× 1. rész ×

   Sosem hittem, hogy valóra válik az álmom. Olyan elérhetetlennek tűnt mindig, olyan távolinak, és hiába teltek a napok, az évek, sosem éreztem, hogy közelebb lennék hozzá. Számomra mindig is csak afféle biztos támasz volt, valami, amihez mindig menekülhettem, ha szomorú voltam. Talán én sem gondoltam komolyan, talán én sem hittem benne úgy, ahogy azt sokan vélték, látták. De mégis, kellett ez, szükségem volt egy olyan álomra, ami életben tart, amiért képes voltam létezni. Jó volt mindig oda bújni a problémák elől, elképzelni, milyen boldog lennék, ha ott lehetnék. Jó volt hitegetni magammal, hogy egyszer talán velem is történik majd valami sorsfordító, jó volt, hogy van valamim, amit mások sehogy sem tudnak elvenni tőlem. Valami, ami csak az enyém.

   És erre tessék. Nem itt ülök a repülőn, immár három órája, és afelé az ország felé tartok, amit mindig is a hazámnak tartottam?

   Dél-Korea.

   Csak egy név, nekem mégis a mindenséget jelenti. Már nem tudom, hány éve szerettem bele ebbe a csodálatos országba, és határoztam el magamban, hogy ha törik, ha szakad, de én egyszer ott leszek. Nem érdekel, mennyi időre, és hogy mit kell megtennem azért, de egyszer ott akartam lenni, és látni akartam az országot. Az országot, mely életben tartott. Még most is alig akartam elhinni, hogy ilyen hamar ott lehetek. És ami a leginkább meglepett, hogy féltem. Féltem ettől a hatalmas helytől, féltem a változástól, féltem, vajon mi fog történni velem, vajon képes leszek-e hozzászokni ahhoz a helyhez, ami mindig is nyolcezer km-re volt tőlem. Persze érthető volt ez a félelem, hisz úgy terveztem, majd az egyetem után költözök csak ki, ennek ellenére itt ültem egyedül, 17 éves fejjel. Időm sem volt felfogni, mi történik. Az egyik nap még sírva aludtam el, és arra gondoltam, bár mehetnék már ki, bár letelne már az a hat-hét év, a következő reggelen pedig már a repülőjegyet szorongattam a kezeimben.

   Dél-Korea, álmaim országa és egyben menedékem.

   Szívem összeszorult, ahogy kinéztem az ablakon, és megláttam a végtelen kékséget magam körül. Könnycseppek gyűltek szemembe, bár nem tudtam, hogy az örömtől vagy a szomorúságtól. Mert egyáltalán nem voltam szomorú. Már miért lettem volna? Semmi nem kötött Magyarországhoz. A szüleim gyűlöltek, barátaim nem voltak, mindenki csak bántott és fájdalmat okozott. Mégis, rossz volt belegondolni, hogy az eddigi életemnek vége, és egy új kezdődik, ami remélhetőleg boldogabb lesz. Nem, nem az volt a rossz, hogy vége az életemnek, hanem az, hogy ez az elmúlt tizenhét év a semmibe veszett. Nem volt semmi olyan dolog, egy emlékkép, egy tárgy, egy személy, akiről, vagy amiről azt mondhattam volna, hogy nem, még nem mehetek. És ez elszomorított.

   Lenéztem az alattunk elsuhanó tájakra, mik hangyányi méretűre zsugorodtak. Hirtelen kivert a víz, és elkapott a hányinger, így jobbnak láttam, ha hátradőlök, és behunyom szemeimet. Nem akartam semmire gondolni, el akartam felejteni a múltamat, ami eddig történt. Mindent.

   „Többé nem létezem, többé nincs az a lány, aki mindig sír, akit mindenki csak bánt, nem. Ő többé nem létezik. Park MinSeo vagyok, koreai állampolgár, aki új életet fog kezdeni.”