× 7. rész ×

   Az elkövetkezendő napok rémesen lassan teltek, és azt vettem észre magamon, hogy órákon állandóan a hátsó padok irányába tekingetek. Először nem értettem, miért teszem ezt, aztán rádöbbentem: HyunSeung miatt.

   Az a srác már az első perctől fogva mély nyomot hagyott bennem, még akkor is, amikor olyan durván beszélt velem. Egy normális ember egyből kiábrándult volna belőle, de én valahogy még inkább megkedveltem. Egyszerűen nem tudtam őt kitörölni az emlékezetemből; újra és újra felrémlett szemeim előtt gyönyörű és tökéletes arca. Amikor először találkoztunk és tekintetünk egybefonódott, megmozdult bennem valami. Még mindig nem tudtam róla semmit, mégis, úgy éreztem, mintha már ismerném, mintha már találkoztunk volna. Amikor ott állt velem szemben, biztonságot éreztem, és hirtelen kellemes bizsergés járta át a testem. Egyszerűen sugárzott belőle a megnyugvás.

   Hiába hallottam róla annyi rossz pletykát, amik igaznak bizonyultak, én mégsem tudtam elhinni. Számomra annyira érthetetlennek és természetellenesnek tűnt, hogy egy ilyen helyes és elragadó arc mögött, egy ilyen boldogságtól csillogó és kacér szempár mögött egy kegyetlen és álszent lélek lakozik. Egyszerűen nem akartam elhinni ezt a szóbeszédet. Pedig akiket eddig ismertem, akiket eddig barátaimnak tekintettem, mind ilyenek voltak: kedvesen és barátságosan mosolyogtak, de valójában ahol csak tudtak, beletapostak mások lelkébe.

   De ő más volt, róla egyáltalán nem ez jött le. Nem tudtam, mi ennek az oka, nem tudtam megmondani miért, de más volt. Talán azért, mert ő volt az egyetlen fiú, aki egész életemben ilyen hatással volt rám, de az is lehet, hogy megint csak át akartam verni magam a szokásos „Ő biztos nem olyan, mint a többiek” szlogennel. Nem tudtam semmit se biztosra, de állandóan rajta kattogott az agyam, és akármikor felém pillantott, zavartan kaptam el a tekintetem, miközben szívem hevesen kezdett el verni, és arcomat elöntötte a pír.

   Úgy éreztem, hogy mi valahol legbelül összetartozunk. Igaz, HyunSeung teljesen az ellentétem volt, mégis, valahogy olyan közel éreztem magamhoz. És ez a gondolat sehogy sem hagyott nyugodni. Meg akartam ismerni, tudni akartam minden egyes apró titkáról, gondjáról, azt akartam, hogy barátok legyünk, ám arra már képtelen voltam, hogy bármiféle lépést tegyek felé. Sosem voltam az a kezdeményező típus, és mivel láttam rajta, hogy nem érdeklem, ezért ez az egész kitaláció csak a fejemben maradt meg. Szomorú voltam, hisz tudtam, soha semmi nem lesz köztünk, de már hozzászoktam ehhez. Szerettem az efféle hallucinációimat, amikor a képzeleteimben úgy alakultak a dolgok, ahogy én akartam, hisz csak ott lehettem önmagam.

*

   Sietősen hagytam el a tanári szobát, ahol épp gyakoroltam az egyik tanárral a koreai nyelvet. A lányok már hazamentek, és az egész iskola szinte kihalt volt, hisz már délután 4 felé járt az idő. Miközben letrappoltam a lépcsőn, és a kijárat felé haladtam, halk énekhang csapta meg a fülem.

   Megtorpantam. Másodperceken keresztül csak álltam egy helyben, és hallgattam a dalt, ami egy pillanat alatt megfogott, amitől az az érzésem támadt, hogy mondani akar nekem valamit. Akaratlanul indultam el a hangforrás irányába. Fogalmam sem volt, mit művelek, olyan volt, mintha nem én irányítottam volna magamat. Ahogy a lábaim önkéntelenül haladtak a tornaterem felé, úgy a zene is egyre hangosabb lett. Szívem a torkomban dobogott, kezeim remegtek az izgalomtól.

   Óvatosan behúzódtam a résnyire nyitott ajtó mögé, majd félve bekukkantottam. Legnagyobb döbbenetemre pedig a Beast-es fiúk voltak ott. A terem közepén táncoltak, miközben amilyen hangosan csak tudtak, énekeltek. Szemeimmel egyből HyunSeungot kerestem, és amikor megpillantottam, a szívem hatalmasat dobbant. Épp ő énekelte a részét, én pedig úgy éreztem, menten elolvadok. Egyszerűen nem tudtam körülírni, mennyire megtetszett a hangja. A dal egészen a lelkemig hatolt, a srácok mozgása, amilyen élvezettel táncolták a betanult koreográfiát, teljesen lenyűgözött, és egyszerűen képtelen voltam levenni róluk a tekintetemet. Annyira összeilletek így… hatan? Csak ekkor vettem észre, hogy plusz két taggal bővült a csoport, bár nem különösebben foglalkoztam ezzel.

   Nem tudom, mióta állhattam ott és nézhettem őket, de egyszer csak valaki megkocogtatta a vállamat, mire ijedtemben ugrottam egyet.

- Te meg mit keresel itt? – Taemin szikrázó és lenéző tekintetével találtam szemben magam.

- Mi? Én csak, én, én… - dadogtam, miközben szégyenemben elsüllyedtem. Mit is csinálok tulajdonképpen itt? Ezt sajnos én se tudtam, és semmi frappáns gondolat nem ötlött fel, amivel kivághattam volna magam ebből a kínos helyzetből. De még mielőtt menekülőre foghattam volna a dolgot, megragadta a karom és beráncigált a tornaterembe.

- Srácok! – kiáltotta el magát – Egy nem kívánatos személy ácsorgott az ajtóban, szerintem ideje lenne elbeszélgetni vele!

   Mind a hat fiú felém fordult, és egy kissé sem kedves nézéssel méregetni kezdtek. Zavaromban, idegességemben és félelmemben teljesen elpirultam, és tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Szerettem volna megfordulni, és elrohanni, de földbe gyökeredzett a lábam, valamint Taemin még mindig a karomat szorongatta. Aztán hirtelen megindult felém Ő, én pedig mint egy rémült kisállat néztem vele farkasszemet, és ha lehet, még inkább elvörösödtem.

   „A franc essen beléd, HyunSeung, minek kell ilyen rohadt helyesnek lenned?”