× 5. rész ×

   Az első egy hét hamar eltelt. Kezdtem megszokni az új környezetet, most már egyedül is el tudtam gyalogolni a suliig, valamint a közelben lévő kisboltig. Nagyobb távot egyelőre még nem mertem bevállalni, de azért már tervbe volt véve. A lányok nevét sikeresen megjegyeztem, és úgy nagyjából az osztályomét is; a tananyagokat úgy-ahogy már sikerült bepótolnom, vagy legalábbis bekapcsolódni a témákba. Ami még mindig szokatlan volt, hogy mindenki koreaiul beszélt, és így néha úgy éreztem, mintha nem érteném, amit mondanak. Párszor elő is fordult, hogy órákon az anyanyelvemen szólaltam meg, ami vicces volt, mert rajtam kívül senki nem beszélt magyarul. A koreai ételekkel voltam még gondban, mivel azokhoz sem voltam hozzászokva, de nem problémáztam; amit csak lehetett, kipróbáltam.

   Szóval minden frappánsan működött, én pedig valóban úgy éreztem, hogy újjászülettem. Rengeteget nevettem és mosolyogtam, szinte majd kicsattantam a boldogságtól. Bár még mindig furcsa volt, hogy azok az emberek, akiket a barátaimnak nevezek, léteznek. Sosem hittem abban, hogy valaha lesz normális életem, hogy valaha azt fogom érezni, hogy tartozom valahová. Azt meg még annyira se tudtam elképzelni, hogy mindez ilyen hamar fog beteljesülni. Minden, amire vágytam, most végre a kezeimben tarthattam.

*

   Hétfő reggel ismét kómásan ébredtem, és semmi kedvem sem volt iskolába menni. Momo természetesen megint nem hagyott aludni, és lerángatva a takarót rólam kényszerített arra, hogy felkeljek. Heeyeon a konyhában már reggelivel várt, és különösen jókedvű volt.

- Hát téged meg mi lelt? – kérdeztem morcosan, majd beleharaptam a pirítósba.

- Ó, engem semmi – vigyorgott rám sejtelmesen – De most mennem kell! – indult meg az ajtó felé.

- Hová mész? – kiáltottam utána, de feleletet már nem kaptam – Hová ment? – kérdeztem Momotól, aki épp akkor jött be a konyhába.

- Heeyeon szerelmes, most érkezett haza a barátja, és vele találkozik.

- Jaaa, vagy úgy. Nem is tudtam, hogy van pasija. Mégis mióta? És ki az? Mikor találkozhatok vele?

- Inkább egyél, mert el fogsz késni! - figyelmeztetett – De most nekem is mennem kell. Vigyázz magadra! – adott egy puszit az arcomra, és ő is elment.

- Te is a barátodhoz mész? – válasz azonban tőle sem érkezett.

   Egy vállrándítás kíséretében befejeztem a reggelit, összepakoltam a cuccaimat, felöltöztem, majd elindultam az iskolába. Szó szerint rohannom kellett, nehogy elkéssek. Becsengetés előtt két perccel értem, vagyis vágódtam be a terembe.

   Az osztályban valahogy szokatlanul nagy volt a csend, és mintha többen is lettünk volna. Nem mentem oda a lányokhoz, arra már nem volt időm, mert épphogy leültem a helyemre, megjelent a tanár és elkezdődött az óra. Mindenki szótlanul ült a helyén, és úgy itta a tanár szavát, mintha valami robotok lennének. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban; és a levegőben enyhén éreztem, ahogy a feszültség szikrázik közöttünk. Rengetegszer néztem körbe a teremben, de semmi változást nem véltem felfedezni.

   Kicsengetés után se tért vissza a megszokott hangzavar. Nem tudtam, mi ennek az oka, ezért odamentem Miyoungékhoz, hogy megkérdezzem.

- Sziasztok! – ültem fel az asztalra – Történt valami, amiről lemaradtam?

- Mire gondolsz? – suttogta Wiwu.

- Arra, hogy mindenki olyan csöndben van. Talán meghalt valaki? – néztem rá értetlenül.

- Csak itt van a B2ST...

- Azok meg kik? – kérdeztem vissza – És miért suttogsz? Valami baj van?

- Sziasztok lányok! - jelent meg hirtelen egy barna hajú fiú, majd megcsókolta Miyoungot.

- Zoey! Olyan rég láttalak! Már hiányoztál! – egy újabb sötét hajú srác furakodott közénk, és Zoeyt kézen ragadva, elhagyták a tantermet.

- Ki ez a csaj? És miért beszélgettek vele? – egy szőke, félhosszú hajú fiú is csatlakozott hozzánk, egy másik sötétbarna hajú sráccal.

- Mi nem beszéltünk vele! – kezdett mentegetőzésbe Cinti – Csak tudod, új lány, és még nem tudja, hol a mosdó, és épp azt magyaráztuk el neki.

- Jaaah, értem – mondta, majd a hátsó pad felé nézve elkiáltotta magát – HyunSeung! Itt egy új csaj, szerintem érdekelne!

- Mi van? – csak ennyit bírtam kinyögni a sokktól – Miről beszélsz Cinti? Hisz mi már…

- Nem, drágám, a mosdó a folyosó végén, jobbra van! A helyedben sietnék, mert mindjárt csöngetnek!

   Nem tudtam, mit feleljek. „Miért csinálják ezt? Miért tagadnak le? És mégis mi a fene folyik itt?” A kérdések egyre jobban összetömörültek a fejemben, amitől szédülni kezdtem. Csak álltam ott és értetlenül néztem az előttem álló személyekre, akikről eddig úgy tudtam, hogy a barátaim. Mégis miféle álomba dédelgettem magam? Mégis honnan vettem, hogy az életem megváltozott? Mégis miért láttam mindent olyan valóságosnak? És ezek a srácok mégis kicsodák, azon kívül, hogy valami együttes tagjai és a lányok barátai? Csak így hipp-hopp feltűnnek egyik napról a másikra, és hirtelen mindenki visszafogottabb lesz. Miért?

   Szemeimbe könnycseppek gyűltek, de nem akartam, hogy akárki is lássa, így minden erőmmel azon voltam, hogy visszanyeljem őket. Észre se vettem, hogy mindenki lelépett már, és csak én állok ott négy sráccal szemben – Junhyung, Taemin, Yoseob és… HyunSeung?

   Ahogy ránéztem erre a fekete hajú, csillogó barna szemű fiúra, a szívem kihagyott egy ütemet és még a lélegzetem is elállt. Arcomat pír öntötte el és teljesen lesokkoltam. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, valami, amit ezelőtt sosem éreztem, és amit most sem tudtam hová tenni. Csak néztem őt és nem tudtam, mit kéne tennem. Még sírni is elfelejtettem abban a másodpercben, sőt. A világ is megszűnt létezni körülöttem. Csak Őt láttam magam előtt, és ahogy engem néz, ahogy ajkai beszédre nyílnak, de szavait már nem értettem. Olyan volt, mintha egy pillanat alatt kitörölt volna belőlem minden gondot, és fájdalmat. De ez csak egy pillanat volt.

   Amint elkaptam róla a tekintetemet, és rájöttem, hogy mindenki eltűnt mellőlem, ismét fájdalom nyilallt belém.

- Hé, kislány, hallod, amit mondok? – komorult el HyunSeung tekintete.

- Mi? – hangom halk volt és rekedt, hirtelen azt se tudtam, mi történik.

- Azt kérdeztem, hogy hívnak? Tudsz beszélni? – mivel nem válaszoltam, folytatta – Úgy látom nem, úgyhogy akkor jobb is, ha elmondom az első szabályt, amit tudnod kell: ha beszélek hozzád, akkor figyelj minden egyes szavamra, mert nem szeretem ismételgetni a mondanivalómat, már pedig neked jobb, ha észben tartod ezeket a dolgokat, különben súlyos következményei lesznek!

- Hagyj már lógva! – csúszott ki hirtelen a számon, és még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, hátat fordítottam a kis társaságnak, és könnyeimmel a szememben elhúztam a csíkot.