× 10. rész ×

   Nem hiába féltem attól, hogy megint ott fogunk kilyukadni, hogy a barátnőim nem szólhatnak hozzám. Másnap, mire beértem a suliba, már mindenki ott volt, de a köszönés elmaradt. Szerencsére nem akadtam ki, és tisztán emlékeztem az előző nap eseményeire, valamint arra, hogy a lányok azt mondták, ha megint furcsán viselkednek, akkor majd a mosdóban beszélünk. Így az első dolgom volt, hogy becéloztam a törzshelyünket. Nem kellett sokat várnom, néhány perccel később ők is befutottak.

- Úristen, MinSeo! – ölelt meg egyből Zoey, majd sorban a többiek is – Mi az isten történt tegnap?

- Junhyung azt mondta, hogy jobb lesz, ha elkerülünk, és nem akarja, hogy egyszer is a közeledben lássanak minket! – hadarta Miyoung feldúltan – Mit csináltak már megint?

- Tényleg megsérültél? Állítólag HyunSeung késsel rontott neked. Igaz ez? – aggodalmaskodott Cinti.

- Mi? Késsel? Úristen! Dehogy! Honnan veszitek ezt? – néztem nagyokat a hallottak után – Semmi ilyesmi nem történt, jól vagyok, ne aggódjatok.

- De valami csak volt, ha a srácok nem akarják, hogy veled barátkozzunk! – értetlenkedett Wiwu is.

- Hát, igen, tényleg történt valami… - sóhajtottam fel, és nekidőltem a csempének. Szerencsére rajtunk kívül senki más nem tartózkodott bent, így nem kellett suttogva beszélnem – Tényleg nem akarják, hogy veletek mutatkozzak. És nem haragszom meg, ha ezek után a suliban nem is fogunk nagyon beszélni. Persze, rossz lesz, és nehezen fogok megálljt parancsolni magamnak, de nem akarom, hogy nektek bármi bajotok essen, és hogy bármelyikőtök kapcsolata befuccsoljon. De azért remélem, hogy sulin kívül el fogunk menni szórakozni, és tartani fogjuk a kapcsolatot – hangom keserűen csengett, és a végére el is csuklott. Nehéz volt kimondani ezeket a szavakat, és igazából én is csak most fogtam fel, hogy amit Junhyung mondott tegnap, az nem csak fenyegetés volt.

- Nem is tudnál ilyen könnyen megszabadulni tőlünk! – mosolygott rám Miyoung – De elmondod, mi történt?

- Igen… - vettem egy nagy levegőt, majd röviden és tömören elmeséltem a délután történteket. Azt persze kihagytam a sztoriból, hogy HyunSeung milyen erőszakos volt és ennek következtében a jobb csuklóm azóta is fáj, na meg azt is, hogy teljesen odavagyok a bántalmazómért, és hogy még jobban vágyok rá, mint azelőtt.  A lányok csak nagyokat pislogva meredtek rám, és fogalmuk sem volt róla, hogy HyunSeung miért ekkora tahó. Mindenesetre nem tudtunk mi mást tenni, mint eleget tenni a fiúk kérésének, és várni, amíg lecsillapodnak a kedélyek.

*

    A következő napok még lassabban teltek, mint azelőtt. Senkivel nem tudtam napközben beszélni, csak az órák közti szünetekben, de hát ez se volt teljes megoldás, hisz elég feltűnő lett volna, ha minden tíz percben eltűnünk mind az öten. A srácok biztos gyanút fogtak volna, és a következmények se lettek volna valami fényesek. De ahhoz képest egész jól viseltem a magányt és az egyedüllétet. Nem állt messze tőlem ez az „életmód”, hisz mielőtt idejöttem volna, mindig így teltek a napjaim: csak ültem a helyemen és néztem ki a fejemből. Azt hittem, itt minden más lesz, de rá kellett jönnöm, hogy előbb-utóbb úgyis utolért volna a múltam, bármennyire is el akartam szakadni tőle. De örültem, hogy legalább volt pár hét boldogságom, barátokra leltem, és még volt remény, hogy minden máshogy alakul.

   Magamban még mindig nem sikerült tisztáznom, mit is érzek pontoson HyunSeung iránt. Egyszerűen rágondolni is alig mertem, mert a szívem a kétszeresére gyorsult és elkapott a sírhatnék. Sosem vágytam semmire jobban, mint rá. Bármennyire is volt velem kegyetlen, bármennyi fájdalmat is okozott nekem, bármit is tett, képtelen voltam megutálni. Hiába lökött fel a vállával számtalanszor, amikor elment mellettem, hiába dobált órákon papírgalacsinokkal, a többiekkel, hiába röhögtek rajtam annyit és hiába terjesztettek róla mindenféle mendemondákat, az érzéseimen ez semmit sem változtatott. Megfordult a fejemben, hogy talán ha iskolát váltanék, meg tudnék tőle szabadulni, de volt egy kis bibi: nem akartam tőle megszabadulni. Most először fordult elő, hogy szembe akartam nézni az „ellenségemmel” és nem elmenekülni előle. Ráadásul valami azt súgta, hogy nem hagyhatom itt, mert szükségünk van egymásra. Valahol legbelül éreztem, hogy nekünk még közünk lesz egymáshoz, hogy valamikor még a segítségemre fog szorulni, és hogy ő is segíteni fog nekem, amikor arra kerül a sor. Nem tudtam, hogy higgyek-e ezeknek a megérzéseknek, hogy nem csak át akarnak-e verni, hogy nem csak én találom ki őket, hogy legyen okom maradni és látni őt. Semmit nem tudtam, csak azt, hogy maradnom kell.

*

   Péntek este volt, Momo és Heeyeon randizni mentek Gikwanggel és Dongwoonnal, én pedig egyedül ücsörögtem otthon. Mivel fáradt nem voltam, társaságom pedig éjfél előtt biztosan nem lett volna, valamint nem akartam punnyadni, úgy döntöttem, a nyakamba veszem a várost. Gyorsan felvettem egy farmert, egy topot meg egy pulcsit, zsebre vágtam a telefonom és már mentem is.

   Az éjszaka kissé hűvös volt, de ez most kellett ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem és felfrissüljek. Az égen több ezer csillag ragyogott, és a Hold is valahogy sokkal jobban világított, mint szokott. Mosolyra húzódott a szám, ahogy arra gondoltam, hogy végre teljesült egy újabb álmom: Szöul utcáin sétálni a csillagfényes ég alatt.

   A város még így is nyüzsgött a temérdek embertől, ami általában zavarni szokott, de ez alatt az egy hónap alatt mondhatni hozzászoktam. Ahogy egyre jobban haladtam a városközpont felé, úgy egyre nagyobb és nagyobb házakba ütköztem, valamint a kirakatok és a hatalmas reklámtáblák egyre több színes fényt bocsátottak a sétányra. Azt se tudtam, merre nézzek, annyira elbűvölt Szöul látványa. Szívem mintha melegséggel telt volna el és éreztem, ahogy örömkönnyek szöknek a szemembe. Szerettem volna egy hatalmasat kiáltani a boldogságtól és elújságolni mindenkinek, aki ott volt: igen, végre itthon vagyok. Mert most már teljesen biztos voltam abban, hogy én ide tartozom, hogy ez a hely nekem lett kitalálva, és bármi is fog történni, mindig itt lesz nekem, itt mindig találok vigaszt és megnyugvást.

   Fogalmam sincs, mióta sétálhattam és hogy mennyi lehetett az idő, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már rég elhagytam a belvárost, és a szűkebb utcákat rovom. Nem estem pánikba, hogy mégis hogy a jó istenbe találok haza; ösztönösen fordultam meg és indultam el azon az úton, amerről jöttem. Illetve csak indultam volna, ugyanis három srác közeledett felém, és kicsit sem tűntek úgy, mintha csak beszélgetni szeretnének.

- Hé cicus! Nem vagy szomjas, nem kérsz egy kis tejecskét? – röhögött fel az egyik, majd rám villantotta a perverz mosolyát.

 

- Nem kell félni, nem fogunk bántani! – kiáltotta a másik.

   Időm sem volt felfogni, hogy mit mondtak, már ott is termettek mellettem, és szorosan körbeálltak, hogy még véletlenül se tudjak elszaladni. Teljesen leblokkoltam a rémülettől. Csak néztem rájuk, míg ők megállás nélkül köpték felém a mocskosabbnál mocskosabb szövegüket, bár egyik se jutott el a tudatomig. Úgy éreztem, megsüketültem. Aztán a legmagasabb srác elém lépett, és végigsimított arcomon. Összerezzentem, és ösztönszerűen hátrébb léptem, mire magához rántott, és belecsókolt a nyakamba, kezeivel pedig fenekembe markolt. Hirtelen ötlettől vezérelve kapálódzni és rángatózni kezdtem, de mindhiába. Sokkal erősebbnek bizonyult nálam. Ekkor sikítozni, üvölteni kezdtem amennyire csak bírtam, de ez sem volt hatásos. A harmadik srác elkapott hátulról, és befogta a számat, míg a másik kettő próbált lefogni.

- Na, cica, most miért vagy ilyen? Nem fog fájni! – csatolta ki az övét az a fiú, aki először nyúlt hozzám.

   Lehunytam szemeimet, és átkoztam magam, amiért egyedül merészkedtem ki az utcára. Hiába ficánkoltam össze-vissza, néhány perccel később a sok erőlködéstől már teljesen kimerült a testem, és elzsibbadt minden végtagom. Lélekben már próbáltam felkészíteni magamat a lehető legrosszabbra, és azért imádkoztam, hogy bárcsak elájulnék, hogy ne érezzek semmit az egészből. Könnyeim pillanatok alatt megszaporodtak, zúgott a fejem, a hallásom kitisztult és a szívem úgy remegett, mintha már csak percei lennének hátra.  „Bárcsak túl lennék már rajta” – gondoltam magamban, miközben a kárörvendő és gonosz röhögéseket hallgattam.

   Aztán egyszerre minden undorító érintés megszűnt testem körül, és a sötétségben zuhanva találtam magam….