× 21. rész ×

   Egy órával később teljesen kifulladva verekedtem magam ki a tömegből, és kerestem valami ülőhelyet, hogy pihenjek. Előtte persze becéloztam a kajás részleget, és töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, mert eléggé megszomjaztam. Ahhoz képest, hogy csak az osztály volt meghívva - ami persze már magában negyven fő volt – úgy tűnt, mintha több százan tolonganánk a nappali közepén. Rettenetesen jó volt a buli, és nagyon jól éreztem magam a lányokkal. Valóban úgy véltem, mégsem olyan borzalmas egy karácsony. Lehet, az változtatta meg a döntésemet, hogy most először a barátaimmal, a szeretteimmel ünnepeltem.

   Miután kiittam az utolsó csepp narancslevet a pohárból, úgy döntöttem, kicsit levegőzök, mert kezdtem szédülni a sok alkohol és cigifüst együttes szagától. Libabőrös lettem, amint kiléptem a szabadba és megcsapott a hideg levegő. Fázósan fontam össze karjaimat magam előtt, és dörzsölgettem fedetlen kezemet, hogy legalább azzal tartsam magam melegen. Leültem a lépcsőre, mely már eléggé ismerős volt számomra, és próbáltam elnyomni az üvöltő zenét a háttérben. Fájt a fejem, nem voltam hozzászokva a hangos társasághoz, valamint még mindig zavart a tudat, hogy nem tudom, miért kaptam a nyakláncot. Az meg még inkább idegesített és aggasztott, hogy az est folyamán sehol sem láttam HyunSeungot.  Jó, persze, biztos el volt foglalva, hisz ők voltak Yoseobbal a házigazdák, de azért mégis. Tartozott nekem ezzel a magyarázattal, és ezt ő is tudta.

- Hát te? Hogy hogy itt, csak így egyedül? – szólalt meg mögöttem egy hang, mire ijedtemben felsikítottam, és álló helyzetbe tornáztam magam – Úh, bocsi, nem akartam rád hozni a frászt – vigyorodott el az illető.

- HYUNSEUNG! – sipítottam éles hangon, még mindig reszketve – Normális vagy?! Ne ijesztgess!

- Mondtam, hogy bocsi – emelte fel védekezően maga elé a kezeit.

- Jó, oké, semmi baj. Kissé elbambultam, nem hallottam, hogy kinyílt az ajtó – ültem vissza a lépcsőre.

- Zavarlak? – kérdezte, mire megráztam a fejem – Szabad? – mutatott mellém, amire ismét csak bólintottam, ő pedig helyet foglalt mellettem. – Hogyhogy itt kint vagy? Talán nem jó a buli?

- Csak kijöttem levegőzni egy kicsit, túl zsúfolt bent a nappali – feleltem, majd csönd telepedett közénk. Furcsa volt már maga az a tudat, hogy HyunSeunggal normálisan beszélgetünk, mintha hűdejajde jó barátok lennénk, holott nemrégiben még az volt a célja, hogy a porba tiporjon. Még szokatlanabb volt, hogy most ott ült mellettem, egy fél méter se volt köztünk és érdeklődött, hogy miért nem vagyok bent. Egyszerűen nem bírtam megemészteni, hogy hogy tud valami ilyen hamar megváltozni. Szinte még most is tisztán látom magam előtt, ahogy gyűlölködő tekintettel néz rám, most meg itt vagyunk, ketten és nem szólunk egymáshoz. Hihetetlen, ugyanakkor félelmetes is.

   Percek teltek el, és bár nem váltottunk egy szót sem, én mégsem éreztem kínosnak a csendet. Jó volt érezni, hogy olyan közel van hozzám, hogy ott van velem. Jó volt érezni, ahogy testéből árad a melegség, ahogy parfümje illata körbeöleli testem. Nem mertem ránézni, mert teljesen biztos voltam benne, hogyha megteszem, utána képtelen vagyok levenni róla a szemem. A szívem már így is túl gyorsan dobogott, és azon gondolkoztam, hogyan kérdezhetném meg tőle, ami már annyira nyomasztott.

- Meg fogsz fázni… - szólalt meg hirtelen, mintha olvasott volna a gondolataimban. Levette a pulcsiját, és óvatosan rám terítette. Egy pillanatra rá mosolyogtam és megköszöntem, majd ismét az utcát kezdtem el pásztázni. Éreztem, ahogy engem néz, ahogy arcomat fürkészi, én pedig egyből elpirultam és a gondolataim teljesen összekuszálódtak. Szerettem volna elvigyorodni a boldogságtól, szerettem volna sírni az örömtől, szerettem volna a nyakába borulni, megölelni, szorosan hozzábújni és soha el nem engedni. De ez csak egy kívánság volt.

- HyunSeung… - törtem meg ezennel én a csendet, de továbbra se néztem rá. – Kérdezhetek valamit?

- Akár kettőt is – felelte és kíváncsian fordult felém.

- Miért? Miért kaptam tőled azt a nyakláncot? – hangom remegett, és halk volt, de Seung elég közel ült ahhoz, hogy tisztán értse azokat.

- Sejtettem, hogy meg fogod kérdezni… - sóhajtott fel, és éreztem, ahogy teste megfeszül a kérdés hallatán – Az az igazság, hogy semmi ésszerű magyarázatom sincsen. Egyszerűen… egyszerűen csak úgy gondoltam, ez lesz a legmegfelelőbb ajándék. Amikor megláttam a kirakatban, tudtam, hogy ez tökéletes lesz. És reméltem, hogy te majd meg fogod érteni az okát, de…

   Nem fejezte be és nem is kellett, hogy befejezze. Pontosan tudtam, hogy mire gondolt. Azt várta, hogy én magyarázattal tudok szolgálni a tetteire, és ha beleláttam volna a fejébe, bizonyára adtam is volna neki konkrét választ, de sajnos nem ismertem eléggé. Csalódott volt. De mégis miért? Hogyan várhatná el tőlem, hogy olyanra adjak neki választ, amire még ő magam sem tud? És akkor jöttem rá, akkor tudatosult bennem, hogy mi ez az egész köztünk: HyunSeung függött tőlem. Butaságnak hangzik, de így van. Hisz én voltam az a személy, aki felébresztette az álmaimból, én voltam az, aki azt mondta neki, hogy „állj meg, és nőj fel végre”. Nem tudok semmit a múltjáról, ez igaz, de az már az elején tisztán látszódott, hogy történt vele valami, amitől „szörnyeteggé” vált, amitől ilyen lekezelő, flegma, tapintatlan és beképzelt lett. Azonban azzal, hogy engem bántott, és látta, miként tesz tönkre, meglátta valódi önmagát, és rájött, hogy nem folytathatja ezt többé. És most nem tudta, hogyan tovább. Tőlem várta el, hogy megmutassam a helyes utat, tőlem várta azt, hogy megmutassam neki az élet napos oldalát is. Akkor jöttem rá, hogy HyunSeung valójában egy törékeny, érzékeny lélek, aki teljesen össze van zavarodva, és nem találja a kiutat.

   Szemeim könnyekkel teltek meg, majd ráemeltem a tekintetem. Most ő volt az, aki a messzeségbe révedt, aki elveszett a gondolataiban.

   HyunSeung nem szavakat várt, hanem tetteket. Azt akarta, hogy szavak nélkül értsem meg, azt akarta, hogy ne kérdezzek semmit, csupán csak értsem meg, és azzal, hogy megkérdeztem, miért vette a nyakláncot, összeromboltam a képzeletét. Csodát várt, amit nem kapott meg. Hiába is látszott erősnek, talpraesettnek, valójában ugyanolyan érzékeny volt, mint én. Csalódott volt, hisz bennem látta meg a lelki társát, mert én képes voltam annyi kegyetlenség és fájdalom után talpra állni és mosolyogni, ő pedig hagyta, hogy legyőzze a gyötrelem és azzá váljon, akivé nem akart. És azt akarta, hogy valaki erre szavak nélkül jöjjön rá.

- HyunSeung… - gyorsan megtöröltem a szemeimet, de nem tudtam, mit mondjak. Az az igazság, hogy szerettem volna, ha tudja, hogy mellette állok, hogy támogatom, de még mindig nem tudtam, mit higgyek. Még mindig kételkedtem benne, még mindig nem tudtam, hogy most is csak megjátssza magát vagy sem.

- Tudod, MinSeo, vannak dolgok, amiket nem tudom, miért teszek. – folytatta keserűen, hangjában tisztán érezni lehetett a fájdalmát - Egyszerűen csak úgy érzem, hogy meg kell tennem és nem érdekel, mi lesz a következménye. Az egész életem meggondolatlan tettek sorozatából áll. – megállt, kis szünetet tartott, majd folytatta – De vannak dolgok, amikre nem is kellenek magyarázatok.

- Például mire? – kérdeztem fojtott hangon és kíváncsian.

- Például erre – mondta, majd közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt. Ajkait óvatosan érintette az enyémhez, mintha attól félne, hogy megsebez. Nem riadtam meg, nem húzódtam el tőle, hisz mi értelme lett volna? Erre vártam azóta, amióta csak megláttam őt. Kezével lassan átkarolta derekamat, és közelebb csúszott hozzám. Lehunytam szemeimet, és átadtam magam a varázsnak. Ujjaim remegni kezdtek, ahogy gyengéden megérintettem arcát. Nem mertem hozzáérni, mert úgy éreztem, ha megteszem, minden szertefoszlik, köddé válik és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt. De HyunSeung mintha már megint olvasott volna a gondolataimban, megfogta a kézfejemet, és megszorította, tudatván, ez a valóság.

   Szemeimből hirtelen megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyek. Ezt ő is észrevette, és egyből elengedett.

- MinSeo… - suttogta rekedt hangon, de nem válaszoltam. Csak sírtam, bár magam sem tudom, miért. HyunSeung szemeiben félelem csillant meg, úgy érezte, valami olyat tett, amit nem kellett volna – S-sajnálom – dadogta, majd hirtelen felpattant és elrohant.