× 22. rész ×

   Fogalmam sincs, mennyit ücsörögtem még egymagamban a lépcsőn, de már éreztem, hogy a testem teljesen átfagyott a csípős hidegtől; végtagjaimat szinte már nem is érzékeltem. A sírásom lassan alábbhagyott, a könnymaradványok kihűlt arcomra fagytak, mint ahogy a jégvirágok szoktak kirajzolódni az ablakokon.

   Túl gyorsan történt minden, egyszerűen nem tudtam feldolgozni az eseményeket. Egy perccel ezelőtt még egymás mellett ültünk és beszélgettünk, majd úgy faltuk egymás ajkait, mintha évek óta szomjaznák, és most már csak halványan érzékeltem parfümje édeskés illatát, amit maga után hagyott. Zaklatott voltam, és kétségbeesett. Csak most kezdtem el igazán látni, mi folyik a háttérben, csak most kezdtem el megvilágosodni, csak most kezdtem rájönni, hogy tulajdonképpen mi ketten mennyire összetartozunk. Szinte ugyanaz zajlik le mindkettőnk lelkében, talán a múltban is hasonló dolgok történtek velünk, és talán egy napon majd a jövőnk is egybefonódik. De milyen áron? Mégis miért kellett ennyit szenvednünk és még mennyi gyötrelem vár ránk? Nehéz és kínkeserves utakat tettünk már meg, de mennyire rögös az az út, ami előttünk áll?

   És most hogyan tovább? Mi van most köztünk, mi volt ez a csók? Valaminek a kezdete, vagy valaminek a vége? Az én részemről remény egy jobb életért, de vajon HyunSeung mit gondol? Vajon neki is annyit jelentett, mint nekem, vagy csak elragadta a hév? És mégis miért rohant el? Talán ez volt a célja, talán az, hogy megnyílt előttem, az is a játék része volt? Talán megint a hatalmába akart keríteni, hogy ismét a mélybe taszíthasson? Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni, túl sok ez egyszerre.

   Mielőtt újabb sírógörcs törhetett volna ki rajtam, Yoseob jelent meg mellettem.

- MinSeo, minden rendben van? – kérdezte aggódva – A lányokkal már percek óta téged keresünk, és HyunSeung most rohant be, kissé feldúltan. Történt valami? – lépett mellém, majd amikor meglátta vörösre sírt szemeimet, hangszíne megváltozott – Jézusom, te sírtál! Mi a baj? Ugye nem HyunSeung bántott? Oh, hogy az a rohadék, esküszöm, szétverem azt a bunkó pofáját! Fhúú! – indult volna vissza, de karjába kapaszkodva megállítottam.

- Ne, hagyd, Yoseob, nem bántott, nem csinált semmit! – mondtam, majd felkeltem a lépcsőről – Menjünk vissza!

- De mi történt? Mit mondott az a barom? – kérdezte még mindig dühös tekintettel.

- Semmi különöset, csak… mindegy, hagyjuk. Jól vagyok, az a lényeg – megeresztettem egy mosolyt, és otthagyva őt, visszamentem a lakásba.

   Yoseob nem kérdezősködött, és ennek kivételesen örültem. Ő tipikusan az a személy volt, aki nem akart beleavatkozni semmibe, aki nem faggatott arról, hogy mi bánt, inkább megvárta, míg elmondom. Ugyanakkor, ha akárki egy rossz szót is szólt hozzám, akkor ő volt az első, aki szépen „elbeszélgetett” az illető fejével.

   Úgy döntöttem, a mai estére félreteszem minden problémám, és jól fogom érezni magam. Már elegem volt abból, hogy állandóan van valami, ami fejfájást okoz, és különben is megígértem a barátnőimnek, hogy a mai napon nem fogok sírni. Tartani akartam magam ehhez az elhatározásomhoz, még akkor is, ha már rég megszegtem. Nem akartam elrontani az est további részét, nem akartam, hogy a lányok megint az én lelkemet ápolgassák. Így is sokat tettek már értem, megérdemlik, hogy legalább ezen a napon jól szórakozzanak. 

   Miután megtaláltam a csajokat, akik már halálra aggódták magukat, visszamentünk táncolni. Nem mondtam el nekik, hogy beszéltem HyunSeunggal, bár biztos rájöttek, hisz a pulcsija még mindig rajtam volt.

   Az idő már éjfél felé közeledett, de a hangulat még mindig az egekben volt. Igaz, néhányan már kidőltek, és a kanapén fekve próbáltak kijózanodni, de az osztály java még mindig a nappali közepén táncolt. Csodásan éreztem magam, ráadásul pár új emberrel is sikerült megismerkednem.

   Hirtelen két kéz simult a derekamra, amitől kisebb szívroham kapott el. Az illetőből áradt a tömény mennyiségű alkoholszag, és olyan erősen szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. Ha több pia lett volna bennem, vagy legalább láttam volna az illető arcát, valószínűleg hagytam volna magam, hogy letaperoljon, de nem voltam az a könnyen kapható fruska. Mivel nem akartam balhét csapni, próbáltam higgadt maradni, és valahogy észrevétlenül szembe kerülni „támadómmal”.

   Néhány perc elteltével a táncpartnerem belecsókolt a nyakamba, és valamit a fülembe suttogott, de nem értettem, hogy mit. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, és hideg borzongás futott végig testemen. Eszembe jutott az az este, amikor majdnem megerőszakoltak, és meg is fordult a fejemben, hogy mi van, ha az egyik srác áll a hátam mögött. Szerencsémre pont ekkor ivott bele a piásüvegbe, amit a kezében szorongatott, így nekem sem kellett több, kaptam az alkalmon, és egy forgással megfordultam, majd karjaimat összefontam a nyaka körül.

- HyunSeung? – rökönyödtem meg azon nyomban, és amilyen gyorsan csak lehetett, elengedtem.

- MinSeo? – nézett ő is rám, rémült arccal, és hátrébb lépett egyet – Nehh haraghhudj, hikk… nehhem tuthaam, hohgy tehh vahhgy azh, hikk… - próbált értelmesen beszélni, de az alkohol nem igazán engedélyezte ezt. A következő pillanatban hátat fordított és nagy nehezen elbotorkált.

- HyunSeung, várj! – indultam volna utána, de nem tudtam kiverekedni magam a tömegből, akik akkor kezdtek el vonatosat játszani. Zoey megragadta a karom, és maga elé tuszkolt, így már esélyem sem volt, hogy utána menjek. Ideges lettem, és próbáltam uralkodni az érzéseim felett, de aggasztott Seung viselkedése. Egyáltalán nem volt józan állapotban, és rossz előérzetem támadt. Még inkább lehangolt, hogy tudtam, miattam kezdett el iszogatni, és ha bármi is történik vele, az az én hibám lesz. Szemeimmel megállás nélkül őt kerestem, de nem találtam sehol.

- MinSeo, minden rendben? – kérdezte Heeyeon – Nagyon feszült vagy és pocsékul festesz.

- Én csak, én… - próbáltam valahogy kivágni magam a helyzetből, de nem tudtam mit kitalálni – Bocsi, de meg kell keresnem HyunSeungot! – azzal faképnél hagytam megdöbbent barátnőmet.

   Az egész házat végigjártam, még az udvarra is kimentem, de sehol sem találtam. Kezdtem pánikba esni, a sírás már alaposan kerülgetett, de erősnek kellett lennem. Mindenkit, akit csak tudtam, megkérdeztem, nem-e látták valahol, de senki nem hallott felőle. Egész testem remegett az idegességtől. Magamat vádoltam, mert ha nem lennék olyan érzékeny, nem kezdtem volna el bőgni, akkor ő nem rohant volna el. Nem kellett volna magára hagynom, sőt, el se kellett volna jönnöm ebbe a buliba.

- HyunSeungot keresed? – egy ismeretlen hang szólalt meg mögöttem, és meg se kérdeztem ki ő, csak bólogatni kezdtem, mint egy idióta – Az emeleten láttam, a…. – nem vártam meg, míg befejezi, egyből becéloztam a lépcsőt.

   Az összes szobába benyitottam már, de még mindig nem találtam. Kezdtem azt hinni, hogy az a valaki hazudott nekem, hogy talán Seung mondta neki, hogy addig le tudjon lépni, de aztán amikor benyitottam az utolsó ajtón, és beléptem a mosdóba, köpni-nyelni nem tudtam. HyunSeung a padlón feküdt, ájultan, fejéből pedig vér csordogált.