× 12. rész ×

   A hétvége kicsit sem telt zökkenőmentesen, legalábbis ami az érzéseimet illeti. Totálisan össze voltam zavarodva; az egyik percben még boldogan mosolyogtam azon, amikor felrémlett előttem HyunSeung gyengédsége és aggódó arca, ahogy rám néz, majd a következő pillanatban már zokogva öleltem magamhoz kedvenc plüssmacimat arra gondolva, hogy ez is csak egy múló emlék, és soha többé nem lesz velem ilyen kedves. Egyszerre gyűlöltem és szerettem őt. Szerettem, mert reményt adott nekem, gyűlöltem, mert ugyanakkor el is vette tőlem ezt a reményt. Miért kell játszadoznia velem? Mégis mit élvez ebben, hogy teljesen kikészíthet? Nem értem, egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta.

   Nem bírtam sokáig ezen agyalni. Lassan kezdtem megőrülni a kettős viselkedésétől, ráadásul még mindig homályos volt az a péntek este. Így hát úgy döntöttem, elmegyek hozzá és beszélek vele. Bár nem tudtam, hol lakik, nem került semmi percbe kideríteni a címét. Felhívtam Wiwut azzal az ürüggyel, hogy Yoseobnál felejtettem az egyik füzetemet, és el kéne mennem hozzá.

*

   Percekig ácsorogtam az ajtó előtt, míg végül vettem a bátorságot, és bekopogtam. Kezeim remegtek, mintha elvonási tüneteim lennének, idegességemben tördelni kezdtem ujjaimat, szívem pedig ismét ezerszeresére gyorsult az izgalomtól. Nem kellett sokat várnom; egyszer csak egy szőke hajú srác jelent meg előttem kólát iszogatva.

- Szia, MinSeo. Hát te, mi járatban errefelé? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Szia Yoseob. Talán baj, hogy itt vagyok? Jól van, ezt megjegyeztem – játszottam a sértődöttet, mire egyből mentegetőzésbe kezdett – Nyugi, csak vicceltem. Egyébként HyunSeunghoz jöttem – ennek hallatára majdnem kiköpte a kólát, amit épp lenyelni készült, így épphogy egy kis köhögéssel megúszta.

- Hogy kihez? – kerekedtek ki a szemei.

- Igen, jól hallottad. HyunSeunghoz – ismételtem meg, hogy felfogja, miközben jót mosolyogtam a reakcióján.

- Te nem ittál valamit? – nézett még mindig furcsán.

- Nem, teljesen józan vagyok. De most akkor kiküldöd hozzám, vagy beengedsz, vagy esetleg közlöd, hogy nincs itthon, és jöjjek vissza később? – élveztem Yoseob társaságát, de még mindig nyomasztott belülről a tudatlanság, és ettől mielőbb meg akartam szabadulni.

- Persze, itt van, mindjárt szólok neki… De te ezt tényleg komolyan gondoltad? – értetlenkedett továbbra is, mire csak bólintottam – Okééé, te tudod – fordult meg, majd ismét eltűnt az ajtó mögött.

   A következő egy perc végtelennek tűnő éveknek mutatkozott. Már komolyan kezdtem azon aggódni, hogy HyunSeung nem fog lejönni beszélni, én pedig ki tudja meddig emészthetem magam, amikor végül mégiscsak megjelent. Becsukta maga mögött az ajtót, és megvetően nézett rám.

- Mi a francot akarsz itt? Mondtam, hogy ne keress, és hagyj békén! – ennyit arról, hogy normális lesz hozzám. Úgy látszik, minden úgy megy tovább, ahogy eddig is, és ami történt, az tulajdonképpen meg se történt. Szerencsére felkészítettem magam erre a válaszra, így nem törtem össze és burkolództam némaságba a csalódottság miatt.

- Hát nem tudom, ki volt az, aki felhívta Dongwoont, hogy mondja meg a lányoknak, hogy veled voltam… - néztem rá kissé gúnyosan, és azt hittem, ezzel sikerül eltántorítanom a hatalmas önbizalmától, de túlságosan alábecsültem a képességeit.

- Most csak azért jöttél, hogy ezt a fejemhez vágd? Mert akkor el lehet menni! Különben is, nem örülsz, hogy megúsztál egy veszekedést, hála nekem?

- De miért? – kérdeztem vissza vékony hangon, ami az elfojtott düh miatt kissé hisztérikusnak hangzott. Szerettem volna üvölteni vele, de azzal nem jutottam volna sehová, maximum csak még inkább magamra haragítom.

- Kicsi szívem, kis híján megerőszakoltak, totál ki voltál készülve, néhány percre még el is ájultál, nem tudtál értelmesen kommunikálni, úgy remegtél, mint a nyárfalevél, és hadd ne soroljam tovább. Ha még egy veszekedést is le kellett volna zavarnod, totál összetörsz, kórházba kerülsz, Heeyeon és Momo megtudja, mi történt, ami pedig azt is jelentheti, hogy elveszik tőlük a gyámságot, ami pedig se nekik, se neked nem lett volna jó. Nem igaz? – szavai sokként fúródtak belém, és igazat kellett, hogy adjak neki. Erre egyáltalán nem is gondoltam. Mégis miért hittem, hogy azért csinálta, mert kedvel? Ezt akárki megtette volna a helyében, még én is, még akkor is, ha azzal történt volna, akit legszívesebben a pokolba kívánnék. – Úgyhogy szerintem nem kéne itt veszekedni, meg hisztizni és játszani a nagymenőt, hanem örülnöd kéne, hogy megmentettem az életed, és végre leszállni rólam! – világosított fel kicsit sem barátságosan, majd hátat fordított, hogy visszamenjen a lakásba, de hirtelen megragadtam a kezét.

   Egy pillanatra megdermedt, majd lassan visszafordult, és gyilkos tekintettel nézett hol rám, hol pedig a kezemre, amivel az ő csuklóját fogtam. Mielőtt feldühödött volna ezen is, gyorsan elengedtem és hátrébb léptem egyet.

- Oké, oké, igazad van – tettem magam elé védelmezően a kezeimet – Bunkóság volt, hogy csak így rád törtem és még meg se köszöntem, hogy megmentettél. Úgyhogy köszönöm. És esküszöm, azonnal lelépek, csak még egy kérdést engedj meg nekem, csak egy utolsót! Kérlek! – néztem rá boci szemekkel, mire nagyot sóhajtva visszalépett, és karba tett kézzel várta a kérdésemet – Hogy… hogy kerültél oda? És miért nem hagytad, hogy megerőszakoljanak?

- Ez már két kérdés volt. Melyikre feleljek?

- Az elsőre!

- Csak épp arra jártam… - rántott vállat néhány másodperc után, majd ennyivel letudva a dolgot gyorsan beslisszolt a házba, hogy még véletlenül se állítsam meg még egyszer.

   Még egy darabig döbbenten ácsorogtam az ajtóban, és a szavait ízlelgettem, amik kissé sántítottak, majd én is hazafelé vettem az irányt.

„Csak épp arra jártam… Na persze, nem csak véletlenül jártál arra, HyunSeung, nem csak véletlenül… Te követtél engem. Már csak az a kérdés, hogy mióta, és miért…”