× 24. rész ×

   Miután kijöttem a kórteremből, Yoseob ment be testvéréhez, majd szép sorjában néhány percre mindenki benézett hozzá. A folyosó végén álló automata gépből vettem egy kávét, és azt iszogatva próbáltam magam ébren tartani. Momo és Dongwoon Taeminnel és Cintivel együtt elmentek egy közeli mekibe ennivalóért, hogy éhen ne halljunk. Mire visszaértek, Wiwu és Zoey már félig-meddig aludtak a széken, és a többiek szeme is le-lecsukódott.

- Srácok, lassan haza kéne menni, már hajnali négy óra is elmúlt, és ahogy látom, mindenki mindjárt kidől, mint egy krumplis-zsák – szólalt meg Junhyung, miközben a mellette alvó Miyoungot próbálta felébreszteni.

- Ez nem hülyeség, tényleg jó lenne aludni néhány órát valami kényelmes helyen – nyújtózott egyet Doojoon.

- Amúgy sem tudunk mit tenni, csak várni – ásított egy hatalmasat Gikwang is.

- Jól van, akkor mindenki menjen haza, én itt maradok és értesítelek titeket, ha valami van – jelentette ki Yoseob.

- Oké – egyezett bele mindenki, és elkezdtek összeszedelődzködni.

- MinSeo – lépett be a szobába Heeyeon, majd kezét nyújtva odajött hozzám – Gyere, drágám, ideje hazamenni.

- Mi-mi van? – pislogtam rá álmosan – Én nem megyek haza.

- De hát miért? Yoseob itt marad, majd telefonál, ha valami változás van.

- De én is itt akarok mellette lenni – ránéztem Seungra, és ujjaimmal megsimogattam kézfején – Szüksége van rám. Mondd meg Yoseobnak, hogy nyugodtan menjen haza, náluk nincs otthon senki és biztos nagy a rendetlenség. Ki tudja, lehet még maradt ott valaki a buliról, akit haza kéne küldeni.

- Ez igaz, de… biztos, hogy itt akarsz maradni? – nézett rám komolyan Heeyeon.

- Igen… szeretem őt, Heeyeon. És én juttattam ide. Ennyit meg kell tennem érte. És különben is… Ha felébred, nekem el kell mennem.

- Már miért kéne elmenned? – aggódva és értetlenül pillantott rám, majd ült le velem szembe – Ne okold magad amiatt, hogy idekerült, mert nem te tehetsz róla. HyunSeung csak véletlenül vitte túlzásba az ivászatot…

- Miattam ivott annyit! – vágtam közbe kissé feldúltan, miközben szemeimbe könnyek szöktek – Heeyeon, Seung és én… szóval mi… csókolóztunk… kint a teraszon… és elkezdtem bőgni, én idióta… és aztán elrohant… szerintem azt hitte, megint megbántott… És nem tudom, mi van most köztünk… Én nem tudom, mit kéne tennem… - kezdtem el sírni.

- Jajj, kicsim – ölelt magához vigasztalóan, hátamat simogatva – Ha az úgy jobb neked, akkor maradj itt, de semmiképp se vádold magad! Ha Seung felébred, és kikerül a kórházból, ezt mindenképp beszéljétek meg. Egyikőtöknek sem jó, ha csak kerülgetitek egymást és beszéd nélkül akarjátok kitalálni, hogy mit gondol, mit érez, mit akar a másik. Biztos vagyok benne, hogy Seung is változott és értelmes ember módjára fog majd kommunikálni és nem fog megint elküldeni. Csak adj neki időt és legyél ott mellette, akkor tudni fogja, hogy rád számíthat, és te nem hagynád cserben. Oké?

- Oké – megeresztettem egy halvány mosolyt – Köszönöm, Heeyeon.

- Nincs mit – mosolygott ő is, majd felállt és kiment.

   Még néhány percig hallottam, ahogy kint beszélgetnek a többiek, majd lassan elhagyták a kórházat és minden ismét csendes lett. Ránéztem HyunSeungra, és megint elkapott az a szívfacsaró érzés. Visszadőltem az ágyra és csak néztem őt. Még sötétben is láttam, ahogy csukott szemhéja alatt szemgolyói milyen gyorsan mozognak, ahogy lélegzete, hol felgyorsul, hol pedig lelassul. Szerettem volna tudni, vajon miről álmodik, szerettem volna belelátni a fejébe és törölni onnét minden rossz, és gyötrelmes emléket. Annyira szerettem volna neki segíteni, de egyelőre képtelen voltam akármit is tenni.

*
 
   A következő két napban egy percre sem mozdultam el HyunSeung mellől. Minden éjjel ott virrasztottam, és még nappal sem voltam hajlandó hazamenni. Bár már iszonyatosan kimerült voltam, és szerettem volna lezuhanyozni, kényelmesebb ruhába átöltözni és egy teljes napot végigaludni a saját ágyamban, de addig nem akartam mindezt megtenni, amíg Seung fel nem ébred. A lányok mindennap hoztak be ételt és italt, és mindig győzködtek, hogy legalább egy órára menjek ki és sétáljak egyet, de hajthatatlan voltam.

   Az órák hihetetlen lassúsággal teltek, és mindent a mozdulatlanság ölelt körbe. Ez volt a másik, amit utáltam a kórházakban. Hogy olyan egyhangú volt, hogy csakis egymagad voltál. Persze, a betegnek pihennie kell, de egy idő után az ember lassan úgy érzi, belebolondul, ha nem lát maga körül senkit. Legalább a színekkel kezdhettek volna valamit!

   Késő délután volt, amikor lassan elnyomott az álom. Azonban nem sokkal később mozgolódást érzékeltem magam körül, de nem törődtem vele. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy akármire is figyeljek.

- MinSeo… - egy rekedtes, suttogó hangot hallottam nem messze a fülemtől, de nem reagáltam rá. Percek teltek el, amikor azt éreztem, hogy valaki simogatni kezdi az arcom, ám továbbra sem nyitottam ki szemeimet. Jó érzés volt, hogy valaki törődik velem, még akkor is, ha abban a pillanatban nem is tudtam, hogy ki az.

- MinSeo, kelj fel... – szólalt meg ismét az illető, mire válaszul morogtam egyet – Elzsibbadt a kezem... – próbálta kihúzni a fejem alól a kezét, amit végül hagytam neki. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy rajtam és HyunSeungon kívül nincs bent senki, ami pedig egyet jelent.

- HyunSeung? – pillantottam fel rá álmosan, de fejemet még mindig képtelen voltam felemelni az ágyról. – Te ébren vagy?

- Igen... – suttogta, majd néma csend keletkezett. Seung játszadozni kezdett a hajammal, közben néha-néha megsimogatta az arcom. Nem szóltunk egymáshoz; csak élveztük egymás jelenlétét és azt a néma szeretetet, amit egymás arcán láttunk. Hogy mi járt éppen a fejében, azt nem tudtam, de én azon gondolkoztam, vajon mit tegyek most? Búcsúzzam el tőle és hagyjam magára, vagy várjam meg előbb, míg ideérnek a többiek? Vajon megkérdezzem, mire emlékszik abból a bizonyos estéből vagy jobb, ha ezt még egy ideig hanyagolom? Nem tudtam semmit, így csak ott voltam mellette és vártam.

­- Hol vannak a többiek? – kérdezte meg hirtelen és kétségbeesetten tekintett körbe a szobában.

- Ők mindjá…

- Itt hagytak, ugye? – pillantott le rám ismét és szemeiben mérhetetlen fájdalom és szomorúság csillant meg.

- Mi? Nem, nem, dehogyis... – ültem fel gyorsan, és másztam hozzá közelebb, de ő ismét közbe vágott.

- Ők sosem voltak a barátaim, igaz? Ők is csak kihasználtak, mint mindenki más. Pedig én annyira meg akartam változni. De tényleg. Jobb ember akartam lenni. Sajnálom, MinSeo. – miközben beszélt, végig engem nézett, szemeibe pedig lassan könnyek jelentek meg – Egyedül maradtam. Mindig egyedül voltam. Nekem nincsenek barátaim.

- HyunSeung, ne, várj már! Nyugodj meg! – aggódva néztem rá, és húztam az ölembe a kezét – Nem hagytak el, hamarosan itt lesznek. Ne beszélj butaságokat, ők nagyon is a barátaid. Mindenki itt volt veled mindvégig, csak most haza kellett menniük.

- És te miért vagy itt? Hisz bántottalak! Nem érdemlem meg, hogy itt legyél! Vagy te is csak azért vagy itt, hogy bosszút állj?! – szemeiben hirtelen düh csillant meg, és kirántotta a kezét a kezemből. – Kérlek, menj el.

   Nem tudtam, mért csinálja ezt, hogy mégis mi baja van. Szemeimbe könnyek szöktek, és úgy éreztem, szívem darabjaira szakad. Két teljes napot ültem itt mellette, és reméltem, hogyha felébred, meg fog bocsátani. De tévedtem. Hogy is hihettem volna, hogy ki fogunk békülni, hogy valaha jóban leszünk? Nyilvánvaló volt, hogy ez kettőnknek sosem fog működni.

   Felálltam az ágyról, és egy szó nélkül indultam meg az ajtó felé, azonban Seung elkapta a karom, én pedig értetlenül pislogtam rá.

- Rosszul vagyok... – suttogta, és mire ezt kimondta, az előző napi alkohol mennyisége a földön landolt.

   Gyorsan kiszaladtam egy orvosért, aki azonnal megvizsgálta őt, addig pedig felhívtam a srácokat, hogy HyunSeung felébredt. A doki azt mondta, jól van, mára még bent tartják, ugyanis a másnaposság tünetei ma fognak kijönni rajta, de holnap reggel már elmehet. Nem vártam meg, míg a többiek megérkeznek; egy utolsó pillantást vetve HyunSeungra elhagytam a kórházat.