× 23. rész ×

Egy percig se tétlenkedtem. Mint egy őrült kezdtem el kiabálni, hogy valaki azonnal hívja a mentőket. Nem voltam biztos benne, hogy vannak-e fent az emeleten, de bíztam abban, hogy talán mégis meghallják az ordibálásomat.

Sírva rogytam HyunSeung mellé. Normál esetben pánikba estem volna – és bár most is közel jártam hozzá – a tudat, hogy akár meg is halhat, felülkerekedett rajtam, elnyomott minden kétségbeesést és cselekedésre kényszerített.  Az oldalára fordítottam, hogy ne fulladjon meg, miközben megpróbáltam valahogy magához téríteni, de semmire sem reagált. Hiába pofozgattam, hiába locsoltam az arcát vízzel, nem történt semmi. Kitapintottam a pulzusát, amit szinte alig lehetett érzékelni. Megremegtem a félelemtől.

- Édes istenem, HyunSeung, kérlek, ne tedd ezt velem. Hallod, térj már észhez, nem halhatsz meg! Hallod, Seung, ne merj magamra hagyni. Szeretlek! – zokogtam, majd ölembe húztam mozdulatlan testét, és ringatózni kezdtem vele. Fejére szorítottam egy törölközőt, hogy legalább azzal tompítsam a vérzést, miközben remegő kezekkel simogattam arcát. A tudat, hogy mindez miattam történt, nem hagyott nyugodni. Kezdtem elveszíteni a fejem és pánikba esni. Szerettem volna visszafordítani az időt, szerettem volna másképp cselekedni, de ez nem egy tündérmese volt, ahol csodák léteztek. Magamban már elhatároztam, hogyha ezt túléljük, ha ezt túléli, kilépek az életéből és elmegyek. Túl sok fájdalmat okoztam már neki, túl sok rosszat tettem vele, az egész az én hibám.

- Úristen, mi történt? – lépett be a mosdóba Yoseob, mögötte a lányokkal, és a többi B2ST taggal.

- Nem tudom, nem tudom, nem tudom… - suttogtam magam elé. – Ugye nem fog meghalni, ugye nem? – néztem a mellettem térdelő Yoseobra, akinek a szemeiben szintén könnyek csillantak meg.

- Nem, nem fog, HyunSeung kitartó, nem lesz semmi baja. De a k.urva életbe is, hol vannak már azok a kibaszott mentők?! – üvöltötte az ácsorgó tömeg felé, akik jobbnak látták, ha magunkra hagynak.

*

Mindig is gyűlöltem a kórházakat. Nem azért, mert féltem, mert megborzongtam, ha akárcsak látogatóba kellett mennem, nem. Hanem a tehetetlenség miatt. Az, hogy tudtam, semmit nem tehetek azokért, akik ott vannak, megőrjített. És most is ezt éreztem. Tehetetlenséget. Mozdulatlanságot. Ürességet. Csendet. Fájdalmat. Gyűlöltem ott lenni, gyűlöltem várni, gyűlöltem, hogy minden egyes másodperc kínszenvedés és felesleges időpazarlás. Tenni akartam valamit, bármit, hogy a klórszag, mely az orromat marta, megszűnjön, hogy az a sok fehérség, melytől már káprázott a szemem, ne létezzen, és ne emlékeztessen arra, hogy talán a következő pillanatban HyunSeung a mennyországba lép.

Az egyik széken ültem, felhúzott lábakkal, fejemet térdeim közé fúrva és némán zokogtam. Miyoung ült az egyik oldalamon, Wiwu a másikon, a többiek pedig a többi széken, illetve a földön ülve helyezkedtek el. Mindenki magába roskadt, és bámult ki a fejéből, csak a lányok és Yoseob szemében csillant meg egy-egy könnycsepp. Nem szóltunk egymáshoz, magunkban imádkoztunk azért, hogy minden rendben legyen. Tudtuk, hiába is követett el Seung annyi rosszat az életében, nem érdemli meg a halált. Ő legalább azon volt, hogy jó útra térjen, akkor nem veheti el senki most az életét!

Minden idegszálamat szétfeszítette a kihaltság, ami körülöttünk uralkodott és amikor egy pillanatra ránéztem a barátaimra, szívembe sajgó fájdalom nyílalt. Úgy szerettem volna tenni valamit, hogy ne kelljen őket látnom szenvedni. Bármit, hogy az a kínzó érzés, mely mindegyikünk lelkében tombolt és a kézzel tapintható feszültség, mely körbeölelt minket, szertefoszoljon. De nem tudtam semmit tenni, csak várni.

Egy örökkévalóságnak tűnő percek, talán órák teltek el, míg a műtőben az orvosok HyunSeung életéért küzdöttek. Alkoholmérgezést kapott, aminek következtében elájult és esés közben beverte a fejét. Mindezt az én hibámból. Gyűlöltem magam, mert meg kellett volna akadályoznom. Megakadályozhattam volna, ha mellette vagyok, ha nem kezdek el sírni, ha… Nem, nem, nem! Mindez már nem számít! Kit érdekel, hogy mi történt, az a lényeg, hogy ezt túlélje!

Nem sokkal később kilépett a főorvos a műtőből, mire mindenki felugrott és kérdésekkel bombázták meg.

- A fiatalember jól van, kimostuk a gyomrát, az állapotát stabilizáltuk, de még nem tért magához. Valószínűleg még pár napig eszméletlen lesz, de ezalatt akármi történhet vele. – mondta, mire mindenki szívéről hatalmas kő esett le – Hamarosan átszállítjuk az egyik kórterembe, addig legyenek türelemmel.

- És bemehetünk hozzá? – kérdezte Yoseob.

- Igen, de lehetőleg csak egyesével, és ne tartózkodjanak bent sokáig. És most ha megbocsátanak – biccentette a fejével, majd kikerülve minket, eltűnt egy másik szobában.

- Oké, ki megy be hozzá? – vetődött fel a kérdés, és mindenki tekintete Yoseob és köztem cikázott.

- Menj csak be, nekem úgysincs semmi keresnivalóm itt – álltam fel végre én is, majd bezipcározva Seung pulcsiját, amit még mindig magamon viseltem, elindultam.

- Most hová mész? – jött utánam Yoseob – Seungnak szüksége van rád.

- Már miért lenne rám szüksége? – tört ki belőlem ismét a sírás – Hisz én küldtem ide! Miattam fekszik most ott! Majdnem megöltem! Már miért kéne nekem itt lennem?!

Yoseob vigasztalóan ölelt magához, és ha ő nem tart meg, valószínűleg összeestem volna. Végül mégiscsak rávettek, hogy én menjek be elsőként.

Mikor beléptem a kórterembe, és megláttam Seungot az ágyon feküdni, szívem összeszorult és fogaimat össze kellett szorítanom, hogy visszafogjam a belőlem előtörni készülő zokogást. Feje be volt kötözve, kezei élettelenül feküdtek teste mellett, melybe az infúzió szúrva volt. Mellkasa hihetetlen lassan emelkedett fel-le, s a gépek halk, egyenletesen búgása a kísértetek félelmetes suttogására emlékeztetett. Annyira rossz volt így látni őt. Eddig mindig csak a megtörhetetlen, kemény, magabiztos énjét láttam, és most… most itt feküdt legyengülve, tehetetlenül, harcképtelenül. Sosem hittem volna, hogy valaha így fogom látni, hogy valaha pont ő fog kórházba kerülni.

Lassan odalépdeltem az ágyához, s így egyre jobban kiélesedett előttem sápadt és beesett arca. Szemei alatt hatalmas lila karikák éktelenkedtek, ajka sebes volt, hófehér arcán kisebb-nagyobb horzsolások és vágások voltak, ahogy a kezén és valószínűleg az egész testén is. De még így is annyira tökéletes és szép volt, még így is sugárzott róla az élhetni akarás.

Leültem az ágy szélére és csak néztem őt. Nem tudtam, mit kéne tennem, nem tudtam, hogy mit mondhatnék, s hogyha mondok valamit, azt vajon hallani fogja-e. Nem tudtam, hogy akarna-e hallani, akarna-e látni, akarná-e, hogy ott legyek. Így csak ültem ott, és reméltem, hogy az is elég, ha mellette vagyok. Ujjaim azonban önállósodtak, és lassan végigsimították HyunSeung karját, végül megfogtam kezét és vártam. Vártam, hogy ne adja fel, hogy érezze, ott vagyok, vártam, hogy felébredjen és talán megbocsásson.