× 8. rész ×

   Ahogy egyre közelebb ért hozzám, úgy nőtt bennem egyre jobban a félelem is és lett rajtam úrrá a pánik. Nem tudtam, hogy mit akar velem tenni, hogy mit fog mondani és mivel fogja összetörni a róla felépített képzeletemet. Mert arckifejezése kicsit sem volt barátságos és korántsem azt tükrözte, hogy ismerkedni szeretne.

   Mire odaért elém, Taemin már nem állt mellettem – a többiekkel együtt néhány méterrel HyunSeung háta mögött sorakoztak fel. Nem láttam őket; egyrészt azért, mert HyunSeung kitakarta mindegyiküket, másrészt azért, mert amint belenéztem a szemeibe, megszűnt körülöttem a külvilág és minden figyelmem rá koncentrálódott. Mondanám azt, hogy elveszítettem az eszem, és mint akit megbabonáztak, meredtem rá, de nem teljesen így történt. Bár egy pillanatra fátyolként borult elmémre az a bizonyos rózsaszín köd, de amint sötét szemei rám villantak, minden kitisztult. Egyszerre voltam zavart és nyugodt, rémült és békés, egyszerre akartam a karjaiba borulni és hátat fordítva kimenekülni az ajtón. Már éreztem a vesztemet, mégis reméltem, hogy tévedek.

   Összefonta a karját a mellén, és összeráncolt szemöldökkel nézett rám kérdőn, én pedig nagyokat pislogva álltam mozdulatlanul egy helyben és méregettem hibátlan arcát. Szemeibe már nem mertem nézni, az egyelő lett volna a biztos halállal.

- Park MinSeo… - szólított meg gúnyos hangnemben, ami meglepett. Arra számítottam, hogy majd nekem fog ugrani, de ehelyett ironikusan kezdett el beszélni hozzám. Ez dühítő és megalázó volt. Inkább ordítozzon velem, essen a torkomnak, pofozzon fel vagy bármi, csak ne viselkedjen úgy, mintha hülye lennék. – Miért van az, hogy te vagy az egyetlen, aki nem ért a szóból?

   Nem válaszoltam, mert nem tudtam mit mondani. Szerencsémre ő sem akarta, hogy akármit is feleljek erre, így egy lélegzetnyi szünet után folytatta:
- Azt hiszem, nem voltam elég világos, de akkor elmondom még egyszer, ezennel utoljára: nem akarlak többé a közelünkben látni! Ha nem tudnád, mi vagyunk a Beast együttes és cseszettül utáljuk, ha állandóan kajtatnak utánunk és be akarnak tekinteni az életünkbe! – közelebb lépett hozzám, mire ösztönösen hátrálni kezdtem, egészen addig, amíg a bordásfalig nem ütköztem – Ezek szerint még nem hallottál arról a néhány esetről, amikor páran ugyanezt csinálták, mint te. Őket mind sikerült kirúgatnunk zaklatásért. Csak azért nem teszem meg ezt veled, mert nem volt semmiféle telefon vagy kamera a kezedben, amivel megörökítetted a próbát. Vagy van? – alig láthatóan megráztam a fejem – Nagyszerű! Rohadtul utálom, amikor valaki leskelődik utánunk!

- De én nem is leskelődtem! – csúszott ki hirtelen a számon, mire szemei szikrákat szórva „lángra gyúltak” az eddig visszafojtott dühtől. Magamban már átkoztam magam, amiért nem tudtam csendben maradni, de egyszerűen nem tehettem mást: sosem viseltem jól, ha nem hitték el, amit mondok és ilyenkor mindig meggondolatlan dolgokat tettem.

   HyunSeung megragadva a csuklómat nyomott neki a falnak, miközben testének teljes súlyával rám nehezedett. Felnyögtem a hirtelen ért közelségétől és a fájdalomtól egyaránt, mely a kezembe nyilallt.

- Ki a fene kérdezte, hogy igaz-e vagy sem?! Ha én beszélek, akkor fogd be a szád és ne szakíts félbe! Mondtam már, hogy gyűlölöm, ha valaki nem azt csinálja, amit mondok! – kiáltotta egyenesen az arcomba, mire szemeimbe könnyek szöktek. Kezem már sajgott a szorításától, minden porcikámban remegtem a rémülettől, és még levegőt is alig bírtam venni.

- HyunSeung, hagyd már abba, hallod? Ne keresd folyton a balhét! Különben sem ártott neked semmit! – szólalt meg a háttérben valaki. Nem tudtam, melyikük lehetett az, mindenesetre hálát adtam neki, ugyanis őfelsége egy nagyot lökve rajtam ugyan, de elengedett.

- Ez volt a második alkalom. Még egy ilyen, és innentől kezdve számíthatsz arra, hogy tönkreteszlek! Nagy megtiszteltetésben érezheted magad, hogy ennyire engedékeny vagyok, mások ilyenkor már az igazgatói irodában ücsörögnének, hogy iskolát váltsanak.  – azzal hátrébb lépett egyet, majd fogta magát, és kiviharzott a tornateremből.

- És mostantól kezdve a barátnőm közelében sem akarlak látni! – vetette még oda Junhyung, miközben a többiekkel együtt az imádott srác után eredtek.

   Sírva csúsztam le a földre, és karoltam át a lábaimat, majd arcomat térdeim közé fúrtam. Annyira meg voltam ijedve, hogy szabályosan reszkettem. A szívem darabjaira törve feküdt a földön, és mindezt csak azért, mert egy olyanba kellett beleszeretnem, akiről tudhattam volna, hogy egy mocskos alak. Mégis miért velem történik ez és miért kell ilyen kegyetlennek lennie? Mégis mi rosszat tettem és mire volt ez jó? Mégis miért utál és mégis mit kéne tennem, hogy ez változzon? Bár ahogy elnéztem, ezek után már semmit, hisz nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem érdeklem, és legszívesebben kilökne az ablakon.

- Ne is törődj velük! – hallottam meg egy lágy hangot közvetlenül a fülem mellett, mire ijedten felkaptam a fejem. Az egyik szőke srác guggolt mellettem és szedegette össze a kezemből kiesett füzeteket, amik most szétszórva terültek el a padlón. – Mindegyikük egy idióta fa.szkalap, nem érdemlik meg, hogy miattuk szenvedj. Egyébként Yoseob vagyok!

- Neked is velük kéne lenned, és nem engem kéne ápolgatnod. – jegyeztem meg kicsit sem kedves hangnemben, de nem vette magára.

   Kezét nyújtva mosolygott rám, amit vonakodva bár, de elfogadtam és engedtem, hogy talpra állítson. Magamra kaptam a táskámat, majd a füzeteket is átvettem tőle, miközben megköszöntem a segítségét.

- Igen, lehetnék, de nem ott vagyok. Én nem tartozom közéjük. Úgy értem, egy bandában játszunk, és nagyon jó barátok is vagyunk, de sosem vettem részt ezekben a hülye játékaikban. Én mindig is elleneztem, hogy másokat bántsanak, de ők már csak ilyenek, az én szavam semmit sem ér ellenük. De hát mit is várjak attól a retardált barom bátyámtól?

- Bátyádtól? – néztem rá kérdőn, miközben lassan elindultunk kifelé.

- Igen, HyunSeung a bátyám. Nem tudtad?

- Nem, nem tudtam. De részvétem, téged is jó emberekkel áldott meg a sors.

- Hát igen. – nevetett fel Yoseob, amin nekem is mosolyognom kellett – HyunSeung amúgy nagyon kedves srác, csak szereti játszani az eszét.

- Ja, képzelem mennyire kedves. Eddig nem volt alkalmam megtapasztalni és ezek után már nincs is sok kedvem hozzá.

- Akiket nem kedvel, azokat mindig szívatja, ez tény és való, de amúgy mindenkihez barátságosan áll hozzá.

- De én semmit sem tettem ellene! Tudtommal egy rossz szavam sem volt róla, de ő már a kezdetektől fogva pikkel rám. Ez mégis miért van?

- Ez egy nagyszerű kérdés. Ha gondolod, kifaggathatom erről, de nem garantálom, hogy értelmes és konkrét választ is kapsz.

- Isten őriz, hogy felhozz engem nála! Még a végén az sem fog tetszeni neki! Inkább hagyom a francba, és én is elviselem, ahogy mindenki más. – sóhajtottam fel keserűen.

- Azért ne csüggedj, biztos le fog akadni rólad! – ismét megeresztett egy biztató mosolyt felém, amitől nekem is jobb kedvem lett. – A kezed hogy van?

- Hát még mindig iszonyatosan fáj, és szerintem be is fog lilulni, de majd csak elmúlik – legyintettem, majd megálltam, amikor észrevettem, hogy megérkeztünk a házunkhoz – Amúgy köszi, hogy lelket öntöttél belém, és hogy hazakísértél. Ez kedves tőled, és nagyon jól is jött.

- Igazán nincs mit, ez természetes. Aranyos csajszi vagy, és gondoltam el kell ezek után a lelki támasz. Tudom, hogy rettentően berezeltél, de akkor is csak azt tudom mondani, hogy ne légy szomorú miattuk. Ha látják rajtad, hogy nem foglalkozol velük, ők is annyiban fogják hagyni.

- Legyen igazad! Most viszont megyek, mert már késő van. Még egyszer köszönöm. Jóéjt!

- Nincs mit, holnap találkozunk! Jóéjt!

× 7. rész ×

   Az elkövetkezendő napok rémesen lassan teltek, és azt vettem észre magamon, hogy órákon állandóan a hátsó padok irányába tekingetek. Először nem értettem, miért teszem ezt, aztán rádöbbentem: HyunSeung miatt.

   Az a srác már az első perctől fogva mély nyomot hagyott bennem, még akkor is, amikor olyan durván beszélt velem. Egy normális ember egyből kiábrándult volna belőle, de én valahogy még inkább megkedveltem. Egyszerűen nem tudtam őt kitörölni az emlékezetemből; újra és újra felrémlett szemeim előtt gyönyörű és tökéletes arca. Amikor először találkoztunk és tekintetünk egybefonódott, megmozdult bennem valami. Még mindig nem tudtam róla semmit, mégis, úgy éreztem, mintha már ismerném, mintha már találkoztunk volna. Amikor ott állt velem szemben, biztonságot éreztem, és hirtelen kellemes bizsergés járta át a testem. Egyszerűen sugárzott belőle a megnyugvás.

   Hiába hallottam róla annyi rossz pletykát, amik igaznak bizonyultak, én mégsem tudtam elhinni. Számomra annyira érthetetlennek és természetellenesnek tűnt, hogy egy ilyen helyes és elragadó arc mögött, egy ilyen boldogságtól csillogó és kacér szempár mögött egy kegyetlen és álszent lélek lakozik. Egyszerűen nem akartam elhinni ezt a szóbeszédet. Pedig akiket eddig ismertem, akiket eddig barátaimnak tekintettem, mind ilyenek voltak: kedvesen és barátságosan mosolyogtak, de valójában ahol csak tudtak, beletapostak mások lelkébe.

   De ő más volt, róla egyáltalán nem ez jött le. Nem tudtam, mi ennek az oka, nem tudtam megmondani miért, de más volt. Talán azért, mert ő volt az egyetlen fiú, aki egész életemben ilyen hatással volt rám, de az is lehet, hogy megint csak át akartam verni magam a szokásos „Ő biztos nem olyan, mint a többiek” szlogennel. Nem tudtam semmit se biztosra, de állandóan rajta kattogott az agyam, és akármikor felém pillantott, zavartan kaptam el a tekintetem, miközben szívem hevesen kezdett el verni, és arcomat elöntötte a pír.

   Úgy éreztem, hogy mi valahol legbelül összetartozunk. Igaz, HyunSeung teljesen az ellentétem volt, mégis, valahogy olyan közel éreztem magamhoz. És ez a gondolat sehogy sem hagyott nyugodni. Meg akartam ismerni, tudni akartam minden egyes apró titkáról, gondjáról, azt akartam, hogy barátok legyünk, ám arra már képtelen voltam, hogy bármiféle lépést tegyek felé. Sosem voltam az a kezdeményező típus, és mivel láttam rajta, hogy nem érdeklem, ezért ez az egész kitaláció csak a fejemben maradt meg. Szomorú voltam, hisz tudtam, soha semmi nem lesz köztünk, de már hozzászoktam ehhez. Szerettem az efféle hallucinációimat, amikor a képzeleteimben úgy alakultak a dolgok, ahogy én akartam, hisz csak ott lehettem önmagam.

*

   Sietősen hagytam el a tanári szobát, ahol épp gyakoroltam az egyik tanárral a koreai nyelvet. A lányok már hazamentek, és az egész iskola szinte kihalt volt, hisz már délután 4 felé járt az idő. Miközben letrappoltam a lépcsőn, és a kijárat felé haladtam, halk énekhang csapta meg a fülem.

   Megtorpantam. Másodperceken keresztül csak álltam egy helyben, és hallgattam a dalt, ami egy pillanat alatt megfogott, amitől az az érzésem támadt, hogy mondani akar nekem valamit. Akaratlanul indultam el a hangforrás irányába. Fogalmam sem volt, mit művelek, olyan volt, mintha nem én irányítottam volna magamat. Ahogy a lábaim önkéntelenül haladtak a tornaterem felé, úgy a zene is egyre hangosabb lett. Szívem a torkomban dobogott, kezeim remegtek az izgalomtól.

   Óvatosan behúzódtam a résnyire nyitott ajtó mögé, majd félve bekukkantottam. Legnagyobb döbbenetemre pedig a Beast-es fiúk voltak ott. A terem közepén táncoltak, miközben amilyen hangosan csak tudtak, énekeltek. Szemeimmel egyből HyunSeungot kerestem, és amikor megpillantottam, a szívem hatalmasat dobbant. Épp ő énekelte a részét, én pedig úgy éreztem, menten elolvadok. Egyszerűen nem tudtam körülírni, mennyire megtetszett a hangja. A dal egészen a lelkemig hatolt, a srácok mozgása, amilyen élvezettel táncolták a betanult koreográfiát, teljesen lenyűgözött, és egyszerűen képtelen voltam levenni róluk a tekintetemet. Annyira összeilletek így… hatan? Csak ekkor vettem észre, hogy plusz két taggal bővült a csoport, bár nem különösebben foglalkoztam ezzel.

   Nem tudom, mióta állhattam ott és nézhettem őket, de egyszer csak valaki megkocogtatta a vállamat, mire ijedtemben ugrottam egyet.

- Te meg mit keresel itt? – Taemin szikrázó és lenéző tekintetével találtam szemben magam.

- Mi? Én csak, én, én… - dadogtam, miközben szégyenemben elsüllyedtem. Mit is csinálok tulajdonképpen itt? Ezt sajnos én se tudtam, és semmi frappáns gondolat nem ötlött fel, amivel kivághattam volna magam ebből a kínos helyzetből. De még mielőtt menekülőre foghattam volna a dolgot, megragadta a karom és beráncigált a tornaterembe.

- Srácok! – kiáltotta el magát – Egy nem kívánatos személy ácsorgott az ajtóban, szerintem ideje lenne elbeszélgetni vele!

   Mind a hat fiú felém fordult, és egy kissé sem kedves nézéssel méregetni kezdtek. Zavaromban, idegességemben és félelmemben teljesen elpirultam, és tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Szerettem volna megfordulni, és elrohanni, de földbe gyökeredzett a lábam, valamint Taemin még mindig a karomat szorongatta. Aztán hirtelen megindult felém Ő, én pedig mint egy rémült kisállat néztem vele farkasszemet, és ha lehet, még inkább elvörösödtem.

   „A franc essen beléd, HyunSeung, minek kell ilyen rohadt helyesnek lenned?”