× 32. rész × (utolsó rész)

Másnap már kora reggel talpon voltam. A tegnap este végére nem emlékeztem, mert miután HyunSeungot a konyhában hagytam, visszavonulót fújtam. Bár ha jól hallottam, nem sokáig tartott az éjszaka.

Halkan osontam ki a szobámból, bőröndjeimet magam után húzva. Reméltem, hogy Heeyeon és Momo még mélyen alszik, bár amint ránéztem az órára, mely hajnali 5-öt mutatott, tudtam, hogy nincs miért aggódnom. Ebben a tudatban haladtam a kijárat felé, ahol azonban még egy utolsó pillanatra megálltam. Csendes volt az egész ház, ami számomra szokatlan volt. Szemeimbe könnyek szöktek, amint felidéződött bennem az a néhány hónap, amit itt töltöttem. Még most is ugyanolyan elevenen él bennem az első nap, amikor beléptem az ajtón, és körbenéztem. Csodálatos volt. Még most is látom magam előtt a fárasztó reggeleket, azt, amikor fogócskáztunk körbe-körbe a lakásban, amikor hangosan üvöltettük a zenét, és együtt énekeltünk, a közös főzéseket, vagy amikor félve bújtunk egymáshoz egy horrorfilm nézése közben... Most, hogy elhagyni készültem a házat, melyet az otthonomnak tekintettem, minden újraéledt bennem. Ilyen sok mindent megéltem már? Hihetetlen. Alig emlékeztem néhány dologra, s most csak úgy folyamatosan megrohamoztak az emlékfoszlányok. Mintha a saját házunk megérezné, hogy mire készülök, s ezekkel próbálna itt marasztalni.

De nem lehet.

Még tettem egy utolsó kört a lakásban, hagytam, hogy az emlékek pár percre magukkal ragadjanak, hagytam, hogy mélyen beleivódjon elmémbe minden egyes kis részlet, majd még egyszer, utoljára visszanéztem az ajtóból, végül kiléptem a folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót, s elindultam lefelé a lépcsőn. Amint egyre távolodtam, úgy egyre több könnycsepp lepte el a szemeimet, s mikor kiértem a szabad ég alá, már javában zokogtam. Nem akartam elmenni, de muszáj volt.

A repülőm csak 8-kor indult Magyarországra, ergo volt még három órám. Elbúcsúzhattam volna a barátaimtól, de nem bírtam. Képtelen lettem volna rá. Ráadásul nem is tudtak róla, hogy mik a terveim, így ha felkeresem őket, megpróbálnak visszatartani, azt meg nem akartam. Fájdalmasabb lett volna elmenni, ha közben látom összetörni őket.

De miért is akarok elmenni? Hát a levél... Tudtam, kitől jött, pontosabban kiktől... A szüleimtől... Azt nem tudtam, hogy kiengedték-e őket vagy megszöktek a börtönből, de tudtam, hogy engem akarnak. Már úton voltak hozzám. Ha pedig maradok, ez egyelő azzal, hogy ők veszélyben vannak. Nem kockáztathattam az életüket. Áldozatot kellett hoznom, én pedig eldöntöttem, hogy önként vetem magam eléjük. Hisz nem ezt akarják már évek óta, nem a halálomat kívánják? Most végre megkaphatják, és pontot tehetünk mindennek a végére. Bár rettenetesen féltem, és minden idegszálam azon volt, hogy megakadályozzon ebben az őrült tervemben, én makacsul mentem előre.

A taxi már várt rám, így gyorsan bedobáltam a táskáimat, majd két órás kocsikázás után a reptéren találtam magam. Leültem az egyik székre a csomagjaimmal, és vártam, hogy végre bemondják a hangosbemondóba, hogy megkezdhetjük a beszállást.

Már pirosra sírtam szemeimet, szemfestékem összemaszatolta arcomat, és minden egyes lélegzetvétel fájt. Akik arra jártak, mind megbámultak és összesúgtak azt találgatva, min akadhattam ki ennyire, de már olyannyira megszoktam ezt a helyzetet, hogy szinte észre sem vettem.

Pokolian fájt, de mi mást tehettem volna? Féltem és össze voltam zavarodva. Nem voltam biztos abban, hogy ezzel jót teszek akárkinek is, de nem láttam más megoldást. Mi lesz velem ezek után? Mi lesz velük ezek után? Mit tegyek, hogy az a hatalmas űr, mely bennem tátong, megszűnjön? Még el sem mentem, de már most hiányzik mindenki. Szerettem itt lenni, már-már otthonomnak neveztem Koreát, s mégis el kell hagynom. Annyi szép emlék köt ide, új barátok, egy normálisabb élet és mégis... Most minden romba dől. Mert bár rengeteg rossz is történt velem, mert bár Seung rengetegszer bántott, ez mind-mind nem számított már. Hiába is, utólag a legszörnyűbb dolgok már nem is tűnnek olyan borzalmasnak.

Elővettem a zsebemből egy fényképet, melyen mind a 14-en ott voltunk: Cinti, Taemin, Yoseob, Wiwu, Doojoon, Zoey, Momo, Dongwoon, Gikwang, Heeyeon, Miyoung, Junhyung, HyunSeung és én... Az egyetlen egy közös kép rólunk. Karácsony éjszakáján készült. Elmosolyodtam, miközben felidéződött az az este. Milyen szép is volt, mennyit mulattunk, bolondoztunk... HyunSeung akkor adta a nyakláncot, amit a mai napig viselek... és akkor csókolt meg először... aztán jött a baleset...  Végigsimítottam ujjammal a fotón, majd egy könnycsepp hullt rá, s hangosan felzokogtam. Óh, mennyire fognak nekem hiányozni! Bár ne így alakult volna, bár személyesen is elmondhatnám nekik, mennyire szeretem őket. Istenem, ha vissza lehetne forgatni az időt, mindent másképp tennék! Tudom, hogy mennyi fájdalmat okoztam és azzal, hogy elhagyom őket, megadom az utolsó kegyelemdöfést is. Mi lesz velük? Vajon boldogulni fognak nélkülem is? Bárcsak másképp alakult volna... bárcsak megállíthatnám az időt... bárcsak... bárcsak...

De nem lehet.

Mennem kell.

Magamhoz szorítottam a képet, majd visszacsúsztattam zsebembe, és megragadva bőröndjeimet, elindultam a bejárat felé. Vontatottan haladtam előre, lábaim mintha minden lépésnél a földhöz ragadtak volna. Szívemre ólomsúlyként nehezedett a fájdalom, s ahogy egyre közeledtem az ajtó felé, úgy egyre jobban összefacsarodott. A hiány, a mérhetetlen űr, az elkeseredettség, a kétségbeesés, a távolság közeledte fojtogatni kezdte lelkem, mely mellkasomban furcsa szorítást eredményezett. Végtagjaim remegtek, instabil volt járásom, küzdöttem minden érzékszervem ellen, de kitartóan araszoltam tovább a tömeggel.

Mennem kellett.

Bármit megtettem volna, hogy ez ne történjen meg, bármit. Azért imádkoztam, hogy mondják le a járatomat, vagy valaki tartson vissza, esetleg derüljön ki, hogy ez az egész csak egy nagyon-nagyon rossz álom, de nem történt semmi.

- Ne menj... – egy ismerős hang ütötte meg a fülemet néhány centire mellőlem. Azt hittem, csak képzelődöm, de miután egy meleg kéz csuklómra fonódott, már tudtam, hogy van mögöttem valaki. Megtorpantam, de nem szóltam semmit. Próbáltam kihúzni kezem az illető kezéből, de ő még inkább megszorította. – Kérlek, ne menj...

- HyunSeung... Te mit keresel itt? – kérdeztem, miután megfordultam, és az ő arcával találtam szemben magam. De még mielőtt válaszolhatott volna, hátat fordítottam neki, és immár határozottabban mentem tovább.

- Nem engedem, hogy elmenj... – került ki, és állt be elém. Akárhogy próbáltam elmenni mellette, nem hagyta magát.

- Kérlek, Seung, ne nehezítsd meg a dolgom... Jobb lesz ez így mindenkinek...

- Igen? És kinek? Neked? De hisz most is sírsz! A többieknek? Pillants a hátad mögé, mert mindannyian itt vagyunk – mutatott hátrafelé, és csakugyan ott voltak mind, alig néhány méterre tőlünk.

- Miért csináljátok ezt? – fordultam ismét előre, de a kérdést Seungnak tettem fel. Nem akartam látni őket, nem akartam, hogy visszatartsanak, nem akartam semmi mást, csak végre egyszer boldog lenni. – Nekem nincs miért itt maradnom, értsd meg. Ez nem az én világom, én... túl sok fájdalmat okoztam már nektek... Miattam majdnem meghaltál, nem emlékszel? Ha én nem vagyok, ez nem történik meg. És... a szüleim...

- Ha te nem vagy, nem fogok sosem megváltozni – mosolyodott el halványan – A szüleidet pedig el fogják kapni, a rendőrség már a nyomukban van... Hallottuk a hírekben... Nem lesz semmi baj, ne aggódj! – lépett közelebb, én pedig most az egyszer nem hátráltam meg.

- Nem... nem... nem ismeritek őket... Engem akarnak, nektek pedig nem eshet bajotok... Megadom nekik, ami kell... – dadogtam, miközben egész testem reszketett a félelemtől.

- MinSeo, nincs mitől félned! Mi itt vagyunk neked, tudod jól! – fogta meg bal kezével a kezemet, majd a másikkal óvatosan az állam alá nyúlt, hogy a szemembe nézhessen – Miért érzem úgy, hogy előlem menekülsz?

- Seung, kérlek, ne csináld, én...

- Szeretlek – bökte ki végül, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Látásomat elhomályosították a könnycseppek, de még így is tisztán láttam arcát, még így is láttam rajta, hogy az igazat mondja. – Ezt akartad hallani, ugye? Szeretlek. És sajnálom, hogy ezt nem mondtam el előbb neked. Azóta így érzek irántad, amióta csak megláttalak. Ezért bántottalak olyan sok időn át, ezért volt minden egyes rossz cselekedetem. Mert még sosem éreztem ilyet, és megrémültem ettől. Felbolygattad az eddigi életemet, és nem tudtam, mit csináljak. Pánikba estem, és téged okoltalak mindenért. Pedig te nem csináltál mást, csak megmutattad az élet naposabbik oldalát, új reményeket csepegtettél belém. Szeretlek, MinSeo.

Nem tudtam mit mondani. Annyira letaglózott ez a vallomása, hogy félúton belém fagytak a szavak. Sosem okoztam neki fájdalmat, éppen ellenkezőleg. Megmentettem őt. Hisz ő is ezt mondta. De mégis... a szüleim...

- Sajnálom, de már túl késő. Én nem ide tartozom... – nyögtem ki végül zavaromban. A közelsége, az illata ismét teljesen elbódított, azt hiszem, nem tudtam tisztán gondolkozni.

- De igen – még egy lépést tett felém, karjaival átölelte derekam, s magához ölelt. Testünk szinte egybeforrt, mellkasom alatt éreztem szíve dobogását. Térdeim megremegtek, ahogy megéreztem leheletét nyakamon, s ez neki is feltűnt, mert még szorosabban szorított magához. Szemeit néztem, azt a csillogó, barna örvényt, mely fényesebb volt, mint bármelyik csillag az égen, s mely oly sokszor kábulatba ejtett már. A szemeit, mely a mentsvárammá vált. Ajkai lassan és lágyan ajkaimra fonódtak, s abban a pillanatban tudtam, hogy igazat mondd. Szeret – és nekem ennél többre nem volt szükségem. – Most már örökre hozzám tartozol...