× 27. rész×

Még mielőtt becsengettek volna, felpattantam a helyemről és kirohantam a teremből. Nem néztem vissza, hogy vajon HyunSeung látott-e, és ha igen, mit reagált rá, mert már nem érdekelt. Csak sírni szerettem volna, és végleg eltűnni ebből a környezetből.

A mosdóba mentem, majd magamra zártam az egyik wc ajtót, és zokogni kezdtem. Mégis mi mást tehettem volna? Ha karácsony óta nem keresett, akkor most mégis miért lett volna rá oka? Bár lehet, hogy előbb le akarta rakni a táskáját és utána odajönni hozzám, de ez annyira nem rá vallott volna. Ismertem már és nem akartam újabb reményekkel áltatni magamat. Nem akartam megint okokat keresni, amivel az ő pártját foghatom, nem akartam megint teletömni a fejemet hazugságokkal.  Ebből végleg elég volt! Meg akartam szabadulni az összes képzelgéstől, az összes hamis mesétől; most már csak a valóságot akartam látni. Ami pedig az volt, hogy HyunSeungot nem érdekeltem. És ez pokolian fájt.

Nem tudom, mióta rostokolhattam a mosdóban, de már csak arra eszméltem fel, hogy ismét csengőszót hallok. Azt már nem tudtam, hogy az első órát jelezte-e vagy a nap végét jelzőt, de úgy döntöttem, ideje lesz abbahagynom a sírást, álarcot ölteni magamra és eljátszani, hogy minden rendben. Megmostam az arcom, majd táskámból előkotorva a sminkkészletem, eltüntettem a sírás nyomait.

Sajnos a lányok ma nem tudtak bejönni a suliba, mert tanulmányi versenyre kellett menniük, így nem voltak ott, hogy megvigasztaljanak. Pedig jó lett volna, mert már annyira megszerettem őket és barátaimmá fogadtam, hogy csupán a jelenlétüktől jobb kedvem lett.

Kiléptem a folyosóra, és örömmel vettem tudomásul, hogy vége a napnak. Már indultam volna a kijárat felé, amikor valaki utána szólt.

- Park kisasszony! – nevem hallatán 180 fokos fordulatot vettem, és Yi igazgatóval találtam szemben magam. - Azt hallottam, ma egyik óráján sem jelent meg, most pedig itt találom önt. Talán megpróbálta ellógni az óráit?

- Jó napot Yi igazgató úr! – eresztettem meg egy félmosolyt – Lógni? Nem, nem, én… én nem, én csak… - kezdtem volna a magyarázkodásba, de nem tudtam, mivel indokolhatnám meg, hogy a mosdóban bőgtem. Miután rájöttem, hogy ebből nem jöhetek ki jól, beletörődtem a kudarcba. – Sajnálom, Yi igazgató úr, tényleg ellógtam az órákat. – sóhajtottam fel, miközben bűnbánó arccal meredtem rá – De kérem, Momonak és Heeyeonnak ne szóljon erről, nem akarom, hogy megint aggodalmaskodjanak miattam. Így is túl sok a munkájuk és nem szeretném még ilyenekkel is terhelni őket.

- Nagyra értékelem a figyelmességét, és mivel ez volt az első eset, talán megúszhatja egy kis büntetőmunkával. Hatra takarítsa ki az osztálytermüket!

- Hogy mi? – néztem rá döbbenten, de rosszalló tekintetét látván, folytattam – Úgy értem, rendben, nagyon köszönöm. És ígérem, még egyszer nem fordul elő!

Csalódottan sóhajtottam fel, és átkoztam magam, amiért ma ennyire elérzékenyültem. Már rég otthon lehetnék, ehelyett egy kis plusz munkát kaptam, így késő este érek haza. Abba már bele se mertem gondolni, hogy mindezt hogy fogom kimagyarázni a lányoknak.

- A felmosórongyokat a többi takarítóeszközzel a folyosó végén lévő szertárban találja! – nyomta a kulcsot a kezembe, majd mielőtt visszalépett volna az irodájába, még visszakiáltott – Ne aggódjon, nem egyedül kell végeznie ezt a feladatot. Jang HyunSeung azonnal megy és besegédkezik!

- MI VAN?! – sikítottam fel döbbenetemben, de szerencsére Yi ezt már nem hallotta. Mi az, hogy besegédkezik? Mégis miért? Mit tett ez a szerencsétlen már megint? És miért érzem azt, hogy már megint szövetkezett ellenem a Sors?

Teljesen ledermedve álltam még percekig a folyosón, majd, mint akit puskából lőttek ki, berohantam a termünkbe és nekiálltam a takarításnak. Minél előbb végzek, annál kevesebb időt kell vele eltöltenem egy légtérben. De hogy fogom azt a kis időt is kibírni vele, ráadásul kettesben?! Mert bevallom, nem sok kedvem volt ahhoz, hogy ismét lássam Őt.

*

Alig telt el negyed óra, az osztálytermünk ajtaja kinyílt és egy feldúlt HyunSeung lépett be rajta.

- Nekem meg ne próbáljon ellógni, különben ki kell, hogy rúgjam! – hallatszott ismét Yi igazgató hangja, majd az ajtó becsukódott, Seung pedig káromkodásba kezdett.

- Mi az istent képzel ez magáról? Pff, azért, mert ő itt a diri, még nem jelenti azt, hogy engem itt tarthat! De sebaj, majd ha híres leszek, akkor visszajövök, és a képébe röhögök! – rúgott bele a szekrénybe, amitől kisebb szívrohamot kaptam, de visszafogtam az ijedség sikolyát – Na ne már, ez most komoly? Már megint veled kell találkoznom? Mi a sza.rt keresel itt?

- Ezt tőlem kérdezed? – néztem rá, és éreztem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa. Általában, ha lelkileg nem szoktam jól lenni, ráadásul ha ennek tetejébe még bunkózik is az a személy, aki miatt rosszul érzem magam, akkor könnyen idegessé válok és pillanatok alatt robbanni tudok.

- Nem, a római pápától – forgatta meg a szemeit, és olyan hanglejtéssel mondta ezt, mintha egy 5 évessel beszélne – Szerinted rajtunk kívül van itt még valaki?

- Ja, bocsi, ezek szerint összekeversz egy kutyával, mert ha nem látnád, nekem nincs négy lábam. Úgy látom, fogalomzavarban szenvedsz – fordítottam neki hátat, és kezdtem el sikálni a következő asztalt – Egyébként meg ellógtam az óráimat.

- Oh, komolyan? Park MinSeo, a kis naiv, ártalmatlan, angyali kislány, aki egy légynek se ártana, ilyen bűnt hajtott végre? És mi késztetett erre?

- Mit érdekel az téged? – csattantam fel én is – És mégis mi a franc bajod van? Már megint mivel érdemeltem ki, hogy ilyen bunkó és tapintatlan légy? Itt jártatod a pofád, ahelyett, hogy segítenél kitakarítani ezt a redvát, amit magad után hagytál - mert gondolom órán megint nem tudtál viselkedni - és akkor talán előbb végezhetnénk, és nem kéne elviselnünk egymást! Te fa.szfej! – tettem még hozzá, azonban túl hangosra sikeredett.

*HyunSeung POV*
- Te ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak és mit nem, oké?! – elöntött a düh, és közelebb léptem hozzá – És kit nevezel te fa.szfejnek?

Elkaptam a derekát, majd azzal a lendülettel nekivágtam a szekrénynek. Szorosan nyomtam neki; vékony csuklóját feje mellé szorítottam, és testem teljes súlyával dőltem testének. Mellkasom alatt éreztem szívét lüktetni, de egy szót nem szólt; némán tűrte, hogy azt tegyek vele, amit akarok. A dühe félelemmé változott, egész teste reszketett a közelségemtől. Könnyei záporként csorogtak le hófehér és hibátlan arcáról, fekete szemfestéke szürke csíkot hagyva maga után festette be azt.

- Kérlek, ne, ne bántsatok, esküszöm, bármit megteszek, csak ne érjetek hozzám még egyszer… könyörgöm… - hangja remegett, alig tudtam kivenni, mit akar.

Csodálkozva néztem rá. Nem tudtam, mitől ijedt meg ennyire, még sosem volt senki, akiből ekkora rémületet váltottam volna ki, ráadásul másodpercek alatt. De ami a leginkább meglepett, hogy többes számban beszélt, pedig kettőnkön kívül senki nem volt bent a teremben. Abban a pillanatban megsajnáltam, és szerettem volna belelátni a fejébe, hogy megtudjam, mire gondol, szerettem volna rajta segíteni, de nem tudtam, hogyan. Nem tudtam, mit kezdeni a helyzettel. Meg akartam fenyegetni, bántani akartam, de igazából nem tudtam, hogy miért. És most, hogy ott állt előttem, törékenyen, megtörten, nem tudtam, mi tévő legyek. Azt hiszem, én is megijedtem.

Hirtelen elengedtem, ő pedig összecsuklott, és a földre zuhant. Felhúzta térdeit, kezeivel átkarolta lábát, és próbált a lehető legkisebbre összezsugorodni. Nem nézett fel rám, és ennek nagyon örültem. Nem akartam szemeibe nézni, nem akartam látni, hogy mit okoztam, nem akartam szembenézni az igazsággal.

Hátrébb léptem. Még egyet, majd egy újabbat. Egészen az ajtóig hátráltam, de tekintetemet továbbra sem vettem le róla. Kinéztem az ajtón; a többiek már ott vártak rám.

- Ha kimentem, kezdj el hangosan sírni, oké? – mondtam, és tudtam, hogy nem fog nehezére esni.

És így is tett. Amint hangosan becsaptam magam után az ajtót, ő sírni kezdett, amennyire csak tudott, én pedig a barátaimmal hangos nevetésben törtünk ki és lepacsiztunk, ahogy mindig is szoktuk. Azzal a különbséggel, hogy legbelül már valamit másképp éreztem.