× 3. rész ×

   Az első dolgom volt, hogy bekapcsoltam a laptopom, és elindítottam valami jó kis pörgős zenét, így legalább gyorsabban ment a pakolás. Mire délután egyet ütött az óra, már teljesen fel is avattam a szobámat. A bőröndöket besuvasztottam az ágyam alá, majd miután tízszer is körbejártam a lakást és mindannyiszor megcsodáltam, a konyhában kötöttem ki. Megejtettem egy kisebb ebédet, ami abból állt, hogy összedobtam két szendvicset azokból, amiket a hűtőben találtam. Direkt jó lassan ettem, hogy azzal is teljen az idő, de még így is fél óra alatt végeztem, így a maradék másfél órát tv-nézéssel töltöttem. Kissé meglepett, hogy a képernyőről hangul betűk bámulnak vissza rám, és hogy az emberek se magyarul beszélnek, de örültem, hogy a javarészt megértettem. Mindenesetre jó nehéz lesz ehhez is hozzászokni.

*

- Megjöttünk! – lépett be az ajtón Heeyeon, nyomában Momoval.

- Végre, már kezdtem unni magam! – szaladtam eléjük, és kivettem a kezükből a csomagokat, majd bevittem őket a konyhába – Nos, miről is szeretettek volna beszélni? – tértem egyből a lényegre.

- Hát, igazából csak tudni szerettük volna, hogy hogy vagy meg ilyenek – ült le az asztalhoz Momo.

- Jól vagyok, ne aggódjatok – mosolyogtam rájuk, miután rájöttem, mire is gondolnak – Ami történt, megtörtént, és nem tudok változtatni rajta. Nem fogok kiborulni, nem fogok éjszakákat sírni, mert most már tudom, hogy mindennek vége. Úgyhogy nyugi, nem lesz semmi gond.

- Okés… Nem fogunk faggatni, de azért azt szeretnénk, ha tudnád, hogyha bármi van, csak szólj nekünk. Azért vagyunk, hogy segítsünk.

- Észben tartom – kacsintottam, majd csönd telepedett közénk.

   Nem akartam erről az egészről beszélni. Nem azért, mert annyira fájt, - bár tény, hogy eléggé megviselt - hanem mert egyszerűen csak el akartam felejteni. A szüleim egész életemben csak ordítoztak velem, ahol csak tudtak, belém kötöttek, és bántottak, kegyetlenül, most pedig gyilkosság miatt lecsukták őket. Igazából még én sem fogtam fel a helyzet súlyosságát, még én sem tudtam megemészteni, hogy mi történt. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán jobb életem lesz itt, hogy talán innentől kezdve minden más lesz, és hogy ez az egész a semmibe fog veszni. Persze tudtam, hogy ez nem ilyen könnyű, hogy éjszakánként majd ezen fog kattogni az agyam, de most minden erőmmel azon voltam, hogy a velük kapcsolatos dolgokat elnyomjam magamban. Másfelől pedig se Heeyeont, se Momot nem akartam ezzel terhelni. Elég nagy teher lehet nekik így is, hogy vigyázniuk kell rám, mondhatni a szüleimnek kell lenniük, ami nem egy kis feladat. Bár hamar fel kellett nőnöm, hogy át tudjam valahogy vészelni a napokat, és tény, hogy mindig is el akartam ide jutni, most mégis elveszettnek éreztem magamat ebben az országban.

- Amúgy suliba hová fogok járni? Egyáltalán fogok? – törtem meg hirtelen a csendet.

- Még szép, hogy fogsz. Nem úszod meg, ne aggódj!

- Pedig már kezdtem azt hinni – nevettem – És hová fogok menni?

- Nem messze van itt egy gimnázium, azt mondják, elég jó, kedvesek az ottani tanárok meg diákok, úgyhogy oda írattunk be. Hétfőn már menned kell. De ha nem tetszik, akkor keresünk másikat!

- Húú, oké – húztam a számat – Remélem minden simán menni fog.

   Még beszélgettünk erről-arról, hogy mi hol található Szöulban, milyen szokások és hagyományok vannak, amiket nem ártana észben tartanom. Meg is ejtettünk gyorsan egy kisebb városnézést, hogy ismerkedjek a környékkel. Estefelé pedig közösen főztünk vacsorát, majd egy gyors zuhany után már be is céloztam az ágyamat, ahol egy pillanat alatt elnyomott az álom.

*

   A hétvége borzasztó gyorsan telt el, én pedig azon kaptam magam, hogy hét óra van, és csörög az órám, hogy ideje lenne felkelni. Dühösen morogtam egy sort, nyomtam ki az ébresztőmet, és aludtam volna tovább, ha nem jön be Momo, és kezd el keltegetni. Néhány perc után végül megadtam magam, és nekiálltam készülődni.

   Az első nap a suliban.

   Ez járt egész reggel a fejemben, és mindannyiszor eszembe jutottak az iskolás emlékeim, görcsbe rándult a gyomrom. Nagyon izgultam, nem tudtam, hogyan fognak fogadni, hogyan kéne viselkednem, mit mondjak és mit ne, ha kérdezősködni kezdenek. Kivert a víz, szédültem, és minden percben úgy éreztem, hogy menten elájulok. Kezeim remegtek, miközben magamra kaptam egy farmert és egy egyszerű, fehér pánt nélküli felsőt. A megszokott sminkelés helyett most csak fekete szempillaspirált raktam fel, meg néhány ékszert, hajamat kiengedve hagytam és kész is voltam. Táskámba csak egy füzetet, pár tollat, telefont meg a szokásos dolgokat tettem el, majd teljes harci díszben kiléptem a szobámból.

- Na, minden rendben? Izgulsz? – kérdezte Heeyeon kifelé menet.

- Áh, dehogy, elvégre is még csak három napja vagyok egy teljesen idegen országban, most megyek egy teljesen idegen helyre, ahol teljesen idegen emberek fognak körbevenni, és fognak bombázni a kérdéseikkel. Tényleg nagyon nyugodt vagyok. – tördeltem az ujjaimat immár a kocsiban ülve.

- Pedig nincs miért. Nagyon kedvesek a koreaiak, körül fognak ujjongani, és amennyire ismerlek, jó fej vagy, kedves és aranyos, szóval biztos nem lesz gond – mosolygott rám biztatóan Momo.

- Hát, remélem így lesz! – eresztettem meg én is egy kisebb mosolyt, majd kinéztem az ablakon.

   Mindössze öt perc autókázás után ott is voltunk. Két barátnőm nem kísért be, mindketten siettek dolgozni, így kénytelen voltam egyedül belevetni magamat az ismeretlenbe. Még bemenni sikeresen be tudtam, de amint megláttam azt a temérdek embert, elfogott a rémület, és gyorsan hátat fordítva, kirohantam az épületből. A kapun kívül nekitámaszkodtam a kerítésnek, és nagyokat lélegeztem. Tiszta hülyének éreztem magam, kínomban már nevetni támadt kedvem, és szinte teljesen biztos voltam abban, hogy sikeresen lejárattam magam.

   Percekig ácsorogtam a kapun kívül, a diákok rohanva futottak be az épületbe, mit sem törődve velem. Miután becsengettek, én még akkor is kint álltam a levegőn, és próbáltam valahonnan bátorságot meríteni. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ennyire be fogok rezelni. Mit meg nem adtam volna most egy segítő kézért!

   Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de gőzöm sem volt, hogy melyik irányból jöttünk, így muszáj volt megtennem. „Gyerünk, MinSeo, menni fog, tökös csaj vagy te! Nem ismer senki, semmi gond nem lehet, úgyhogy ne ácsorogj itt, hanem húzzál szépen be, még mielőtt valaki rá találna kérdezni, hogy mit csinálsz, mert akkor aztán próbálhatod megmagyarázni, hogy mennyire beszari nyúl vagy!” – biztattam gondolatban magamat.

   Több se kellett nekem; a vállamra kaptam a táskámat, és végre bementem a már addigra kihalt aulába. Nem tudtam, hová és merre menjek, így megkérdeztem a portás nénit, hogy merre van az igazgatói szoba, ő pedig készségesen kísért el. Néhány perc tétovázás után kopogtam, majd egy „Tessék!” kiáltás után beléptem. Az igazgató ott ült a székében, és a számítógépén dolgozott. Nem nézett ki túl idősnek, olyan 35-40 lehetett. Amikor megpillantott, kedvesen rám mosolygott, köszöntött, majd hellyel kínált. Illedelmesen visszaköszöntem, és leültem vele szembe. Egyből a lényegre tért, hogy biztos én vagyok az új diák, Park MinSeo, elmondott egy-két dolgot, ami az iskolára vonatkozik, de nem jegyeztem meg, annyira gyorsan beszélt. Annyi viszont eljutott a tudatomig, hogy kérte, hogy órák után menjek be a tankönyvekért, majd egy térképet nyomott a kezembe, ami segítségemre szorulhat a tájékozódásban, végül hozzátette, hogy reméli, hogy tetszeni fog a suli meg blablabla. Ezután egy tanárnő jött be, aki szintén bemutatkozott és kísért el az első órámra.

   Némán mentünk egymás mellett, és ahogy egyre inkább közeledtünk a terem felé, bennem egyre jobban felgyülemlett az idegesség és a feszültség. A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, menten kiugrik a helyéről. „Még gyorsan megfordulhatsz, és elrohanhatsz. Vagy ilyen arccal akarsz belépni az osztályodba?” – súgta bennem egy kis hangocska, de nem akartam rá figyelni. Bár azért lehet nem ártott volna előtte tükörbe nézni, de mielőtt szólhattam volna, hogy még gyorsan elugrok a mosdóba, már ott is voltunk.