× 11. rész ×

   Mire ismét magamhoz tértem, még mindig a nyílt utcán voltam és a földön feküdtem. Sajgott a testem, nem tudtam, hogy megerőszakoltak-e vagy sem. Bár ahogy végignéztem magamon, a ruháim épségben voltak rajtam, ami azt jelenti, hogy nem. De akkor mégis mi történt? Elájultam volna? És hová lett az a három srác? Egyáltalán tényleg itt voltak, vagy csak én képzeltem be? És ha csak én képzeltem be, akkor mégis mivel ütöttem ki ennyire magam? És hogy kerültem ide, és mióta vagyok itt?

- Még egyszer meg ne lássalak titeket a közelében, különben kicsinálom mindegyikőtöket! – hallottam meg magam mellett üvöltözni valakit, majd cipők tompa puffanását távolodni. Óvatosan feltápászkodtam, mire az illető mellettem termett, és belém karolva felsegített a földről. Leporoltam magam, amennyire tudtam, majd a megmentőmre néztem.

- HyunSeung? – rökönyödtem meg az ismerős szempár láttán.

- Ha valaki kérdezi, ki mentett meg, nem engem láttál, nem én segítettem, és még csak szóba sem álltunk egymással! – nézett rám keményen, én pedig nem tudtam mit tenni zavaromban, csak némán bólintottam – Nagyszerű! Hazatalálsz egyedül?

- Öööh… - pillantottam körbe, majd miután megállapítottam, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk, válaszoltam – Nem.

- Mindjárt gondoltam – ragadta meg a karom gyengéden, és elkezdett maga után húzni – Mondták már, hogy veszélyes egyedül mászkálni az utcán? Ráadásul egy ilyen törékeny alkatnak?

   Nem feleltem. Még mindig teljesen le voltam sokkolva az előbb történtek miatt, valamint HyunSeung még mindig fogta a kezemet, ami elég meglepő volt. Most egyáltalán nem szorította; épphogy csak hozzáérintette az enyémhez, mintha attól félne, hogy ha csak egy kicsit is erősebben fogja, eltöri. Keze melegsége biztonságot nyújtott és valóban úgy éreztem, hogy most már senki sem bánthat. Furcsa volt erre gondolni azok után, hogy ő is folyamatosan fájdalmat okozott.

   Egész úton csöndben haladtunk egymás mellett, ami kissé kínos volt, és hülyén is éreztem magam, de nem akartam megszólalni, azzal bizonyára elrontottam volna a pillanatot. Így legalább megadatott néhány perc, hogy a közelében lehessek. Megállás nélkül őt néztem, de ő egyszer sem pillantott felém. Bár biztos érezte, hogy őt bámulom, mégsem szólt rám.

   Miután ismerős környékre értünk, megálltunk.

- Innen most már hazatalálsz? – alig láthatóan bólintottam – Azért jól vagy? Nem sérültél meg? – kérdezte, látva, hogy nem igazán akarok megszólalni, és tényleg nem futotta ennél többre. A szavak a torkomon akadtak, és kivételesen nem azért, mert ő velem volt, hanem mert annyira rémült voltam. Haza akartam menni, le akartam feküdni, aludni egy jót, és elfelejteni mindent, ami történt. Nem akartam senkit látni, csak bevonulni a szobám magányába és magamra maradni.

   HyunSeung elengedte a kezem, de nem fordított hátat és sétált el. Arckifejezése komor volt, miközben az arcomat fürkészte, és azon gondolkozott, megkockáztassa-e, hogy a maradék pár métert egyedül tegyem meg, vagy kísérjen el egészen az ajtóig. Látta rajtam, hogy eléggé megviseltek az események, és féltett is, vajon nem fog-e még valaki más is megtámadni. Döntésében segítettem; magamtól léptem egyet hátra, majd még egyet, végül megfordultam és elindultam. Még néhányszor hátrapillantottam, követ-e vagy már ő is elment, ám meglepetésemre ott volt. Egészen addig ott állt, amíg be nem léptem az ajtón, és csuktam be magam után azt.

*

   Csak reménykedni mertem, hogy Momoék még nem értek haza, vagy hogy nem múlt el éjfél. Sajnos odafent az égben úgy gondolták, most az egyszer nem úszom meg ilyen könnyen. Az idő már jócskán hajnali egy felé közeledett, és amikor beléptem a lakásba, mindenhol égve találtam a villanyokat. Próbáltam csendben levenni a cipőmet, és zajtalanul beosonni valahogy a szobámba, de a lányok már az ajtó csukódására felfigyeltek, és fél pillanat alatt mellettem termettek.

- MinSeo! Az ég áldjon meg! Mégis hol a fenében voltál? Tudod, hogy aggódtunk érted? Miért nem szóltál, hogy elmész? Jól vagy, minden rendben? Olyan sápadtnak és rémültnek tűnsz! – rohamoztak meg a kérdéseikkel, de a tudatomig már nem jutottak el szavaik.

- Nyugi, nincs semmi baj, csak sétálni voltam – tudtam le röviden a veszekedést, és megindultam a szobám felé.

- Ácsi, kisasszony! – állt be elém Momo karba tett kézzel, miközben arcomat nézte, hátha le tud olvasni róla valamit, én viszont kerültem a tekintetét – Ezt nem úszod meg ennyivel! Az utóbbi időben elég furcsán viselkedsz, és rendszerint kivágod magad minden helyzetből, és alig mondasz el valamit. Biztos, hogy minden rendben van?

- Tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz, hisz azért vagyunk. Akármi is történt, bármibe is keveredtél, velünk megoszthatod, és majd együtt találunk megoldást a problémákra! – karolt át Heeyeon.

- Én... – kezdtem volna bele, de ekkor megjelent Dongwoon az ajtóban, Gikwanggel együtt.

- Csajok, most hívott HyunSeung. Azt mondta, nem kell aggódni, MinSeo vele volt, és sajnálja, hogy nem szólt nektek, hogy „elrabolja” estére.

   Mind a hárman kérdőn néztünk Wooniera, majd a kíváncsi szempárok rám szegeződtek. Meglepetten néztem velük farkasszemet, és fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak erre. Mégis miért mondta ezt HyunSeung? Miért akarta, hogy kikeveredjek ebből a veszekedésből és egyúttal az összes kérdés elől a furcsa viselkedésem miatt? Hisz nekem azt mondta, meg se említsem, hogy vele találkoztam, erre felhívja a barátját, hogy üzenje meg a lányoknak, hogy jól vagyok és sajnálja? Mégis mi ez az egész? Mi a fene ütött belé?

- Te… Te titokban találkozgatsz HyunSeunggal? – döbbenten meredt rám Heeyeon, majd hirtelen elmosolyodott és megölelt – Wááá, ez olyan jó! MinSeo pasizik! Ennek annyira örülök! – nyomott egy puszit az arcomra.

- Wíííí!!! – ugrott a nyakamba Momo is – De miért nem mondtad el nekünk? Attól még, hogy HyunSeung egy barom állat, még randizhatsz vele, hátha jó hatással leszel rá!

- Hátööö… - pirultam el és jöttem zavarba. Még mindig nem tudtam tisztán gondolkozni, és túl sok volt ez egyszerre. Magányra vágytam, hogy gondolkodni tudjak, hogy fel tudjam fogni, mi is történt. De ahhoz előbb le kellett ráznom a lányokat, és megnyugtatni, hogy nem egyedül kószáltam a városban. Ami pedig csak egyet jelentett…... – Igen, vele voltam. De nem randiztunk meg semmi ilyesmi, csak beszélgettünk.

- Ja, persze, nem randiztatok… Ugyan már, MinSeo, nem baj, ha vele találkozgatsz, minket nem zavar. Sőt, örülünk neki, mert már ismerjük, így még csak be sem kell mutatnod.

- De én tényleg nem… - próbáltam tagadni, de ez a helyzet menthetetlen volt. Momo és Heeyeon csak szélesen vigyorogtam rám, majd karon ragadva az eddig csöndben álló két fiút visszavonultak a konyhába, én pedig végre bemehettem a szobámba. Befeküdtem az ágyamba, és egyből sírni kezdtem. „Majdnem megerőszakolnak, erre mellettem terem a semmiből HyunSeung és… mi is történt pontosan? Ő intézte volna el azt a három srácot? Egyes egyedül? És mégis hogy került ő oda? Honnan tudta, hogy arra mentem, egyáltalán honnan tudta, hogy nekem az éjszaka közepén sétálni támad kedvem? És miért segített nekem, miért akadályozta meg, hogy megerőszakoljanak? Tudtommal ki nem állhat, és legszívesebben a halálba küldene! És mindezek tetejébe miért bánt velem olyan kedvesen, miért kísért el majdnem hazáig, és miért akarta azt, hogy nekem ebből az egészből ne származzon bajom? Én ezt nem értem. Hová lett a bunkósága és a büszkesége? Miért tette, amit tett? És mégis mi lesz velünk ezek után?”

× 10. rész ×

   Nem hiába féltem attól, hogy megint ott fogunk kilyukadni, hogy a barátnőim nem szólhatnak hozzám. Másnap, mire beértem a suliba, már mindenki ott volt, de a köszönés elmaradt. Szerencsére nem akadtam ki, és tisztán emlékeztem az előző nap eseményeire, valamint arra, hogy a lányok azt mondták, ha megint furcsán viselkednek, akkor majd a mosdóban beszélünk. Így az első dolgom volt, hogy becéloztam a törzshelyünket. Nem kellett sokat várnom, néhány perccel később ők is befutottak.

- Úristen, MinSeo! – ölelt meg egyből Zoey, majd sorban a többiek is – Mi az isten történt tegnap?

- Junhyung azt mondta, hogy jobb lesz, ha elkerülünk, és nem akarja, hogy egyszer is a közeledben lássanak minket! – hadarta Miyoung feldúltan – Mit csináltak már megint?

- Tényleg megsérültél? Állítólag HyunSeung késsel rontott neked. Igaz ez? – aggodalmaskodott Cinti.

- Mi? Késsel? Úristen! Dehogy! Honnan veszitek ezt? – néztem nagyokat a hallottak után – Semmi ilyesmi nem történt, jól vagyok, ne aggódjatok.

- De valami csak volt, ha a srácok nem akarják, hogy veled barátkozzunk! – értetlenkedett Wiwu is.

- Hát, igen, tényleg történt valami… - sóhajtottam fel, és nekidőltem a csempének. Szerencsére rajtunk kívül senki más nem tartózkodott bent, így nem kellett suttogva beszélnem – Tényleg nem akarják, hogy veletek mutatkozzak. És nem haragszom meg, ha ezek után a suliban nem is fogunk nagyon beszélni. Persze, rossz lesz, és nehezen fogok megálljt parancsolni magamnak, de nem akarom, hogy nektek bármi bajotok essen, és hogy bármelyikőtök kapcsolata befuccsoljon. De azért remélem, hogy sulin kívül el fogunk menni szórakozni, és tartani fogjuk a kapcsolatot – hangom keserűen csengett, és a végére el is csuklott. Nehéz volt kimondani ezeket a szavakat, és igazából én is csak most fogtam fel, hogy amit Junhyung mondott tegnap, az nem csak fenyegetés volt.

- Nem is tudnál ilyen könnyen megszabadulni tőlünk! – mosolygott rám Miyoung – De elmondod, mi történt?

- Igen… - vettem egy nagy levegőt, majd röviden és tömören elmeséltem a délután történteket. Azt persze kihagytam a sztoriból, hogy HyunSeung milyen erőszakos volt és ennek következtében a jobb csuklóm azóta is fáj, na meg azt is, hogy teljesen odavagyok a bántalmazómért, és hogy még jobban vágyok rá, mint azelőtt.  A lányok csak nagyokat pislogva meredtek rám, és fogalmuk sem volt róla, hogy HyunSeung miért ekkora tahó. Mindenesetre nem tudtunk mi mást tenni, mint eleget tenni a fiúk kérésének, és várni, amíg lecsillapodnak a kedélyek.

*

    A következő napok még lassabban teltek, mint azelőtt. Senkivel nem tudtam napközben beszélni, csak az órák közti szünetekben, de hát ez se volt teljes megoldás, hisz elég feltűnő lett volna, ha minden tíz percben eltűnünk mind az öten. A srácok biztos gyanút fogtak volna, és a következmények se lettek volna valami fényesek. De ahhoz képest egész jól viseltem a magányt és az egyedüllétet. Nem állt messze tőlem ez az „életmód”, hisz mielőtt idejöttem volna, mindig így teltek a napjaim: csak ültem a helyemen és néztem ki a fejemből. Azt hittem, itt minden más lesz, de rá kellett jönnöm, hogy előbb-utóbb úgyis utolért volna a múltam, bármennyire is el akartam szakadni tőle. De örültem, hogy legalább volt pár hét boldogságom, barátokra leltem, és még volt remény, hogy minden máshogy alakul.

   Magamban még mindig nem sikerült tisztáznom, mit is érzek pontoson HyunSeung iránt. Egyszerűen rágondolni is alig mertem, mert a szívem a kétszeresére gyorsult és elkapott a sírhatnék. Sosem vágytam semmire jobban, mint rá. Bármennyire is volt velem kegyetlen, bármennyi fájdalmat is okozott nekem, bármit is tett, képtelen voltam megutálni. Hiába lökött fel a vállával számtalanszor, amikor elment mellettem, hiába dobált órákon papírgalacsinokkal, a többiekkel, hiába röhögtek rajtam annyit és hiába terjesztettek róla mindenféle mendemondákat, az érzéseimen ez semmit sem változtatott. Megfordult a fejemben, hogy talán ha iskolát váltanék, meg tudnék tőle szabadulni, de volt egy kis bibi: nem akartam tőle megszabadulni. Most először fordult elő, hogy szembe akartam nézni az „ellenségemmel” és nem elmenekülni előle. Ráadásul valami azt súgta, hogy nem hagyhatom itt, mert szükségünk van egymásra. Valahol legbelül éreztem, hogy nekünk még közünk lesz egymáshoz, hogy valamikor még a segítségemre fog szorulni, és hogy ő is segíteni fog nekem, amikor arra kerül a sor. Nem tudtam, hogy higgyek-e ezeknek a megérzéseknek, hogy nem csak át akarnak-e verni, hogy nem csak én találom ki őket, hogy legyen okom maradni és látni őt. Semmit nem tudtam, csak azt, hogy maradnom kell.

*

   Péntek este volt, Momo és Heeyeon randizni mentek Gikwanggel és Dongwoonnal, én pedig egyedül ücsörögtem otthon. Mivel fáradt nem voltam, társaságom pedig éjfél előtt biztosan nem lett volna, valamint nem akartam punnyadni, úgy döntöttem, a nyakamba veszem a várost. Gyorsan felvettem egy farmert, egy topot meg egy pulcsit, zsebre vágtam a telefonom és már mentem is.

   Az éjszaka kissé hűvös volt, de ez most kellett ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem és felfrissüljek. Az égen több ezer csillag ragyogott, és a Hold is valahogy sokkal jobban világított, mint szokott. Mosolyra húzódott a szám, ahogy arra gondoltam, hogy végre teljesült egy újabb álmom: Szöul utcáin sétálni a csillagfényes ég alatt.

   A város még így is nyüzsgött a temérdek embertől, ami általában zavarni szokott, de ez alatt az egy hónap alatt mondhatni hozzászoktam. Ahogy egyre jobban haladtam a városközpont felé, úgy egyre nagyobb és nagyobb házakba ütköztem, valamint a kirakatok és a hatalmas reklámtáblák egyre több színes fényt bocsátottak a sétányra. Azt se tudtam, merre nézzek, annyira elbűvölt Szöul látványa. Szívem mintha melegséggel telt volna el és éreztem, ahogy örömkönnyek szöknek a szemembe. Szerettem volna egy hatalmasat kiáltani a boldogságtól és elújságolni mindenkinek, aki ott volt: igen, végre itthon vagyok. Mert most már teljesen biztos voltam abban, hogy én ide tartozom, hogy ez a hely nekem lett kitalálva, és bármi is fog történni, mindig itt lesz nekem, itt mindig találok vigaszt és megnyugvást.

   Fogalmam sincs, mióta sétálhattam és hogy mennyi lehetett az idő, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már rég elhagytam a belvárost, és a szűkebb utcákat rovom. Nem estem pánikba, hogy mégis hogy a jó istenbe találok haza; ösztönösen fordultam meg és indultam el azon az úton, amerről jöttem. Illetve csak indultam volna, ugyanis három srác közeledett felém, és kicsit sem tűntek úgy, mintha csak beszélgetni szeretnének.

- Hé cicus! Nem vagy szomjas, nem kérsz egy kis tejecskét? – röhögött fel az egyik, majd rám villantotta a perverz mosolyát.

 

- Nem kell félni, nem fogunk bántani! – kiáltotta a másik.

   Időm sem volt felfogni, hogy mit mondtak, már ott is termettek mellettem, és szorosan körbeálltak, hogy még véletlenül se tudjak elszaladni. Teljesen leblokkoltam a rémülettől. Csak néztem rájuk, míg ők megállás nélkül köpték felém a mocskosabbnál mocskosabb szövegüket, bár egyik se jutott el a tudatomig. Úgy éreztem, megsüketültem. Aztán a legmagasabb srác elém lépett, és végigsimított arcomon. Összerezzentem, és ösztönszerűen hátrébb léptem, mire magához rántott, és belecsókolt a nyakamba, kezeivel pedig fenekembe markolt. Hirtelen ötlettől vezérelve kapálódzni és rángatózni kezdtem, de mindhiába. Sokkal erősebbnek bizonyult nálam. Ekkor sikítozni, üvölteni kezdtem amennyire csak bírtam, de ez sem volt hatásos. A harmadik srác elkapott hátulról, és befogta a számat, míg a másik kettő próbált lefogni.

- Na, cica, most miért vagy ilyen? Nem fog fájni! – csatolta ki az övét az a fiú, aki először nyúlt hozzám.

   Lehunytam szemeimet, és átkoztam magam, amiért egyedül merészkedtem ki az utcára. Hiába ficánkoltam össze-vissza, néhány perccel később a sok erőlködéstől már teljesen kimerült a testem, és elzsibbadt minden végtagom. Lélekben már próbáltam felkészíteni magamat a lehető legrosszabbra, és azért imádkoztam, hogy bárcsak elájulnék, hogy ne érezzek semmit az egészből. Könnyeim pillanatok alatt megszaporodtak, zúgott a fejem, a hallásom kitisztult és a szívem úgy remegett, mintha már csak percei lennének hátra.  „Bárcsak túl lennék már rajta” – gondoltam magamban, miközben a kárörvendő és gonosz röhögéseket hallgattam.

   Aztán egyszerre minden undorító érintés megszűnt testem körül, és a sötétségben zuhanva találtam magam….

× 9. rész ×

   Lassan indultam meg az emeltre, és a liftezés helyett most a lépcsőt választottam. Kavarogtak bennem az érzések, egyszerűen nem tudtam hová tenni HyunSeungot. Annyira kiismerhetetlen volt, annyira távolságtartó, még csak meg sem próbált velem kedves lenni. De mégis miért? Hisz én tényleg nem tettem semmit. Talán emlékeztetem egy nem kívánatos személyre a múltjából? Vagy csak az nem tetszik neki, hogy európai vagyok? De ez akkor sem ad okot semmire, attól még nem kéne ennyire kegyetlennek lennie. Yoseob azt mondta, hogy valójában nagyon rendes srác, és csak akiket nem bír, azokkal ilyen. De mi alapján dönti el, hogy ki az, aki normális és ki az, aki nem? Jó, lehet másoknak volt ürügyük, de én tudtommal akkor sem követtem el ellene semmit. Talán van valami, amiről nem tudok? A szüleimmel kapcsolatban? Talán tudja, hogy mit tettek, talán az ő ismerősei közül is bántottak valakit? Nem, ezt biztosan nem, hisz egy világ választott el minket eddig egymástól. Azért a nyolcezer  km az mégiscsak baromi nagy távolság. Egyszerűen nem értem. Ha ennyire nem vagyok neki szimpatikus, akkor hagyjon békén, és ne szekáljon folyton. Vagy legalább okot adjon rá, hogy ne zsibongjon a fejemben ezernyi kérdés, amiktől lassan megőrülök.

   Mikor beléptem az ajtón, már hat óra is elmúlt. Vettem egy nagy levegőt, és felkészültem egy apró kis veszekedésre. Sajnos elfelejtettem felhívni Momoékat, hogy később érek haza, mint szoktam, úgyhogy mostanra már biztosan halálra aggódták magukat.

   Halkan kibújtam a cipőmből, majd becéloztam a konyhát, ahonnét hangokat hallottam.

- Sziasztok, megjöttem! – köszöntem, de amint megláttam, hogy a megszokott hármas társaságunk most két személlyel bővült, kisebb szívrohamot kaptam – TIIII?

- MinSeo? – kérdezett vissza a két ismerős ismeretlen kórusban.

- Ti ismeritek egymást? – nézett ránk meglepetten Heeyeon.

- Öööh… - tekintetem ide-oda cikázott közöttük, és fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Nagyon mertem remélni, hogy azok ott ketten nem mesélték el a ma délután történteket, mert nem akartam a lányoknak elárulni. Sok gondjuk volt már így is, nem akartam még több fejfájást okozni nekik.

- Úgy ahogy, igen – felelte az egyik srác, akinek még mindig nem tudtam a nevét – A fiúk barátnői már meséltek róla, és ma sikeresen össze is futottunk.

- Áh, vagy úgy! De várjunk csak! – fordult felém Momo – Te ismered a Beasteseket és a barátnőiket? Ezt eddig miért nem mondtad?

- Miért, ti is ismeritek Miyoungot, Cintit, Wiwut és Zoeyt? – a kérdésemre csak bólintottak egyet– Milyen kicsi a világ! Ők azok a barátnőim, akikről meséltem.

- Komolyan? – csodálkozott Heeyeon – Bár most, hogy így mondod, tényleg róluk meséltél, de ez eddig le sem esett. Ez hogy lehet? – gondolkozott el egy pillanatra Heeyeon, majd odajött hozzám, és megölelt – Egyébként be szeretnénk mutatni valakiket – lépett oda az egyik sráchoz, majd átkarolta azt – Ő Gikwang, a barátom. Ő pedig Dongwoon, Momo palija – nézett a másik páros irányába.

- Örülök, hogy találkoztunk. Engem meg már ismertek – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, és megeresztettem egy apró mosolyt. Csak remélni mertem, hogy ők nem akkora barmok, mint a többi srác a bandából.

- És hol voltál ma ilyen sokáig? – vont kérdőre Momo. Szerencsére, míg felértem a lépcsőn azt is sikerült kitalálnom, hogy mivel fogom kivágni magam ebből a helyzetből.

- Kicsit tovább gyakoroltunk a tanárnővel, meg el is beszélgettük az időt, a telefonom meg lemerült, és nem tudtalak felhívni titeket. Bocsánat – húztam el a számat, és vágtam bűnbánó tekintetet, majd kiengesztelésül megöleltem mindkettejüket – De ha nem bánjátok, most letusolok és lefekszem aludni, mert baromira fáradt vagyok.

- Jól van, menj csak! – kiáltották még utánam, majd becsuktam magam mögött a szobám ajtaját.

   Nekidőlve az ajtónak felsóhajtottam a megkönnyebbültségtől, és éreztem, ahogy a fáradság szétárad bennem. Az álmosság olyan hirtelen terült el rajtam, hogy állva el tudtam volna aludni. Úgy döntöttem, majd reggel korábban kelek és akkor lefürdök, így rádőltem az ágyra és becsuktam a szemem. Azonban képtelen voltam elaludni. Még mindig HyunSeung járt a fejemben, újra és újra lejátszódott előttem a jelenet, ahogy nekinyom a bordásfalnak. Kirázott a hideg, ahogy felidéződött bennem, milyen közel volt az arca az enyémhez, ahogy a teste az enyémnek simult, és ahogy a melegsége bekebelezett. Tiszta őrültségnek hangzott, de hiába bántott, nem tudtam kiverni őt a fejemből. Ezekre a gondolatokra a szívem csak verni kezdett, mintha ki akarna szakadni a helyéről és messze futni, egészen HyunSeung szívéig, hogy aztán az övével együtt örökös táncra perdüljenek.

   Nem tudom miért, de egyszerre csak azt éreztem, hogy forró könnycseppek buggyannak ki a szememből, és folynak végig arcomon. Mégis mi az isten történik velem? Mégis mi az, ami ennyire megfogott benne? Mégis miért nem tudok tőle szabadulni? Mégis miért van az, hogy azok ellenére, hogy ezt tette velem, én még ugyanúgy… szeretem? Szerelmes lennék? Nem, az kizárt, én még sosem voltam szerelmes! Ilyen nem lehet, biztos, hogy nem! Ez badarság!

   Hirtelen kopogtak az ajtómon. Ijedten ültem fel az ágyban, és gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd betessékeltem az illetőt. Gikwang jelent meg az ajtóban.

- Oh, szia – köszöntem halkan – Mit szeretnél?

- Én csak… - csukta be maga mögött az ajtót, és zavartan pillantott rám – Ugye jól vagy?

- Persze, miért ne lennék? – néztem rá kérdőn, de tudtam, hogy mire akar kilyukadni.

- HyunSeung miatt. Nagyon bántott? – ült le mellém az ágy szélére – Egyébként hoztam jeget a kezedre, gondolom eléggé megszorította.

- Ugyan, nem kellett volna – mosolyogtam el magam – Jól vagyok, tényleg. Túl leszek rajta, nem fogok egy ilyen ficsúr miatt szenvedni. De azért köszi – vettem el tőle a jeget, majd a fájó csuklómra tettem. – Amúgy kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan.

- Elmondtátok Heeyeonéknak, hogy mi történt?

- Nem. Csak annyit mondtuk, hogy HyunSeung megint balhézott és rászállt egy csajra, de nem említettünk nevet. Meg miután megérkeztél, láttuk rajtad, hogy nem nagyon akarod elmondani, így mi sem tettük. A te döntésed, hogy elmondod-e nekik vagy sem, mi nem fogunk beleavatkozni a családi dolgokba – mondta nagyon komolyan – Amúgy sajnálom, ami történt, nem tudom, mi ütött Seungieba. Nem szokott mindig ilyen lenne, ő…

- Igen, tudom, ő egy nagyon kedves srác, ezt már hallottam – fejeztem be a mondatát, mire felvont szemöldökkel nézett rám – Yoseob mondta. Ő kísért a haza.

- Vagy úgy. El fogok vele beszélgetni, és megkérdezem, hogy mi volt ez az egész. – már épp tiltakozni akartam volna, amikor leintett és folytatta – Nem csak miattad, hanem mások miatt is. Nem értem, mi szüksége van arra, hogy másokat baszogasson. Már engem idegesít és én szégyellem magam, hogy ilyeneket csinál, mindezt semmiféle bűntudat nélkül. Végleg betelt a pohár nálam, többé nem tűröm el, hogy akárkivel is ilyeneket tegyen! Főleg nem veled, aki a barátnőm fogadott húga. Nem akarok több balhét, hisz amint ők kijárják a sulit, a bandánk debütálni fog, és nem hiányzik, hogy egy hatalmas zűrzavarral indítsunk! – Gikwang majdnem kiabálva mondta ezeket. Eléggé felment benne a pumpa, így nem szakítottam félbe. Ráadásul, ha elkezdem védeni HyunSeungot, tuti fel fog tűnni neki, hogy tetszik nekem, amit meg nagyon nem akartam, hogy tudjon. Még én sem voltam tisztában az érzéseimmel, és ezt először magammal akartam tisztázni.

- Rendben van, ahogy gondolod. – sóhajtottam fel, majd álmosan pislogva ismét elnyúltam az ágyon. Hogy ezután mondott-e valamit, azt már nem tudtam, mert amint letettem a fejem a párnára, elnyomott az álom.

× 8. rész ×

   Ahogy egyre közelebb ért hozzám, úgy nőtt bennem egyre jobban a félelem is és lett rajtam úrrá a pánik. Nem tudtam, hogy mit akar velem tenni, hogy mit fog mondani és mivel fogja összetörni a róla felépített képzeletemet. Mert arckifejezése kicsit sem volt barátságos és korántsem azt tükrözte, hogy ismerkedni szeretne.

   Mire odaért elém, Taemin már nem állt mellettem – a többiekkel együtt néhány méterrel HyunSeung háta mögött sorakoztak fel. Nem láttam őket; egyrészt azért, mert HyunSeung kitakarta mindegyiküket, másrészt azért, mert amint belenéztem a szemeibe, megszűnt körülöttem a külvilág és minden figyelmem rá koncentrálódott. Mondanám azt, hogy elveszítettem az eszem, és mint akit megbabonáztak, meredtem rá, de nem teljesen így történt. Bár egy pillanatra fátyolként borult elmémre az a bizonyos rózsaszín köd, de amint sötét szemei rám villantak, minden kitisztult. Egyszerre voltam zavart és nyugodt, rémült és békés, egyszerre akartam a karjaiba borulni és hátat fordítva kimenekülni az ajtón. Már éreztem a vesztemet, mégis reméltem, hogy tévedek.

   Összefonta a karját a mellén, és összeráncolt szemöldökkel nézett rám kérdőn, én pedig nagyokat pislogva álltam mozdulatlanul egy helyben és méregettem hibátlan arcát. Szemeibe már nem mertem nézni, az egyelő lett volna a biztos halállal.

- Park MinSeo… - szólított meg gúnyos hangnemben, ami meglepett. Arra számítottam, hogy majd nekem fog ugrani, de ehelyett ironikusan kezdett el beszélni hozzám. Ez dühítő és megalázó volt. Inkább ordítozzon velem, essen a torkomnak, pofozzon fel vagy bármi, csak ne viselkedjen úgy, mintha hülye lennék. – Miért van az, hogy te vagy az egyetlen, aki nem ért a szóból?

   Nem válaszoltam, mert nem tudtam mit mondani. Szerencsémre ő sem akarta, hogy akármit is feleljek erre, így egy lélegzetnyi szünet után folytatta:
- Azt hiszem, nem voltam elég világos, de akkor elmondom még egyszer, ezennel utoljára: nem akarlak többé a közelünkben látni! Ha nem tudnád, mi vagyunk a Beast együttes és cseszettül utáljuk, ha állandóan kajtatnak utánunk és be akarnak tekinteni az életünkbe! – közelebb lépett hozzám, mire ösztönösen hátrálni kezdtem, egészen addig, amíg a bordásfalig nem ütköztem – Ezek szerint még nem hallottál arról a néhány esetről, amikor páran ugyanezt csinálták, mint te. Őket mind sikerült kirúgatnunk zaklatásért. Csak azért nem teszem meg ezt veled, mert nem volt semmiféle telefon vagy kamera a kezedben, amivel megörökítetted a próbát. Vagy van? – alig láthatóan megráztam a fejem – Nagyszerű! Rohadtul utálom, amikor valaki leskelődik utánunk!

- De én nem is leskelődtem! – csúszott ki hirtelen a számon, mire szemei szikrákat szórva „lángra gyúltak” az eddig visszafojtott dühtől. Magamban már átkoztam magam, amiért nem tudtam csendben maradni, de egyszerűen nem tehettem mást: sosem viseltem jól, ha nem hitték el, amit mondok és ilyenkor mindig meggondolatlan dolgokat tettem.

   HyunSeung megragadva a csuklómat nyomott neki a falnak, miközben testének teljes súlyával rám nehezedett. Felnyögtem a hirtelen ért közelségétől és a fájdalomtól egyaránt, mely a kezembe nyilallt.

- Ki a fene kérdezte, hogy igaz-e vagy sem?! Ha én beszélek, akkor fogd be a szád és ne szakíts félbe! Mondtam már, hogy gyűlölöm, ha valaki nem azt csinálja, amit mondok! – kiáltotta egyenesen az arcomba, mire szemeimbe könnyek szöktek. Kezem már sajgott a szorításától, minden porcikámban remegtem a rémülettől, és még levegőt is alig bírtam venni.

- HyunSeung, hagyd már abba, hallod? Ne keresd folyton a balhét! Különben sem ártott neked semmit! – szólalt meg a háttérben valaki. Nem tudtam, melyikük lehetett az, mindenesetre hálát adtam neki, ugyanis őfelsége egy nagyot lökve rajtam ugyan, de elengedett.

- Ez volt a második alkalom. Még egy ilyen, és innentől kezdve számíthatsz arra, hogy tönkreteszlek! Nagy megtiszteltetésben érezheted magad, hogy ennyire engedékeny vagyok, mások ilyenkor már az igazgatói irodában ücsörögnének, hogy iskolát váltsanak.  – azzal hátrébb lépett egyet, majd fogta magát, és kiviharzott a tornateremből.

- És mostantól kezdve a barátnőm közelében sem akarlak látni! – vetette még oda Junhyung, miközben a többiekkel együtt az imádott srác után eredtek.

   Sírva csúsztam le a földre, és karoltam át a lábaimat, majd arcomat térdeim közé fúrtam. Annyira meg voltam ijedve, hogy szabályosan reszkettem. A szívem darabjaira törve feküdt a földön, és mindezt csak azért, mert egy olyanba kellett beleszeretnem, akiről tudhattam volna, hogy egy mocskos alak. Mégis miért velem történik ez és miért kell ilyen kegyetlennek lennie? Mégis mi rosszat tettem és mire volt ez jó? Mégis miért utál és mégis mit kéne tennem, hogy ez változzon? Bár ahogy elnéztem, ezek után már semmit, hisz nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem érdeklem, és legszívesebben kilökne az ablakon.

- Ne is törődj velük! – hallottam meg egy lágy hangot közvetlenül a fülem mellett, mire ijedten felkaptam a fejem. Az egyik szőke srác guggolt mellettem és szedegette össze a kezemből kiesett füzeteket, amik most szétszórva terültek el a padlón. – Mindegyikük egy idióta fa.szkalap, nem érdemlik meg, hogy miattuk szenvedj. Egyébként Yoseob vagyok!

- Neked is velük kéne lenned, és nem engem kéne ápolgatnod. – jegyeztem meg kicsit sem kedves hangnemben, de nem vette magára.

   Kezét nyújtva mosolygott rám, amit vonakodva bár, de elfogadtam és engedtem, hogy talpra állítson. Magamra kaptam a táskámat, majd a füzeteket is átvettem tőle, miközben megköszöntem a segítségét.

- Igen, lehetnék, de nem ott vagyok. Én nem tartozom közéjük. Úgy értem, egy bandában játszunk, és nagyon jó barátok is vagyunk, de sosem vettem részt ezekben a hülye játékaikban. Én mindig is elleneztem, hogy másokat bántsanak, de ők már csak ilyenek, az én szavam semmit sem ér ellenük. De hát mit is várjak attól a retardált barom bátyámtól?

- Bátyádtól? – néztem rá kérdőn, miközben lassan elindultunk kifelé.

- Igen, HyunSeung a bátyám. Nem tudtad?

- Nem, nem tudtam. De részvétem, téged is jó emberekkel áldott meg a sors.

- Hát igen. – nevetett fel Yoseob, amin nekem is mosolyognom kellett – HyunSeung amúgy nagyon kedves srác, csak szereti játszani az eszét.

- Ja, képzelem mennyire kedves. Eddig nem volt alkalmam megtapasztalni és ezek után már nincs is sok kedvem hozzá.

- Akiket nem kedvel, azokat mindig szívatja, ez tény és való, de amúgy mindenkihez barátságosan áll hozzá.

- De én semmit sem tettem ellene! Tudtommal egy rossz szavam sem volt róla, de ő már a kezdetektől fogva pikkel rám. Ez mégis miért van?

- Ez egy nagyszerű kérdés. Ha gondolod, kifaggathatom erről, de nem garantálom, hogy értelmes és konkrét választ is kapsz.

- Isten őriz, hogy felhozz engem nála! Még a végén az sem fog tetszeni neki! Inkább hagyom a francba, és én is elviselem, ahogy mindenki más. – sóhajtottam fel keserűen.

- Azért ne csüggedj, biztos le fog akadni rólad! – ismét megeresztett egy biztató mosolyt felém, amitől nekem is jobb kedvem lett. – A kezed hogy van?

- Hát még mindig iszonyatosan fáj, és szerintem be is fog lilulni, de majd csak elmúlik – legyintettem, majd megálltam, amikor észrevettem, hogy megérkeztünk a házunkhoz – Amúgy köszi, hogy lelket öntöttél belém, és hogy hazakísértél. Ez kedves tőled, és nagyon jól is jött.

- Igazán nincs mit, ez természetes. Aranyos csajszi vagy, és gondoltam el kell ezek után a lelki támasz. Tudom, hogy rettentően berezeltél, de akkor is csak azt tudom mondani, hogy ne légy szomorú miattuk. Ha látják rajtad, hogy nem foglalkozol velük, ők is annyiban fogják hagyni.

- Legyen igazad! Most viszont megyek, mert már késő van. Még egyszer köszönöm. Jóéjt!

- Nincs mit, holnap találkozunk! Jóéjt!

× 7. rész ×

   Az elkövetkezendő napok rémesen lassan teltek, és azt vettem észre magamon, hogy órákon állandóan a hátsó padok irányába tekingetek. Először nem értettem, miért teszem ezt, aztán rádöbbentem: HyunSeung miatt.

   Az a srác már az első perctől fogva mély nyomot hagyott bennem, még akkor is, amikor olyan durván beszélt velem. Egy normális ember egyből kiábrándult volna belőle, de én valahogy még inkább megkedveltem. Egyszerűen nem tudtam őt kitörölni az emlékezetemből; újra és újra felrémlett szemeim előtt gyönyörű és tökéletes arca. Amikor először találkoztunk és tekintetünk egybefonódott, megmozdult bennem valami. Még mindig nem tudtam róla semmit, mégis, úgy éreztem, mintha már ismerném, mintha már találkoztunk volna. Amikor ott állt velem szemben, biztonságot éreztem, és hirtelen kellemes bizsergés járta át a testem. Egyszerűen sugárzott belőle a megnyugvás.

   Hiába hallottam róla annyi rossz pletykát, amik igaznak bizonyultak, én mégsem tudtam elhinni. Számomra annyira érthetetlennek és természetellenesnek tűnt, hogy egy ilyen helyes és elragadó arc mögött, egy ilyen boldogságtól csillogó és kacér szempár mögött egy kegyetlen és álszent lélek lakozik. Egyszerűen nem akartam elhinni ezt a szóbeszédet. Pedig akiket eddig ismertem, akiket eddig barátaimnak tekintettem, mind ilyenek voltak: kedvesen és barátságosan mosolyogtak, de valójában ahol csak tudtak, beletapostak mások lelkébe.

   De ő más volt, róla egyáltalán nem ez jött le. Nem tudtam, mi ennek az oka, nem tudtam megmondani miért, de más volt. Talán azért, mert ő volt az egyetlen fiú, aki egész életemben ilyen hatással volt rám, de az is lehet, hogy megint csak át akartam verni magam a szokásos „Ő biztos nem olyan, mint a többiek” szlogennel. Nem tudtam semmit se biztosra, de állandóan rajta kattogott az agyam, és akármikor felém pillantott, zavartan kaptam el a tekintetem, miközben szívem hevesen kezdett el verni, és arcomat elöntötte a pír.

   Úgy éreztem, hogy mi valahol legbelül összetartozunk. Igaz, HyunSeung teljesen az ellentétem volt, mégis, valahogy olyan közel éreztem magamhoz. És ez a gondolat sehogy sem hagyott nyugodni. Meg akartam ismerni, tudni akartam minden egyes apró titkáról, gondjáról, azt akartam, hogy barátok legyünk, ám arra már képtelen voltam, hogy bármiféle lépést tegyek felé. Sosem voltam az a kezdeményező típus, és mivel láttam rajta, hogy nem érdeklem, ezért ez az egész kitaláció csak a fejemben maradt meg. Szomorú voltam, hisz tudtam, soha semmi nem lesz köztünk, de már hozzászoktam ehhez. Szerettem az efféle hallucinációimat, amikor a képzeleteimben úgy alakultak a dolgok, ahogy én akartam, hisz csak ott lehettem önmagam.

*

   Sietősen hagytam el a tanári szobát, ahol épp gyakoroltam az egyik tanárral a koreai nyelvet. A lányok már hazamentek, és az egész iskola szinte kihalt volt, hisz már délután 4 felé járt az idő. Miközben letrappoltam a lépcsőn, és a kijárat felé haladtam, halk énekhang csapta meg a fülem.

   Megtorpantam. Másodperceken keresztül csak álltam egy helyben, és hallgattam a dalt, ami egy pillanat alatt megfogott, amitől az az érzésem támadt, hogy mondani akar nekem valamit. Akaratlanul indultam el a hangforrás irányába. Fogalmam sem volt, mit művelek, olyan volt, mintha nem én irányítottam volna magamat. Ahogy a lábaim önkéntelenül haladtak a tornaterem felé, úgy a zene is egyre hangosabb lett. Szívem a torkomban dobogott, kezeim remegtek az izgalomtól.

   Óvatosan behúzódtam a résnyire nyitott ajtó mögé, majd félve bekukkantottam. Legnagyobb döbbenetemre pedig a Beast-es fiúk voltak ott. A terem közepén táncoltak, miközben amilyen hangosan csak tudtak, énekeltek. Szemeimmel egyből HyunSeungot kerestem, és amikor megpillantottam, a szívem hatalmasat dobbant. Épp ő énekelte a részét, én pedig úgy éreztem, menten elolvadok. Egyszerűen nem tudtam körülírni, mennyire megtetszett a hangja. A dal egészen a lelkemig hatolt, a srácok mozgása, amilyen élvezettel táncolták a betanult koreográfiát, teljesen lenyűgözött, és egyszerűen képtelen voltam levenni róluk a tekintetemet. Annyira összeilletek így… hatan? Csak ekkor vettem észre, hogy plusz két taggal bővült a csoport, bár nem különösebben foglalkoztam ezzel.

   Nem tudom, mióta állhattam ott és nézhettem őket, de egyszer csak valaki megkocogtatta a vállamat, mire ijedtemben ugrottam egyet.

- Te meg mit keresel itt? – Taemin szikrázó és lenéző tekintetével találtam szemben magam.

- Mi? Én csak, én, én… - dadogtam, miközben szégyenemben elsüllyedtem. Mit is csinálok tulajdonképpen itt? Ezt sajnos én se tudtam, és semmi frappáns gondolat nem ötlött fel, amivel kivághattam volna magam ebből a kínos helyzetből. De még mielőtt menekülőre foghattam volna a dolgot, megragadta a karom és beráncigált a tornaterembe.

- Srácok! – kiáltotta el magát – Egy nem kívánatos személy ácsorgott az ajtóban, szerintem ideje lenne elbeszélgetni vele!

   Mind a hat fiú felém fordult, és egy kissé sem kedves nézéssel méregetni kezdtek. Zavaromban, idegességemben és félelmemben teljesen elpirultam, és tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Szerettem volna megfordulni, és elrohanni, de földbe gyökeredzett a lábam, valamint Taemin még mindig a karomat szorongatta. Aztán hirtelen megindult felém Ő, én pedig mint egy rémült kisállat néztem vele farkasszemet, és ha lehet, még inkább elvörösödtem.

   „A franc essen beléd, HyunSeung, minek kell ilyen rohadt helyesnek lenned?”