× 30. rész ×

Miután hazaértem, megszabadultam a vizes ruháimtól és beugrottam a zuhany alá. Testemet pillanatok alatt átjárta a forróság, bőrömet mintha milliónyi vízcsepp égette volna, mintha ezer tűt szúrtak volna belém, mintha égő cigarettacsikkeket nyomtak volna testem felületére. Fájt, de mégis jól esett.

Negyed óráig áztattam magam, majd elzártam a csapot, megtörölköztem és tiszta és száraz ruhát vettem fel. Ezután kiszaladtam a nappaliba, és felmostam az egész lakást, hogy eltüntessem a nyomokat. Nem akartam, hogy Heeyeon és Momo erről tudomást szerezzenek, bár sejtettem, hogy ezt nem fogom tudni eltitkolni. Ha a lányok nem is mondják el, a suli akkor is mindenképp értesíteni fogja őket.

Miután ez is megolt, visszavonultam a szobámba és lefeküdtem az ágyamra. Magamra húztam a takarót és csak bámultam ki a fejemből. Sajgott mindenem, még most is éreztem HyunSeung illatát, erős kezeit, ahogy lefognak, és gyönyörű arcát, mely kíváncsian nézett rám, mintha próbálná kideríteni viselkedésem okát.

Már megint Ő...

Miért teszi ezt velem? Miért kellett megint rám támadnia? Miért nem tud végre békén hagyni és elfelejteni? Túllépni rajtam és kitörölni? Mit akar tőlem? Mit tettem vele? Miért bánt folyamatosan? Miért, miért, miért? Nem volt elég neki, ami történt, nem tanult az esetből, amikor is majdnem meghalt?

„Én ezt már nem bírom tovább” – gondoltam, s a sírás könnyek formájában utat tört magának. Oldalamra fordultam, magzatpózba görnyedtem és erőteljesen zokogni kezdtem. Üvöltöttem a fájdalomtól, ami szívemet marcangolta, ami megállás nélkül hasított belém, ami épp próbált felemészteni. Egész testem remegett, rázkódott, mint akinek rohama van; úgy éreztem, megőrülök, elveszítem az irányítást elmém felett. Kapkodtam a levegőt, fuldokoltam, kezemmel mellkasomat markolásztam, mintha ezzel meg tudnám szüntetni azt az égető érzést testemben, mintha ezzel ki tudnám szakítani, tépni a kínt magamból. Percek teltek el, éveknek tűnő percek. Lassan kezdett minden elhomályosodni, eltompulni, már meg se tudtam állapítani, hogy hol vagyok. Fejem zúgott, mint akit fejbe vágtak, apró csillagok jelentek meg körülöttem.

Fájt. Égetett. Sikítottam. Mindezt némán.

Hirtelen megjelent az a jól ismert sötétség; előlopózott árnyékából és nesztelenül közeledett felém, míg végül el nem ért. Ugyanolyan kínzó lassúsággal ölelte magához kimerült, fáradt, haldokló testem, megsimogatott, miközben fülembe súgta, hogy minden rendben lesz, ő majd vigyáz rám. Egy pillanatra el is hittem, hogy vele tényleg biztonságban lehetek és ez a pillanat elég volt, hogy fejem fölött összekulcsolja ujjait, s zuhanni kezdjek a mélybe. Hiába kapálództam, nem találtam semmiféle kapaszkodót. Csak zuhantam a végeláthatatlan feketeségben, s még mielőtt földet érhettem volna, egy csapásra minden megszűnt. Elájultam vagy meghaltam? Ezt magam sem tudtam.

*

Mikor ismét magamhoz tértem, az ágyamban találtam magam, pont ott, ahol voltam. Az ablakom felé pillantottam, ahonnét a Hold élesen bevilágított s ahol tömérdek csillag nézett velem farkasszemet. Tehát este van. Ezek szerint csak elaludtam?

Átfordultam a másik oldalamra, de valakit arcon ütöttem.

- HyunSeung?! – sikítottam fel és egyből ülő helyzetbe tornáztam magam.

- Nem, Momo vagyok – simogatta sajgó arcát barátnőm – Te aztán formába hoztad magad. Nem hittem volna, hogy ekkorát tudsz ütni. Áucs!

- Jesszus, ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy... vagytok – pillantottam Momo mellé, ahol Heeyeon ébredezett – Ti mit kerestek itt?

- Hát... – néztek össze – beszélni akarunk veled, de elaludtál, és... valahogy itt maradtunk.

- Ah, értem... – dőltem vissza az ágyra – Miről akartatok beszélni?

- Szerintem tudod jól – mászott át a másik oldalamra Heeyeon.

- Ma felhívtak minket a suliból, hogy épségben hazaérkeztél-e, és tartottak egy kisebb beszámolót arról, hogy mit rendetlenkedtetek Seunggal...

- Nem mi, hanem csak ő! Ő tehet mindenről! – fontam össze karjaimat mellkasomon és dühösen fújtattam egyet.

- Mi csak annyit tudunk, hogy a vízben „verekedtetek” és kiabáltatok egymással, amiből a tanárnő arra a következtetésre jutott, hogy ti... vagyis izé... szóval érted...

- Miiii? Neeee! Ez komoly?! Azt hiszik, hogy mi...? – kerekedtek ki a szemeim.

- Igen, azt. De gondolom ez nem így van. Szóval... Mi történt igazából?

- Csak annyi, hogy ez a kis pöcs belelökött a vízbe! De semmi oka sem volt rá! Én pedig besokalltam, visszaszóltam neki, és én is belelöktem a vízbe... és onnantól kezdve jött minden magától... Kiborultam, de nagyon...

- Akkor azért van lehorzsolva a karod... – mutatott Heeyeon a kipirosodott kezemre.

- Valószínűleg – sóhajtottam fel, miközben egy pillantást vetettem újonnan szerzett sebeimre – Sajnálom, csajok, hogy ismét csalódást okoztam... Tényleg... És sajnálom, hogy mindig csak a baj van velem, de ígérem, meg fogok változni. Le fogom zárni ezt az egész ügyet, csak... csak kell egy kis idő... és új környezet... Azt hiszem, sulit kéne váltanom, mert másképp már nem tudok megküzdeni HyunSeunggal...

- Nem, nem, MinSeo, nem váltasz sulit. Nem menekülhetsz el a problémák elől, főleg nem most, amikor már ennyi mindenen keresztülmentél. Én elhiszem, hogy borzalmasan érzed magad és rettenetesen fáj, és nehéz lelkiekben ezzel megküzdeni, mert nekünk is rossz látni, hogy szenvedsz és nekünk is kezd ebből elegünk lenni. De mi itt vagyunk neked, és számíthatsz ránk – karolt át Heeyeon.

- Igen, és éppen ezért fognak holnap átjönni a srácok. Akkor meg fogjátok tudni beszélni a dolgaitokat, mert ha nem, bezárunk az egyik szobába. Ez így nem mehet tovább. Pontot kell rakni a végére.

- De... nem, én nem akarom látni, nincs erőm látni, én nem....

- Nincs de! MinSeo, kis híján kinyírtátok egymást, már hónapok óta játszadoztok egymás érzéseivel, és készítitek ki a másikat mind idegileg, mind lelkileg. Meg fogtok őrülni, ha ezt így folytatjátok, ez se neked, se neki nem jó. Te is össze vagy zavarodva, ahogy valószínűleg HyunSeung is. Muszáj beszélnetek, bármi is lesz a vége. Holnap átjönnek a fiúk, mert amúgy is meg akarják mutatni az első dalukat, és utána nyugodtan tudok csevegni. Tudjuk, hogy nehéz, de túl kell lenni ezen.

- Igen, és erről nem szeretnénk még egyszer vitát nyitni, téma lezárva – mondta Momo, mielőtt ismét tiltakozásba kezdhettek volna. Mindketten adtak egy puszit az arcomra, majd kikászálódtak az ágyból, és elhagyták a szobámat.

Igazuk volt. Ezt meg kell beszélnünk. Hiába futnék el, sosem tudnám lezárni, hisz ott volt az a rengeteg miért kérdés. Muszáj volt tudnom a válaszokat. Ehhez pedig beszélnünk kellett.

Megbeszéljük és utána elmegyek. Mert ha nem is előle, de mások elől menekülnöm kellett...

× 29. rész ×

Felsikítottam, ahogy a hideg víz hozzám ért, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a part felé evickéltem, ahol megpróbáltam kimászni, de mivel a jég még nem teljesen olvadt el, ezért állandóan megcsúsztam. Seung és a bandája olyan erőteljes nevetésben törtek ki, hogy szabályosan visszhangzott ördögi kacajuk, ami pedig arra késztette az osztály többi részét, hogy odacsődüljenek körénk. Szerencsémre a lányok egyből a segítségemre siettek, és kihúztak a jeges vízből. Szégyenemben teljesen elpirultam, arcom szinte már lángokban állt. Egy percig döbbenten néztem körbe, míg felfogtam, mi történt, majd tekintetem a vihogó HyunSeungon állapodott meg. Mégis miért kellett belelöknie a folyóba? Mégis mire volt ez jó neki? Én éreztem magam rosszul amiatt, hogy az utóbbi hetekben milyen zárkózott volt, erre most ő az, aki így hátba támad és megaláz? A düh pillanatok alatt elöntött, és nem tudtam, mit csinálok, csak cselekedtem: odamentem hozzá, majd karját megragadva közelebb rángattam a parthoz, majd belelöktem a vízbe. Mindig is gyűlöltem, ha valaki a kedvességemet, a segítőkészségemet használta ki. Én voltam az egyetlen személy, aki mindig aggódott érte, aki törődött vele, erre ezt érdemlem? Mégis mi joga van hozzá?

- Neked teljesen elment az eszed?! – sipákolta HyunSeung, miközben nagyokat prüszkölt – Mi a franc bajod van?

- Ezt én is kérdezhetném tőled! – csattantam fel én is – Annyira elegem van már belőled, de komolyan! Miért hiszed azt, hogy felettem állsz, hogy akárkinél többet érsz? Te is csak ugyanaz a senkiházi, idióta vagy, mint bárki más! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy születhetnek ekkora értelmiségek a Földre!

Seung tekintete eltorzult, szemei ismét megcsillantak a haragtól, ajkán furcsa vicsorgás jelent meg. Szinte láttam rajta, ahogy eldurran az agya, ahogy egy fekete köd elhomályosítja elméjét. Még mielőtt elgondolkodhattam volna azon, mit is mondtam, már késő volt: Seung megragadta a karom, és berántott maga mellé az alig térdig érő vízbe.

- HyunSeung, az isten áldjon meg! Fejezd már be, nem hallod!? Mégis mi bajod van? Engedd el MinSeot, de sürgősen! Gyertek azonnal ki, mert megfáztok! – kiáltozták a lányok Yoseobbal együtt, de egyikünk sem hallgatott rájuk. Eközben mindenki döbbenten és tátott szájjal nézte a háttérből az eseményeket, de most az egyszer nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólunk.

- Ezt most nagyon nem kellett volna! – mordultam fel ismét, majd felálltam és nekiestem HyunSeungnak. Csapkodni kezdtem a mellkasát, a karját, ott ütöttem, ahol csak értem, míg ő próbálta elhárítani ezeket az ütéseket. – Áruld már el, hogy mégis mit ártottam én neked?! Soha egy rossz szavam sem volt hozzád, te meg hónapok óta nem vagy képes normális lenni! Miért?! – üvöltöttem tovább, miközben szemeimben egyre több könnycsepp jelent meg.

Már perceken át ütöttem, és kiabáltam rá kígyót-békát, amit végül megelégelt. Hirtelen elkapta kezeim, és szorosan testem mellé szorította őket, hogy moccanni is alig bírtam. Fejét a nyakamba fúrta, ezzel megakadályozva azt, hogy esetleg megfejeljem. Hiába rángatóztam, hiába próbáltam kiszabadítani magam, nem tehettem semmit ellenne.

- Eressz már el, hallod?! Azonnal engedj el, különben megverlek! En-gedj-el!! – tört elő belőlem minden visszafojtott dühöm, minden fájdalmam és gyötrelmem, melyek már hónapok óta érlelődtek bennem. HyunSeung egy szót nem szólt, amit nem tudtam, mire vélni. Talán az volt a célja, hogy kihozzon a sodromból és most én legyek az, aki megnyílik előtte? Talán mindvégig sejtette, hogy miatta vagyok olyan, amilyen, talán ő is rájött, hogy mindkettőnk lelkében ugyanaz zajlik és most ő akart segíteni nekem? Vagy egyszerűen látta, hogy ennek a dühnek oka van, ami pedig nem most kezdődött, és mivel még nem látott ilyen állapotban, ezért önkéntelenül segített? Nem tudtam pontosan, engem csak az érdekelt, hogy mielőbb elengedjen és bosszút álljak rajta. Azt akartam, hogy fájjon neki, azt akartam, hogy érezze azt, amit én, hogy tudja, mennyi kínt és szenvedést hozott az életembe, azt akartam, hogy lásson a lelkembe és gondolkozzon el azon, amit tett.

- ENGEDJ MÁR EL!!! – ordítottam fel újból, majd lábamat használatba véve egy jól irányzott rúgással eltaláltam a bokáját. Éreztem, ahogy megrándul a fájdalomtól, de nem adott neki hangot, azonban szorítása egy pillanatra enyhült, így könnyen kibújhattam a karjai közül. Ismét ütni kezdtem minden erőmet és bánatomat beleadva.

- MinSeo, most már elég lesz... – közölte nyugodt hangon HyunSeung, de én mintha meg sem hallottam volna, folytattam tovább a harcot. Teljesen kizártam a külvilágot, csak őt láttam és a célt, hogy minél inkább megsebezzem. Hirtelen ismét megfogta a karom, majd egy jól irányzott mozdulattal a földre terített és csuklómat a fejem mellé szegezve akadályozott meg abban, hogy talpra álljak. Hiába is, ő erősebb volt nálam.

- Befejeznéd már végre?! – szemei szikrákat szórtak, de nem rám haragudott. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, mintha ezzel próbálna lefegyverezni, de ez egyszer nem hatott rám. Lehunytam a szemeimet, és nagyokat lélegeztem.  Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, próbáltam elcsitítani a bennem dúló csatákat és higgadtnak maradni, hogy végre elengedjen és ne érjen többé hozzám. Furcsa, hogy változnak az emberek érzései. Nemrég mér bármit megtettem volna azért, hogy ismét legyen köztünk valami, most pedig a földnek szegezve kezeimet ült csípőmön, és esze ágában sem volt leszállni rólam, én pedig azt akartam, hogy engedjen el. Még néhányszor megpróbáltam szabadulni erős karjai fogságából, de energiám teljesen elhagyott, és kimerültem.

- Mégis mi a jó isten folyik itt?! – hallottam meg Kim tanárnő hangját, aki önmagából kikelve ordítozni kezdett, és ezzel vissza is rángatott a valóságba – Park MinSeo és Jang HyunSeung, azonnal húzzanak kifelé a vízből! Mégis mit képzelnek magukról, hogy engedhetik meg maguknak ezt a viselkedést?! Az ilyet nem tűröm el, még akkor sem, ha nem az iskola területén tartózkodnak! Nem 3 évesek már, hogy itt játszadozzanak! Aztán ha meg tüdőgyulladást kapnak, az én felelősségem lesz, hát legyen már eszük! Azonnal menjenek haza mindketten, különben kirúgatom őket az iskolából! És holnap reggel az igazgatónál várom önöket! – folytatta, majd teljesen felfújva magát, otthagyott minket - A többiek meg jöjjenek és végezzék a munkájukat!

Lassan mindenki megindult, bár barátnőimnek nem nagyon állt szándékában. Nem voltak abban biztosak, hogy otthagyjanak-e minket, mert félő volt, hogy a végén szétverjük egymást, de intettem nekik, hogy menjenek, még mielőtt ők is bajba kerülnének. Végre HyunSeung is leszállt rólam, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de én ellöktem azt, és magamtól álltam fel. Nem tette szóvá, nyilván számított rá, hogy ezt fogom reagálni.

Kifelé menet a vízből ismét megcsúsztam, ő pedig derekamat megfogva próbált kifelé tolni, de szintén elutasítottam.

- Ha még egyszer hozzámérsz, darabokra téplek! – fenyegettem meg, majd végre sikerült kimásznom a partra.

- Haha, nagyon vicces vagy. Ha olyan erős lennél, akkor most valószínűleg vérző orral, vagy legalább sajgó végtagokkal mennék haza, de amit a vízben leműveltél... Hát, igencsak gyenge volt! – szívózott tovább, miközben egy gúnyos vigyor jelent meg arcán.

- Fogd be, HyunSeung, k.urvára nem vagyok rád kíváncsi! – dünnyögtem az orrom alatt, és karjaimat fázósan fontam össze mellkasomon, miközben lassan botorkáltam hazafelé.

- Most miért vagy ilyen? Nem tettem semmit... – játszotta meg az ártatlant, és kezeit védekezően maga elé emelte, ami engem ismét kihozott a sodromból.

- Nem tettél semmit, nem tettél semmit?! – álltam meg vele szemben és úgy ordítoztam – Mikor ártottam én neked, mikor tettem én ellened valamit?! Ellenkezőleg! Én voltam az, aki mindig aggódott érted, aki megpróbált rajtad segíteni! Én voltam az, aki - amikor te kórházban voltál - mind a két napot végigvirrasztotta és egy percre sem mozdult el mellőled, én voltam az, akinek kiöntötted a lelkedet karácsony éjszakáján, és velem smároltál azon a napon, nem mással! Én mindig melletted voltam annak ellenére, hogy csak bántást és megalázást kaptam tőled, de úgy látom, téged ez egyáltalán nem érdekel és nem is foglalkoztat. De tudod, mit? Most már engem sem, most már azt teszel, amit akarsz. Így lesz a jó. Amúgy sem fogunk többé találkozni... – mondtam, majd hátat fordítva neki, elrohantam. Nem vártam meg, hogy válaszoljon, mert nem akartam hallani az indokait. Végleg betelt a pohár. Most már pontot akartam tenni a végére, most már kész voltam arra, hogy elfelejtsem, még akkor is, ha közben iszonyatos fájdalmak közepette szakadt meg a szívem.