× 28. rész ×

Egy újabb nap vette kezdetét. Semmi kedvem sem volt kikászálódni az ágyamból, de az ébresztőórám makacsul sipákolt fülembe, egészen addig, míg egy jól irányzott ütéssel el nem némítottam és neki nem álltam a reggeli készülődésnek. Az utóbbi pár hétben teljesen kikészültem lelkileg, egyszerűen semmi erőm és kedvem nem volt élni. Az életem monoton üzemmódba váltott át; már csak abból álltak a napjaim, hogy reggel felkeltem, iskolába mentem, majd hazajöttem. Ez az örök körforgás vette át felettem az uralmat, és bénította el egész testemet, minden érzékszervemet. Hogy miért? Mert már teljesen biztos voltam abban, hogy elveszítettem HyunSeungot. Azóta az eset óta, amikor is kis híján nekem esett, valami megváltozott. Azt hittem, megint vissza fogunk térni a mindennapos bántalmazásokhoz, de nem így történt. Seung attól fogva került engem. Anélkül sétált el mellettem, hogy fellökött volna, nem piszkált, nem szólogatott be és még csak nem is nevetett rajtam. Egyszerűen megpróbált levegőnek nézni és a semmibe venni. Mások örültek volna ennek a helyemben, de én napról napra úgy éreztem, hogy kezdem elhagyni önmagam. Azt kívántam, bár érne ismét hozzám, bár nézne gyűlölködve a szemeimbe, bár látnám a tekintetét, ahogy megalázva végigmér, bármi jobb lett volna annál, minthogy átnézzen rajtam. Üresnek éreztem magam, miközben szívem fájdalmasan sajgott mellkasomba szorítva.

Minden más lett, mint volt. Az idő már koránt sem telt olyan gyorsan, mint szokott; mintha velem együtt ő is lelassult, megfagyott volna. A körülöttem történő eseményeket mind-mind lassított felvételként láttam. Nem érzékeltem semmit, csakis a saját magányommal voltam elfoglalva. Csak sodródtam az árral, csak hagytam, hogy mások irányítsanak. Teljesen magam alatt voltam, habár ebből mások semmit sem véltek felfedezni. Az évek során, melyet még régi hazámban töltöttem, megtanultam, hogyan rejtsem el az érzéseimet mások elől, hogyan játsszam meg azt, hogy minden rendben, hogyan mosolyogjak boldogan a legnagyobb kínok közepette.

Tudtam, hogy mindennek vége. Egyedül, ami még életben tartott, amitől még nem éreztem magam teljesen halottnak, az pont ez a cselekedetet volt. Mégis miért nem szól hozzám? Mégis miért nem nevet rajtam? Miért nem okoz nekem fájdalmat? Mi változott meg benne, mi késztette arra, hogy elengedje kezem és zuhanni hagyjon? Megunt volna, mert már úgy érezte, ennél rosszabbat úgysem tehet velem? De akkor miért nem keresett magának másik játékszert? Miért lett attól a naptól kezdve olyan csendes és nyugodt, olyan zárkózott és befelé forduló? Hová tűnt a régi énje? Aggódtam érte, mert nem tudtam, mi történhetett vele, ami ekkora fordulatot hozott az életében. Aggódtam érte, mert pontosan emlékeztem arra az estére, amikor megnyílt előttem és kiöntötte lelkét. Tudtam, mennyire magányos, tudtam, mennyire elveszett és kétségbeesett, pontosan tudtam, min ment keresztül. De most előlem is elzárkózott, nem tudtam belé látni, nem tudtam, mit érez, mit gondol, nem tudtam semmit sem róla, nem tudtam, hogyan segíthetnék neki és ez megrémisztett.

De ahogy telt az idő, ahogy a hetek váltogatták egymást, ez a probléma megoldódni látszott. Mert ott volt az a bizonyos levél, akinek tulajdonosa egyre inkább kirajzolódott előttem. Minél többször olvastam el azt a 3 szavas üzenetet, annál inkább biztos voltam abban, hogy ki küldte. Tudtam, hogyha egy napon fel fog bukkanni az illető, akkor ki tudok lépni HyunSeung életéből, akkor többé nem kell látnia, többé nem tudok neki fájdalmat okozni és akkor végre szabad utat kaphat és élheti tovább saját kis életét.

Miután elkészültem és elbúcsúztam Heeyeontól és Momotól, a suliba vettem az irányt. A megszokott időben értem be, ami egyenlő volt azzal, hogy majdnem elkéstem. Szerencsére ezen a napon nem volt tanítás, ugyanis az iskola elrendelte, hogy minden osztály elmegy a Han folyó partjára és szemetet fog szedni. Ez afféle jótékonykodás volt, amiért a suli egyben pénzt is kapott, és amit minden évben megszerveztek. Persze az már más kérdés volt, hogy a diákok ezt élvezték-e vagy sem; egyedül csak az volt benne a jó, hogy nem kellett a négy fal közé bezárva lennünk.

Mi is, ahogy a többi osztály, összegyűltünk a teremben, majd Kim tanárnő vezetésével elindultunk a folyóhoz. Bár még csípős szél fújt arcunkba, a Nap már-már kezdte felfedni önmagát előttünk, s ragyogó sugarai millió gyémánt tündöklő táncosaiként tükröződött a víz felszínén.

A lányokkal egész úton cseverésztünk, és nevetgéltünk. Mi tagadás, ha az ember kimegy a szabadba, valóban jobb lesz a közérzete. Ez a kikapcsolódás rám is jó hatással volt; úgy éreztem, mintha ismét levegőhöz jutnék, mintha ismét éledezni kezdenék. De persze valójában nem így volt.

Egy óra múltán az osztály igencsak szétszéledt, kisebb csapatokba szegődtünk, és úgy jártuk megállás nélkül a folyópartot. Örültem, hogy HyunSeungék nem velünk jöttek, azonban ez az örömöm nem tartott sokáig. Hamarosan felbukkantak a srácok is, de még mielőtt ez tudatosult volna bennem, hatalmas csobbanással a vízben találtam magam.