× 23. rész ×

Egy percig se tétlenkedtem. Mint egy őrült kezdtem el kiabálni, hogy valaki azonnal hívja a mentőket. Nem voltam biztos benne, hogy vannak-e fent az emeleten, de bíztam abban, hogy talán mégis meghallják az ordibálásomat.

Sírva rogytam HyunSeung mellé. Normál esetben pánikba estem volna – és bár most is közel jártam hozzá – a tudat, hogy akár meg is halhat, felülkerekedett rajtam, elnyomott minden kétségbeesést és cselekedésre kényszerített.  Az oldalára fordítottam, hogy ne fulladjon meg, miközben megpróbáltam valahogy magához téríteni, de semmire sem reagált. Hiába pofozgattam, hiába locsoltam az arcát vízzel, nem történt semmi. Kitapintottam a pulzusát, amit szinte alig lehetett érzékelni. Megremegtem a félelemtől.

- Édes istenem, HyunSeung, kérlek, ne tedd ezt velem. Hallod, térj már észhez, nem halhatsz meg! Hallod, Seung, ne merj magamra hagyni. Szeretlek! – zokogtam, majd ölembe húztam mozdulatlan testét, és ringatózni kezdtem vele. Fejére szorítottam egy törölközőt, hogy legalább azzal tompítsam a vérzést, miközben remegő kezekkel simogattam arcát. A tudat, hogy mindez miattam történt, nem hagyott nyugodni. Kezdtem elveszíteni a fejem és pánikba esni. Szerettem volna visszafordítani az időt, szerettem volna másképp cselekedni, de ez nem egy tündérmese volt, ahol csodák léteztek. Magamban már elhatároztam, hogyha ezt túléljük, ha ezt túléli, kilépek az életéből és elmegyek. Túl sok fájdalmat okoztam már neki, túl sok rosszat tettem vele, az egész az én hibám.

- Úristen, mi történt? – lépett be a mosdóba Yoseob, mögötte a lányokkal, és a többi B2ST taggal.

- Nem tudom, nem tudom, nem tudom… - suttogtam magam elé. – Ugye nem fog meghalni, ugye nem? – néztem a mellettem térdelő Yoseobra, akinek a szemeiben szintén könnyek csillantak meg.

- Nem, nem fog, HyunSeung kitartó, nem lesz semmi baja. De a k.urva életbe is, hol vannak már azok a kibaszott mentők?! – üvöltötte az ácsorgó tömeg felé, akik jobbnak látták, ha magunkra hagynak.

*

Mindig is gyűlöltem a kórházakat. Nem azért, mert féltem, mert megborzongtam, ha akárcsak látogatóba kellett mennem, nem. Hanem a tehetetlenség miatt. Az, hogy tudtam, semmit nem tehetek azokért, akik ott vannak, megőrjített. És most is ezt éreztem. Tehetetlenséget. Mozdulatlanságot. Ürességet. Csendet. Fájdalmat. Gyűlöltem ott lenni, gyűlöltem várni, gyűlöltem, hogy minden egyes másodperc kínszenvedés és felesleges időpazarlás. Tenni akartam valamit, bármit, hogy a klórszag, mely az orromat marta, megszűnjön, hogy az a sok fehérség, melytől már káprázott a szemem, ne létezzen, és ne emlékeztessen arra, hogy talán a következő pillanatban HyunSeung a mennyországba lép.

Az egyik széken ültem, felhúzott lábakkal, fejemet térdeim közé fúrva és némán zokogtam. Miyoung ült az egyik oldalamon, Wiwu a másikon, a többiek pedig a többi széken, illetve a földön ülve helyezkedtek el. Mindenki magába roskadt, és bámult ki a fejéből, csak a lányok és Yoseob szemében csillant meg egy-egy könnycsepp. Nem szóltunk egymáshoz, magunkban imádkoztunk azért, hogy minden rendben legyen. Tudtuk, hiába is követett el Seung annyi rosszat az életében, nem érdemli meg a halált. Ő legalább azon volt, hogy jó útra térjen, akkor nem veheti el senki most az életét!

Minden idegszálamat szétfeszítette a kihaltság, ami körülöttünk uralkodott és amikor egy pillanatra ránéztem a barátaimra, szívembe sajgó fájdalom nyílalt. Úgy szerettem volna tenni valamit, hogy ne kelljen őket látnom szenvedni. Bármit, hogy az a kínzó érzés, mely mindegyikünk lelkében tombolt és a kézzel tapintható feszültség, mely körbeölelt minket, szertefoszoljon. De nem tudtam semmit tenni, csak várni.

Egy örökkévalóságnak tűnő percek, talán órák teltek el, míg a műtőben az orvosok HyunSeung életéért küzdöttek. Alkoholmérgezést kapott, aminek következtében elájult és esés közben beverte a fejét. Mindezt az én hibámból. Gyűlöltem magam, mert meg kellett volna akadályoznom. Megakadályozhattam volna, ha mellette vagyok, ha nem kezdek el sírni, ha… Nem, nem, nem! Mindez már nem számít! Kit érdekel, hogy mi történt, az a lényeg, hogy ezt túlélje!

Nem sokkal később kilépett a főorvos a műtőből, mire mindenki felugrott és kérdésekkel bombázták meg.

- A fiatalember jól van, kimostuk a gyomrát, az állapotát stabilizáltuk, de még nem tért magához. Valószínűleg még pár napig eszméletlen lesz, de ezalatt akármi történhet vele. – mondta, mire mindenki szívéről hatalmas kő esett le – Hamarosan átszállítjuk az egyik kórterembe, addig legyenek türelemmel.

- És bemehetünk hozzá? – kérdezte Yoseob.

- Igen, de lehetőleg csak egyesével, és ne tartózkodjanak bent sokáig. És most ha megbocsátanak – biccentette a fejével, majd kikerülve minket, eltűnt egy másik szobában.

- Oké, ki megy be hozzá? – vetődött fel a kérdés, és mindenki tekintete Yoseob és köztem cikázott.

- Menj csak be, nekem úgysincs semmi keresnivalóm itt – álltam fel végre én is, majd bezipcározva Seung pulcsiját, amit még mindig magamon viseltem, elindultam.

- Most hová mész? – jött utánam Yoseob – Seungnak szüksége van rád.

- Már miért lenne rám szüksége? – tört ki belőlem ismét a sírás – Hisz én küldtem ide! Miattam fekszik most ott! Majdnem megöltem! Már miért kéne nekem itt lennem?!

Yoseob vigasztalóan ölelt magához, és ha ő nem tart meg, valószínűleg összeestem volna. Végül mégiscsak rávettek, hogy én menjek be elsőként.

Mikor beléptem a kórterembe, és megláttam Seungot az ágyon feküdni, szívem összeszorult és fogaimat össze kellett szorítanom, hogy visszafogjam a belőlem előtörni készülő zokogást. Feje be volt kötözve, kezei élettelenül feküdtek teste mellett, melybe az infúzió szúrva volt. Mellkasa hihetetlen lassan emelkedett fel-le, s a gépek halk, egyenletesen búgása a kísértetek félelmetes suttogására emlékeztetett. Annyira rossz volt így látni őt. Eddig mindig csak a megtörhetetlen, kemény, magabiztos énjét láttam, és most… most itt feküdt legyengülve, tehetetlenül, harcképtelenül. Sosem hittem volna, hogy valaha így fogom látni, hogy valaha pont ő fog kórházba kerülni.

Lassan odalépdeltem az ágyához, s így egyre jobban kiélesedett előttem sápadt és beesett arca. Szemei alatt hatalmas lila karikák éktelenkedtek, ajka sebes volt, hófehér arcán kisebb-nagyobb horzsolások és vágások voltak, ahogy a kezén és valószínűleg az egész testén is. De még így is annyira tökéletes és szép volt, még így is sugárzott róla az élhetni akarás.

Leültem az ágy szélére és csak néztem őt. Nem tudtam, mit kéne tennem, nem tudtam, hogy mit mondhatnék, s hogyha mondok valamit, azt vajon hallani fogja-e. Nem tudtam, hogy akarna-e hallani, akarna-e látni, akarná-e, hogy ott legyek. Így csak ültem ott, és reméltem, hogy az is elég, ha mellette vagyok. Ujjaim azonban önállósodtak, és lassan végigsimították HyunSeung karját, végül megfogtam kezét és vártam. Vártam, hogy ne adja fel, hogy érezze, ott vagyok, vártam, hogy felébredjen és talán megbocsásson.

× 22. rész ×

   Fogalmam sincs, mennyit ücsörögtem még egymagamban a lépcsőn, de már éreztem, hogy a testem teljesen átfagyott a csípős hidegtől; végtagjaimat szinte már nem is érzékeltem. A sírásom lassan alábbhagyott, a könnymaradványok kihűlt arcomra fagytak, mint ahogy a jégvirágok szoktak kirajzolódni az ablakokon.

   Túl gyorsan történt minden, egyszerűen nem tudtam feldolgozni az eseményeket. Egy perccel ezelőtt még egymás mellett ültünk és beszélgettünk, majd úgy faltuk egymás ajkait, mintha évek óta szomjaznák, és most már csak halványan érzékeltem parfümje édeskés illatát, amit maga után hagyott. Zaklatott voltam, és kétségbeesett. Csak most kezdtem el igazán látni, mi folyik a háttérben, csak most kezdtem el megvilágosodni, csak most kezdtem rájönni, hogy tulajdonképpen mi ketten mennyire összetartozunk. Szinte ugyanaz zajlik le mindkettőnk lelkében, talán a múltban is hasonló dolgok történtek velünk, és talán egy napon majd a jövőnk is egybefonódik. De milyen áron? Mégis miért kellett ennyit szenvednünk és még mennyi gyötrelem vár ránk? Nehéz és kínkeserves utakat tettünk már meg, de mennyire rögös az az út, ami előttünk áll?

   És most hogyan tovább? Mi van most köztünk, mi volt ez a csók? Valaminek a kezdete, vagy valaminek a vége? Az én részemről remény egy jobb életért, de vajon HyunSeung mit gondol? Vajon neki is annyit jelentett, mint nekem, vagy csak elragadta a hév? És mégis miért rohant el? Talán ez volt a célja, talán az, hogy megnyílt előttem, az is a játék része volt? Talán megint a hatalmába akart keríteni, hogy ismét a mélybe taszíthasson? Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni, túl sok ez egyszerre.

   Mielőtt újabb sírógörcs törhetett volna ki rajtam, Yoseob jelent meg mellettem.

- MinSeo, minden rendben van? – kérdezte aggódva – A lányokkal már percek óta téged keresünk, és HyunSeung most rohant be, kissé feldúltan. Történt valami? – lépett mellém, majd amikor meglátta vörösre sírt szemeimet, hangszíne megváltozott – Jézusom, te sírtál! Mi a baj? Ugye nem HyunSeung bántott? Oh, hogy az a rohadék, esküszöm, szétverem azt a bunkó pofáját! Fhúú! – indult volna vissza, de karjába kapaszkodva megállítottam.

- Ne, hagyd, Yoseob, nem bántott, nem csinált semmit! – mondtam, majd felkeltem a lépcsőről – Menjünk vissza!

- De mi történt? Mit mondott az a barom? – kérdezte még mindig dühös tekintettel.

- Semmi különöset, csak… mindegy, hagyjuk. Jól vagyok, az a lényeg – megeresztettem egy mosolyt, és otthagyva őt, visszamentem a lakásba.

   Yoseob nem kérdezősködött, és ennek kivételesen örültem. Ő tipikusan az a személy volt, aki nem akart beleavatkozni semmibe, aki nem faggatott arról, hogy mi bánt, inkább megvárta, míg elmondom. Ugyanakkor, ha akárki egy rossz szót is szólt hozzám, akkor ő volt az első, aki szépen „elbeszélgetett” az illető fejével.

   Úgy döntöttem, a mai estére félreteszem minden problémám, és jól fogom érezni magam. Már elegem volt abból, hogy állandóan van valami, ami fejfájást okoz, és különben is megígértem a barátnőimnek, hogy a mai napon nem fogok sírni. Tartani akartam magam ehhez az elhatározásomhoz, még akkor is, ha már rég megszegtem. Nem akartam elrontani az est további részét, nem akartam, hogy a lányok megint az én lelkemet ápolgassák. Így is sokat tettek már értem, megérdemlik, hogy legalább ezen a napon jól szórakozzanak. 

   Miután megtaláltam a csajokat, akik már halálra aggódták magukat, visszamentünk táncolni. Nem mondtam el nekik, hogy beszéltem HyunSeunggal, bár biztos rájöttek, hisz a pulcsija még mindig rajtam volt.

   Az idő már éjfél felé közeledett, de a hangulat még mindig az egekben volt. Igaz, néhányan már kidőltek, és a kanapén fekve próbáltak kijózanodni, de az osztály java még mindig a nappali közepén táncolt. Csodásan éreztem magam, ráadásul pár új emberrel is sikerült megismerkednem.

   Hirtelen két kéz simult a derekamra, amitől kisebb szívroham kapott el. Az illetőből áradt a tömény mennyiségű alkoholszag, és olyan erősen szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. Ha több pia lett volna bennem, vagy legalább láttam volna az illető arcát, valószínűleg hagytam volna magam, hogy letaperoljon, de nem voltam az a könnyen kapható fruska. Mivel nem akartam balhét csapni, próbáltam higgadt maradni, és valahogy észrevétlenül szembe kerülni „támadómmal”.

   Néhány perc elteltével a táncpartnerem belecsókolt a nyakamba, és valamit a fülembe suttogott, de nem értettem, hogy mit. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, és hideg borzongás futott végig testemen. Eszembe jutott az az este, amikor majdnem megerőszakoltak, és meg is fordult a fejemben, hogy mi van, ha az egyik srác áll a hátam mögött. Szerencsémre pont ekkor ivott bele a piásüvegbe, amit a kezében szorongatott, így nekem sem kellett több, kaptam az alkalmon, és egy forgással megfordultam, majd karjaimat összefontam a nyaka körül.

- HyunSeung? – rökönyödtem meg azon nyomban, és amilyen gyorsan csak lehetett, elengedtem.

- MinSeo? – nézett ő is rám, rémült arccal, és hátrébb lépett egyet – Nehh haraghhudj, hikk… nehhem tuthaam, hohgy tehh vahhgy azh, hikk… - próbált értelmesen beszélni, de az alkohol nem igazán engedélyezte ezt. A következő pillanatban hátat fordított és nagy nehezen elbotorkált.

- HyunSeung, várj! – indultam volna utána, de nem tudtam kiverekedni magam a tömegből, akik akkor kezdtek el vonatosat játszani. Zoey megragadta a karom, és maga elé tuszkolt, így már esélyem sem volt, hogy utána menjek. Ideges lettem, és próbáltam uralkodni az érzéseim felett, de aggasztott Seung viselkedése. Egyáltalán nem volt józan állapotban, és rossz előérzetem támadt. Még inkább lehangolt, hogy tudtam, miattam kezdett el iszogatni, és ha bármi is történik vele, az az én hibám lesz. Szemeimmel megállás nélkül őt kerestem, de nem találtam sehol.

- MinSeo, minden rendben? – kérdezte Heeyeon – Nagyon feszült vagy és pocsékul festesz.

- Én csak, én… - próbáltam valahogy kivágni magam a helyzetből, de nem tudtam mit kitalálni – Bocsi, de meg kell keresnem HyunSeungot! – azzal faképnél hagytam megdöbbent barátnőmet.

   Az egész házat végigjártam, még az udvarra is kimentem, de sehol sem találtam. Kezdtem pánikba esni, a sírás már alaposan kerülgetett, de erősnek kellett lennem. Mindenkit, akit csak tudtam, megkérdeztem, nem-e látták valahol, de senki nem hallott felőle. Egész testem remegett az idegességtől. Magamat vádoltam, mert ha nem lennék olyan érzékeny, nem kezdtem volna el bőgni, akkor ő nem rohant volna el. Nem kellett volna magára hagynom, sőt, el se kellett volna jönnöm ebbe a buliba.

- HyunSeungot keresed? – egy ismeretlen hang szólalt meg mögöttem, és meg se kérdeztem ki ő, csak bólogatni kezdtem, mint egy idióta – Az emeleten láttam, a…. – nem vártam meg, míg befejezi, egyből becéloztam a lépcsőt.

   Az összes szobába benyitottam már, de még mindig nem találtam. Kezdtem azt hinni, hogy az a valaki hazudott nekem, hogy talán Seung mondta neki, hogy addig le tudjon lépni, de aztán amikor benyitottam az utolsó ajtón, és beléptem a mosdóba, köpni-nyelni nem tudtam. HyunSeung a padlón feküdt, ájultan, fejéből pedig vér csordogált.