× 25. rész ×

   Aznap már nem mentem vissza a kórházba. Sőt, miután kiléptem az ajtón, eldöntöttem, hogy megtartom az ígéretem és eltűnök HyunSeung életéből. Semmi értelmét nem láttam ennek az egésznek, kettőnk játékának. Csak kerülgetjük egymást, megállás nélkül bántjuk a másikat, és nem haladunk előrébb semmit, egyikünk sem lép semmit. Pedig nyilvánvaló, hogy szeretem őt, és azon az estén nekem is úgy tűnt, hogy nem vagyok közömbös számára. De akkor mi folyik köztünk, mi történik velünk? Miért nem teszünk semmit? És mit kéne pontosan tennünk? Mert én már hónapok óta próbálok vele rendes lenni, de ő sosem mutatott semmit felém, csak gyűlöletet.

   Az a baj, hogy nem tudok bízni benne. Még mindig bizonytalan vagyok, még mindig nem tudok kiigazodni rajta, még mindig nem tudom, hogy mit akar tőlem, hogy amiket tett, azokat miért tette. De már egyre kevésbé érdekel. Már csak azt akarom, hogy valahogy, de vége legyen. Annak ellenére, hogy ő kezdte az egészet, most engem furdalt a lelkiismeret. Hisz ha nem jöttem volna ide, ha nem szóltam volna vissza neki, ha az elején békén hagyom, most nem tartanánk itt, akkor egyikünk sem szenvedett volna ennyit. Mert ő is ugyanúgy szenvedett tőlem, mint én tőle, talán jobban is. Így jobbnak láttam, ha egyszer s mindenkorra ennek véget vetünk.

   Éppen ezért a következő néhány napban, miután kiengedték a kórházból, egyszer sem látogattam meg. A lányok szerint már kutya baja sem volt, úgyhogy ennek felettébb örültem. Tőlük tudtam meg, hogy a buli estéjére nem igazán emlékezett, amitől ugyan kissé csalódott voltam, de tudtam, hogy így jobb lesz. Ezek szerint meg van rá az esély, hogy még mindig az ellenségeként tekint rám, tehát neki egyszerűbb lesz elfelejtenie és elszakadnia tőlem. Az, hogy velem mi lesz nélküle, már nem számított. Most inkább azzal kellett foglalkozzak, hogy a lányoknak ne tűnjön fel kedvtelenségem és hogyan húzzam ki magam azokból a helyzetekből, amikor át akartak menni a srácokhoz. Néhány napig sikeresen lepleztem magam, de túl jól ismertek, így elég hamar rájöttek, hogy nincs valami rendben.

- Mi ez a búskomorság, kisasszony? – próbált jó kedvre deríteni Zoey, miután belépett a szobámba, nyomában a többiekkel.

- Már napok óta ki sem mozdulsz a szobádból! Nem leszünk így jóban! – bökött oldalba játékosan Momo.

- Nem akarod meglátogatni Seungot? – tapintott egyből a lényegre Miyoung.

   Jó érzés volt, hogy a barátnőim mindenben kitartanak mellettem és hihetetlenül hálás voltam ezért. Tudtam jól, hogy nem vagyok egy könnyű eset, és hogy sokszor nem lehet kiigazodni rajtam, na meg az érzéseimről se beszélek valami túl sokat, de ők elfogadtak ilyennek és így szerettek. És ezért becsültem őket. Az ember nehezen talál a mai világban rendes és megbízható barátokat; én azonban elmondhatom, hogy ezzel kapcsolatban szerencsés voltam.

- Nem igazán van kedvem sehová menni – rántottam meg a vállam unottan, és kikapcsoltam a tv-t.

- Na, de miért? Már ideje lenne, és különben is, még vissza van egy beszélgetés Seunggal!

- Heeyeon! – kiáltottam rá, jelezvén, hogy csak neki meséltem el, mi történt köztünk karácsony estéjén.

- Nyugi, nem kell titkolnod, hogy szerelmes vagy HyunSeungba – vigyorgott rám Wiwu.

- Még a napnál is tisztábban látszik, hogy odavagytok egymásért – kacsintott Cinti is – Már rég tudjuk, hogy mennyire vonzódsz azért a pasiért.

- Na igen, úgyhogy szépen emeld fel a popódat, és mars ahhoz a kreténhez! – fogta meg a karom Miyoung, és álló helyzetbe rángatott, majd a többiek segítségével az ajtó felé tuszkolt.

- Vá-vá-várjatok egy pöppet! – ugrottam el előlük, és menekültem vissza a szobámba – Nekem nincs semmi beszédem Seunggal.

- Mi? De miért? – néztek rám döbbenten.

- Mert nincs. Köztünk mindennek vége. És még mielőtt megpróbálnátok meggyőzni az ellenkezőjéről, előbb gondoljátok végig, hogy mi minden történt. Jobb lesz így mindkettőnknek. Döntöttem és ezen nem akarok változtatni. Különben is, nem gondoljátok, ha annyira számítanék neki, akkor már keresett volna? – hadartam el gyorsan, és már készültem volna becsukni az ajtót, de sajnos nem sikerült.

- Bolond vagy, MinSeo! – jelentette ki Wiwu.

- Nem az számít, hogy mennyi rossz történt, hanem a jelen. És szereted őt. Seung szeret téged, még ha ez nem is annyira világos számodra – biztatott Momo.

- HyunSeung elég nehezen nyílik meg mások előtt, és mutatja ki az érzéseit, de ettől még biztosan állítjuk, hogy szeret – mosolygott Zoey.

- Ez az! Egy kapcsolat nem mindig lehet tökéletes és meseszép, mert a valóság nem egy tündérmese. A ti kapcsolatotok elég érdekesen kezdődött, rögös út vezetett egészen a buli estéjéig, amikor is… – Heeyeon nem fejezte be, amit elkezdett, de pontosan tudtam, mire akar kilyukadni.

- Tudom, lányok, hogy végre boldognak akartok látni, és értékelem, hogy így törődtök velem, de nekem ebből az egészből már elegem van. Nem akarok több fájdalmat, nem akarok többé azon rágódni, hogy mi van kettőnk között, nem akarok többé kétségek között őrlődni. Én ezt már nem bírom tovább. Oké, elismerem, lehetséges, hogy ha most beszélnék vele, akkor minden rendben lenne és talán még jó is kisülne a dologból, de mi van, ha mégsem? Nem akarok még egy esélyt, nem akarok semmit, csak véget vetni ennek. Már elhatároztam, hogy ennek most fogok pontot rakni a végére, bármennyire rossz is. Hisz nem minden tündérmese végződik happy enddel, nem de? – és még mielőtt bármit is válaszolhattak volna, becsuktam az ajtót.

   Végigcsúsztam az ajtó mentén, majd felhúztam térdeimet, és csendben sírni kezdtem. Egyik kezemmel lábaimat karoltam át, míg másikkal a nyakláncot kezdtem el szorongatni, amit Seungtól kaptam, és amit azóta is viseltem. Az igazság az, hogy egyáltalán nem voltam biztos magamban. De nem volt más választásom, nem akartam HyunSeungnak még több fájdalmat okozni. Biztos voltam benne, hogy ezek után még többet fogok szenvedni, de ennek így kell lennie. Ki tudja, meddig ment volna el, ki tudja, nem csak megjátszotta-e magát azon az estén is? Ki tudja, mikor mondott igazat, és ki tudja, mikor hazudott? Ki tudja? Nem akarok több bizonytalanságot, nem akarom többé látni se. Bár nem tudtam, mi lesz azután, miután vége a téli szünetünknek és az iskolában ismét találkozunk, de jelen pillanatban nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamilyen módon kiöljem magamból az iránta érzett szerelmemet.