, hogy mi is segítsünk nekik a készülődésben. Mikor odaértünk nem sokkal 5 után, már voltak néhányan, de a tömeg nagy része csak 6-ra érkezett meg.

A hangulat eleinte kicsit nyomott volt, de amint egyre többen lettünk, úgy egyre jobban feldobódott mindenki. A zene félhangosan szólt, pont úgy, hogy még hallottuk egymást, és nem kellett fél centiről a másik fülébe ordibálni. Az alkohol még nem került elő, azt csak a későbbiekre tervezték, miután megtörtént az ajándékozás meg hasonlók.

Kissé izgultam és vártam már, hogy HyunSeungot is megpillantsam, bár tudtam, hogy egy „sziá”-n kívül ismét nem fog semmi sem történni. A gyomrom folyamatosan égett, és minden percben úgy éreztem, hogy rosszul leszek. Csak egy pillanatra akartam látni, legalább egyetlenegy percre, és már boldog lettem volna.

Az idő viszonylag gyorsan telt, és lassan elkezdődött az ajándékozás. Tartottam ettől, hisz gyűlöltem ajándékozni. Sosem szerettem másoknak ajándékot venni, főleg akkor, ha az illetőt nem is ismertem. Honnan tudjam, hogy nem éppen egy olyan ajándékot veszek, amije már van, vagy éppen amihez rossz emlékek fűzik? Másrészt azért se szerettem, mert mint említettem, utáltam a karácsonyt. Ehhez a naphoz mindig is rossz dolgot kötődtek, és ha tehettem, a szobám magányában töltöttem el az estét, miközben hangosan bömbölt a fülembe a zene, hogy ne kelljen hallanom, ahogy az állítólagos családom ünnepelnek.

De mivel emberek között voltam, és nem akartam senkit se megbántani, na meg mivel megígértem, hogy eljövök, ezért ezt az érzést egyszer félretettem magamban és adtam egy esélyt, hátha ez az este mindent meg fog változtatni bennem, pont ahogy HyunSeung mondta.

A húzottam az egyik lány volt, akivel nem sokat beszéltem még, így ajándékként vettem neki egy gyertyatartót és egy világító hógömböt – ez mindig beszokott válni. Arról, hogy engem ki húzott, ötletem sem volt, de volt egy olyan érzésem, hogy a lányok közül valaki. Egész héten furcsán viselkedtek, amit annak tudtam be, hogy próbálták kideríteni, hogy leginkább mire lenne szükségem. Azonban tévednem kellett.

Egyszer csak HyunSeung állt meg előttem, kezében egy ajándéktasakkal…