× 26. rész ×

   A téli szünet lassan a vége felé közeledett, már csak két nap volt a suli kezdéséig. Kicsit ideges voltam, mert nem tudtam, mire kéne majd számítanom. Úgy éreztem magam, mint az iskola legelső napján, amikor még nem ismertem senkit és minden idegen volt. Rettenetesen izgultam, szívem iszonyatosan gyorsan dobogott, amikor arra gondoltam, hogy hamarosan ismét látni fogom.

   Szombat reggel volt, amikor egyedül maradtam otthon. Heeyeon és Momo négyes randit tartottak Dongwoonnal és Gikwanggel, én pedig elterveztem, hogy rákészülök a sulira, de előtte sétálni akartam egyet a Han folyó partján. Már épp elindultam volna, amikor kopogtak. Mivel nem vártam senkit, ezért kissé félve nyitottam ki az ajtót. Meglepetésemre egy ismeretlen srác állt előttem.

- Öhh… szia! – köszöntem neki, miután megállapítottam, hogy nem lehet több 30-nál, szóval nyugodtan tegezhetem.

- Szia! – köszönt ő is illedelmesen – Momo és Heeyeon itthon vannak?

- Nem, most éppen nincsenek. De nyugodtan hagyhatsz üzenetet, majd átadom nekik.

- Oh, nem, nem kell, tulajdonképpen nem is őket keresem.

- Hát akkor? – homlokomat összeráncolva néztem rá, mert egyáltalán nem tetszett a stílusa és az, amit mond. Volt valami taszító és ijesztő beszédhangjában, ami gyanússá tette. És minek kérdezget a barátaimról, ha nem is hozzájuk jött? – Mit is mondtál, hogy hívnak?

- Az nem lényeg, hogy ki vagyok és igazából hozzád jöttem – ettől a mondatától megrémültem, és ösztönösen csuktam volna be az ajtót, de ő gyorsabb volt, és kezével kitámasztva azt, megakadályozott ebben.

- K*rvagyorsan békén hagysz, mert különben sikítani fogok és… - kezdtem volna bele a fenyegetőzésbe, de félbeszakított.

- Nyugi, nem akarlak bántani! – lépett hátrébb egyet – Csak át akarok adni egy üzenetet – nyúlt bele a kabátja zsebébe és egy levelet húzott elő.

- Üzenetet? Mégis kitől?

   Erre már nem válaszolt, csak átnyújtotta a kis borítékot, - amit én remegő kezekkel vettem el tőle - majd sarkon fordult és elment. Mire észbe kaptam, hogy utána kiáltsak, hogy megkérdezzem, ki ő, már rég messze járt.

   Percekig furcsállva meredtem utána, majd végül becsuktam az ajtót, és bezártam azt. Eléggé rám hozta a frászt, így úgy döntöttem, inkább mégsem töltöm sétálással a délutánt.

   Leültem a kanapéra, miközben ezer meg ezer kérdés merült fel bennem: mégis ki küldhette? És mi állhat benne? És ki volt ez a srác és miért nem mutatkozott be? Miért kérdezte, hogy hol van Heeyeon és Momo, ha engem keresett? És honnan ismerte a lányokat? És miért volt olyan sejtelmes?

   Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, és féltem kinyitni a levelet, de tudni akartam, mi áll benne. A kíváncsiságom nagyobbnak bizonyult, így egy mély levegő után gyorsan feltéptem a borítékot, és előhúztam belőle egy hófehér lapot. Kihajtogattam, majd elolvastam az egysoros üzenetet, ami rajta állt: „Hamarosan ismét találkozunk.”

   Még a lélegzetem is elakadt, szemeim kikerekedtek a döbbenettől. Hamarosan ismét találkozunk? De kivel? És mégis mikor? Nem értettem az üzenetet, hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni vele. Ötletem sem volt, hogy ki lehet az, és hogy ennek most örüljek-e vagy sem. Ha lehet, még több kérdés rohamozott meg, mint a villám követte egyik a másikat: Egy régi ismerősöm lenne? De akkor miért nem írta rá a nevét? De hisz nekem nincsenek is olyan ismerőseim, akikkel régen beszéltem és szívesen találkoznék velük! Akkor ezt most vegyem fenyegetésnek? De kinek ártottam én, amiért fenyegetőzni kezdett? Vagy Seung lett volna az? De akkor miért nem hívott fel telefonon, ha akar valamit?

   A fejem egyenesen belefájdult ebbe a kérdésáradatba, és pillanatok alatt olyannyira összezavarodtam, hogy egyszerűen összegyűrtem a lapot és kidobtam a kukába. Elegem volt már a játszadozásból, elegem volt már a találgatásokból és a rejtélyekből. Ha valaki akar valamit, az személyesen keressen fel és ne másokat küldözgessen, hogy adjon át nekem üzenetet. Miért van az, hogy ha egy kicsit is lecsillapodnak a kedélyek, akkor történik valami, ami ismét fenekestül felborítja az életemet? Miért nem lehetnének nekem is egyszerűen átlagos napjaim, ahogy a többi velem egykorúnak? Miért kell folyamatosan a Sorsnak akadályokkal és problémákkal sújtania? Miért kell újra és újra olyan feladványokat elém görgetnie, aminek neki sem tudok állni, de mégis rengeteg fejfájást okoz?

   És az a srác… Így utólag belegondolva olyan ismerősnek tűnt. De miért? Miért van az az érzésem, hogy mi már valamikor találkoztunk? Olyan ismerős volt az arca, a hangja… De mégis honnan? Vagy már csak ezt is beképzelném?

   Megráztam a fejem, és dühödten csörtettem be a szobámba, majd kapcsoltam be a zenét, hogy valamelyest lehiggadjak. Bárki is volt az, azt írta, hogy találkozni fogunk… Már csak az volt a kérdés, hogy az a hamarosan mégis milyen hamarosan lesz?

*

   Eljött a hétfő reggel is, amikor ismét az iskolában találtam magam. Már kora reggel bent voltam a nyugtalanságom miatt. Az a levél sehogy sem tudott kimenni a fejemből, és alig tudtam a gondolatától megszabadulni. Teljesen beleivódott az elmémbe, és az utóbbi két napom szinte csak akörül forgott. Senkinek nem szóltam róla, mert nem akartam másokat ezzel zargatni. Ha nem olyan fontos, akkor azért, de ha meg van jelentősége, akkor meg azért. Nem akartam senkit se veszélybe sodorni.

   A másik ok, amiért már ilyen korán bent voltam, az HyunSeung volt. Bár a hétvégén nem sokat tudtam vele foglalkozni, most mégis előtört belőlem az idegeskedést. Vajon mit fog reagálni, mikor meglát? Vajon még mindig gyűlöl? Az orvos azt mondta, enyhe amnézia jelentkezhet nála. De vajon mi mindent felejtett el és mikor fog mindenre újból emlékezni? Yoseobék azt mondták, megkérdezték tőle, hogy mire emlékszik a karácsony estéből, de egy szóval nem említette a csókot és az előtte lévő hosszas lelkizésünket. Ebből arra következtettem, hogy vagy az amnézia miatt volt, vagy csak azért nem mondta el, mert nem akart róla beszélni.

   Úgyhogy kíváncsi voltam, mit fog hozni a hétfő reggel. Azt persze elhatároztam, hogy nem fogom megrohamozni, hisz megállapodtam magammal, hogy ki fogom őt törölni és nem engedem közel magamhoz. Nem fogom megengedni, hogy ismét belépjen az életembe, hogy ismét közel férkőzzön a szívemhez. Abban persze már nem voltam biztos, hogy mindezt mennyire fogom tudni betartani. Mert amíg nem láttam, úgy éreztem, könnyen tudok felejteni, de ahogy telt az idő, és szép lassan mindenki befutott a terembe, már kételkedni kezdtem. És amikor végül Ő is belépett az ajtón, minden képzeletem úgy omlott össze, mint a kártyavár. Elfelejteni Őt? Mikor már annyi mindenen keresztülmentünk? Soha! Ez egyenlő a lehetetlennel!

   Gyomrom görcsbe rándult és gombóccá zsugorodott össze, szívem már a torkomban dobogott, még levegőt is elfelejtettem venni, ahogy egyre közelebb ért. Kezeimmel valahogy próbáltam eltakarni az arcom, amire bizonyára kiült az idegességem, és biztos voltam benne, hogy már fülig elpirultam. Az agyam szinte teljesen kikapcsolt, és vártam, hogy odajöjjön hozzám. Reméltem, hogy nem gyűlöl, reméltem, hogy minden jó még, de amikor köszönés nélkül haladt el mellettem, úgy éreztem magam, mint akit egy vödör jéghideg vízzel öntöttek nyakon. A csalódottság könnyek formájában tört elő belőlem, és teljesen lesokkolva meredtem magam elé.

   „Tehát nem emlékszel rám…” – gondoltam.

   Ez volt az utolsó kegyelemdöfés. Ez volt az utolsó reményem, az utolsó, ami még életben tartott. Most már biztos voltam abban, hogy esélyem sincs. Most már számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nincs tovább, vége, tényleg vége…