× 28. rész ×

Egy újabb nap vette kezdetét. Semmi kedvem sem volt kikászálódni az ágyamból, de az ébresztőórám makacsul sipákolt fülembe, egészen addig, míg egy jól irányzott ütéssel el nem némítottam és neki nem álltam a reggeli készülődésnek. Az utóbbi pár hétben teljesen kikészültem lelkileg, egyszerűen semmi erőm és kedvem nem volt élni. Az életem monoton üzemmódba váltott át; már csak abból álltak a napjaim, hogy reggel felkeltem, iskolába mentem, majd hazajöttem. Ez az örök körforgás vette át felettem az uralmat, és bénította el egész testemet, minden érzékszervemet. Hogy miért? Mert már teljesen biztos voltam abban, hogy elveszítettem HyunSeungot. Azóta az eset óta, amikor is kis híján nekem esett, valami megváltozott. Azt hittem, megint vissza fogunk térni a mindennapos bántalmazásokhoz, de nem így történt. Seung attól fogva került engem. Anélkül sétált el mellettem, hogy fellökött volna, nem piszkált, nem szólogatott be és még csak nem is nevetett rajtam. Egyszerűen megpróbált levegőnek nézni és a semmibe venni. Mások örültek volna ennek a helyemben, de én napról napra úgy éreztem, hogy kezdem elhagyni önmagam. Azt kívántam, bár érne ismét hozzám, bár nézne gyűlölködve a szemeimbe, bár látnám a tekintetét, ahogy megalázva végigmér, bármi jobb lett volna annál, minthogy átnézzen rajtam. Üresnek éreztem magam, miközben szívem fájdalmasan sajgott mellkasomba szorítva.

Minden más lett, mint volt. Az idő már koránt sem telt olyan gyorsan, mint szokott; mintha velem együtt ő is lelassult, megfagyott volna. A körülöttem történő eseményeket mind-mind lassított felvételként láttam. Nem érzékeltem semmit, csakis a saját magányommal voltam elfoglalva. Csak sodródtam az árral, csak hagytam, hogy mások irányítsanak. Teljesen magam alatt voltam, habár ebből mások semmit sem véltek felfedezni. Az évek során, melyet még régi hazámban töltöttem, megtanultam, hogyan rejtsem el az érzéseimet mások elől, hogyan játsszam meg azt, hogy minden rendben, hogyan mosolyogjak boldogan a legnagyobb kínok közepette.

Tudtam, hogy mindennek vége. Egyedül, ami még életben tartott, amitől még nem éreztem magam teljesen halottnak, az pont ez a cselekedetet volt. Mégis miért nem szól hozzám? Mégis miért nem nevet rajtam? Miért nem okoz nekem fájdalmat? Mi változott meg benne, mi késztette arra, hogy elengedje kezem és zuhanni hagyjon? Megunt volna, mert már úgy érezte, ennél rosszabbat úgysem tehet velem? De akkor miért nem keresett magának másik játékszert? Miért lett attól a naptól kezdve olyan csendes és nyugodt, olyan zárkózott és befelé forduló? Hová tűnt a régi énje? Aggódtam érte, mert nem tudtam, mi történhetett vele, ami ekkora fordulatot hozott az életében. Aggódtam érte, mert pontosan emlékeztem arra az estére, amikor megnyílt előttem és kiöntötte lelkét. Tudtam, mennyire magányos, tudtam, mennyire elveszett és kétségbeesett, pontosan tudtam, min ment keresztül. De most előlem is elzárkózott, nem tudtam belé látni, nem tudtam, mit érez, mit gondol, nem tudtam semmit sem róla, nem tudtam, hogyan segíthetnék neki és ez megrémisztett.

De ahogy telt az idő, ahogy a hetek váltogatták egymást, ez a probléma megoldódni látszott. Mert ott volt az a bizonyos levél, akinek tulajdonosa egyre inkább kirajzolódott előttem. Minél többször olvastam el azt a 3 szavas üzenetet, annál inkább biztos voltam abban, hogy ki küldte. Tudtam, hogyha egy napon fel fog bukkanni az illető, akkor ki tudok lépni HyunSeung életéből, akkor többé nem kell látnia, többé nem tudok neki fájdalmat okozni és akkor végre szabad utat kaphat és élheti tovább saját kis életét.

Miután elkészültem és elbúcsúztam Heeyeontól és Momotól, a suliba vettem az irányt. A megszokott időben értem be, ami egyenlő volt azzal, hogy majdnem elkéstem. Szerencsére ezen a napon nem volt tanítás, ugyanis az iskola elrendelte, hogy minden osztály elmegy a Han folyó partjára és szemetet fog szedni. Ez afféle jótékonykodás volt, amiért a suli egyben pénzt is kapott, és amit minden évben megszerveztek. Persze az már más kérdés volt, hogy a diákok ezt élvezték-e vagy sem; egyedül csak az volt benne a jó, hogy nem kellett a négy fal közé bezárva lennünk.

Mi is, ahogy a többi osztály, összegyűltünk a teremben, majd Kim tanárnő vezetésével elindultunk a folyóhoz. Bár még csípős szél fújt arcunkba, a Nap már-már kezdte felfedni önmagát előttünk, s ragyogó sugarai millió gyémánt tündöklő táncosaiként tükröződött a víz felszínén.

A lányokkal egész úton cseverésztünk, és nevetgéltünk. Mi tagadás, ha az ember kimegy a szabadba, valóban jobb lesz a közérzete. Ez a kikapcsolódás rám is jó hatással volt; úgy éreztem, mintha ismét levegőhöz jutnék, mintha ismét éledezni kezdenék. De persze valójában nem így volt.

Egy óra múltán az osztály igencsak szétszéledt, kisebb csapatokba szegődtünk, és úgy jártuk megállás nélkül a folyópartot. Örültem, hogy HyunSeungék nem velünk jöttek, azonban ez az örömöm nem tartott sokáig. Hamarosan felbukkantak a srácok is, de még mielőtt ez tudatosult volna bennem, hatalmas csobbanással a vízben találtam magam.

× 27. rész×

Még mielőtt becsengettek volna, felpattantam a helyemről és kirohantam a teremből. Nem néztem vissza, hogy vajon HyunSeung látott-e, és ha igen, mit reagált rá, mert már nem érdekelt. Csak sírni szerettem volna, és végleg eltűnni ebből a környezetből.

A mosdóba mentem, majd magamra zártam az egyik wc ajtót, és zokogni kezdtem. Mégis mi mást tehettem volna? Ha karácsony óta nem keresett, akkor most mégis miért lett volna rá oka? Bár lehet, hogy előbb le akarta rakni a táskáját és utána odajönni hozzám, de ez annyira nem rá vallott volna. Ismertem már és nem akartam újabb reményekkel áltatni magamat. Nem akartam megint okokat keresni, amivel az ő pártját foghatom, nem akartam megint teletömni a fejemet hazugságokkal.  Ebből végleg elég volt! Meg akartam szabadulni az összes képzelgéstől, az összes hamis mesétől; most már csak a valóságot akartam látni. Ami pedig az volt, hogy HyunSeungot nem érdekeltem. És ez pokolian fájt.

Nem tudom, mióta rostokolhattam a mosdóban, de már csak arra eszméltem fel, hogy ismét csengőszót hallok. Azt már nem tudtam, hogy az első órát jelezte-e vagy a nap végét jelzőt, de úgy döntöttem, ideje lesz abbahagynom a sírást, álarcot ölteni magamra és eljátszani, hogy minden rendben. Megmostam az arcom, majd táskámból előkotorva a sminkkészletem, eltüntettem a sírás nyomait.

Sajnos a lányok ma nem tudtak bejönni a suliba, mert tanulmányi versenyre kellett menniük, így nem voltak ott, hogy megvigasztaljanak. Pedig jó lett volna, mert már annyira megszerettem őket és barátaimmá fogadtam, hogy csupán a jelenlétüktől jobb kedvem lett.

Kiléptem a folyosóra, és örömmel vettem tudomásul, hogy vége a napnak. Már indultam volna a kijárat felé, amikor valaki utána szólt.

- Park kisasszony! – nevem hallatán 180 fokos fordulatot vettem, és Yi igazgatóval találtam szemben magam. - Azt hallottam, ma egyik óráján sem jelent meg, most pedig itt találom önt. Talán megpróbálta ellógni az óráit?

- Jó napot Yi igazgató úr! – eresztettem meg egy félmosolyt – Lógni? Nem, nem, én… én nem, én csak… - kezdtem volna a magyarázkodásba, de nem tudtam, mivel indokolhatnám meg, hogy a mosdóban bőgtem. Miután rájöttem, hogy ebből nem jöhetek ki jól, beletörődtem a kudarcba. – Sajnálom, Yi igazgató úr, tényleg ellógtam az órákat. – sóhajtottam fel, miközben bűnbánó arccal meredtem rá – De kérem, Momonak és Heeyeonnak ne szóljon erről, nem akarom, hogy megint aggodalmaskodjanak miattam. Így is túl sok a munkájuk és nem szeretném még ilyenekkel is terhelni őket.

- Nagyra értékelem a figyelmességét, és mivel ez volt az első eset, talán megúszhatja egy kis büntetőmunkával. Hatra takarítsa ki az osztálytermüket!

- Hogy mi? – néztem rá döbbenten, de rosszalló tekintetét látván, folytattam – Úgy értem, rendben, nagyon köszönöm. És ígérem, még egyszer nem fordul elő!

Csalódottan sóhajtottam fel, és átkoztam magam, amiért ma ennyire elérzékenyültem. Már rég otthon lehetnék, ehelyett egy kis plusz munkát kaptam, így késő este érek haza. Abba már bele se mertem gondolni, hogy mindezt hogy fogom kimagyarázni a lányoknak.

- A felmosórongyokat a többi takarítóeszközzel a folyosó végén lévő szertárban találja! – nyomta a kulcsot a kezembe, majd mielőtt visszalépett volna az irodájába, még visszakiáltott – Ne aggódjon, nem egyedül kell végeznie ezt a feladatot. Jang HyunSeung azonnal megy és besegédkezik!

- MI VAN?! – sikítottam fel döbbenetemben, de szerencsére Yi ezt már nem hallotta. Mi az, hogy besegédkezik? Mégis miért? Mit tett ez a szerencsétlen már megint? És miért érzem azt, hogy már megint szövetkezett ellenem a Sors?

Teljesen ledermedve álltam még percekig a folyosón, majd, mint akit puskából lőttek ki, berohantam a termünkbe és nekiálltam a takarításnak. Minél előbb végzek, annál kevesebb időt kell vele eltöltenem egy légtérben. De hogy fogom azt a kis időt is kibírni vele, ráadásul kettesben?! Mert bevallom, nem sok kedvem volt ahhoz, hogy ismét lássam Őt.

*

Alig telt el negyed óra, az osztálytermünk ajtaja kinyílt és egy feldúlt HyunSeung lépett be rajta.

- Nekem meg ne próbáljon ellógni, különben ki kell, hogy rúgjam! – hallatszott ismét Yi igazgató hangja, majd az ajtó becsukódott, Seung pedig káromkodásba kezdett.

- Mi az istent képzel ez magáról? Pff, azért, mert ő itt a diri, még nem jelenti azt, hogy engem itt tarthat! De sebaj, majd ha híres leszek, akkor visszajövök, és a képébe röhögök! – rúgott bele a szekrénybe, amitől kisebb szívrohamot kaptam, de visszafogtam az ijedség sikolyát – Na ne már, ez most komoly? Már megint veled kell találkoznom? Mi a sza.rt keresel itt?

- Ezt tőlem kérdezed? – néztem rá, és éreztem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa. Általában, ha lelkileg nem szoktam jól lenni, ráadásul ha ennek tetejébe még bunkózik is az a személy, aki miatt rosszul érzem magam, akkor könnyen idegessé válok és pillanatok alatt robbanni tudok.

- Nem, a római pápától – forgatta meg a szemeit, és olyan hanglejtéssel mondta ezt, mintha egy 5 évessel beszélne – Szerinted rajtunk kívül van itt még valaki?

- Ja, bocsi, ezek szerint összekeversz egy kutyával, mert ha nem látnád, nekem nincs négy lábam. Úgy látom, fogalomzavarban szenvedsz – fordítottam neki hátat, és kezdtem el sikálni a következő asztalt – Egyébként meg ellógtam az óráimat.

- Oh, komolyan? Park MinSeo, a kis naiv, ártalmatlan, angyali kislány, aki egy légynek se ártana, ilyen bűnt hajtott végre? És mi késztetett erre?

- Mit érdekel az téged? – csattantam fel én is – És mégis mi a franc bajod van? Már megint mivel érdemeltem ki, hogy ilyen bunkó és tapintatlan légy? Itt jártatod a pofád, ahelyett, hogy segítenél kitakarítani ezt a redvát, amit magad után hagytál - mert gondolom órán megint nem tudtál viselkedni - és akkor talán előbb végezhetnénk, és nem kéne elviselnünk egymást! Te fa.szfej! – tettem még hozzá, azonban túl hangosra sikeredett.

*HyunSeung POV*
- Te ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak és mit nem, oké?! – elöntött a düh, és közelebb léptem hozzá – És kit nevezel te fa.szfejnek?

Elkaptam a derekát, majd azzal a lendülettel nekivágtam a szekrénynek. Szorosan nyomtam neki; vékony csuklóját feje mellé szorítottam, és testem teljes súlyával dőltem testének. Mellkasom alatt éreztem szívét lüktetni, de egy szót nem szólt; némán tűrte, hogy azt tegyek vele, amit akarok. A dühe félelemmé változott, egész teste reszketett a közelségemtől. Könnyei záporként csorogtak le hófehér és hibátlan arcáról, fekete szemfestéke szürke csíkot hagyva maga után festette be azt.

- Kérlek, ne, ne bántsatok, esküszöm, bármit megteszek, csak ne érjetek hozzám még egyszer… könyörgöm… - hangja remegett, alig tudtam kivenni, mit akar.

Csodálkozva néztem rá. Nem tudtam, mitől ijedt meg ennyire, még sosem volt senki, akiből ekkora rémületet váltottam volna ki, ráadásul másodpercek alatt. De ami a leginkább meglepett, hogy többes számban beszélt, pedig kettőnkön kívül senki nem volt bent a teremben. Abban a pillanatban megsajnáltam, és szerettem volna belelátni a fejébe, hogy megtudjam, mire gondol, szerettem volna rajta segíteni, de nem tudtam, hogyan. Nem tudtam, mit kezdeni a helyzettel. Meg akartam fenyegetni, bántani akartam, de igazából nem tudtam, hogy miért. És most, hogy ott állt előttem, törékenyen, megtörten, nem tudtam, mi tévő legyek. Azt hiszem, én is megijedtem.

Hirtelen elengedtem, ő pedig összecsuklott, és a földre zuhant. Felhúzta térdeit, kezeivel átkarolta lábát, és próbált a lehető legkisebbre összezsugorodni. Nem nézett fel rám, és ennek nagyon örültem. Nem akartam szemeibe nézni, nem akartam látni, hogy mit okoztam, nem akartam szembenézni az igazsággal.

Hátrébb léptem. Még egyet, majd egy újabbat. Egészen az ajtóig hátráltam, de tekintetemet továbbra sem vettem le róla. Kinéztem az ajtón; a többiek már ott vártak rám.

- Ha kimentem, kezdj el hangosan sírni, oké? – mondtam, és tudtam, hogy nem fog nehezére esni.

És így is tett. Amint hangosan becsaptam magam után az ajtót, ő sírni kezdett, amennyire csak tudott, én pedig a barátaimmal hangos nevetésben törtünk ki és lepacsiztunk, ahogy mindig is szoktuk. Azzal a különbséggel, hogy legbelül már valamit másképp éreztem.

× 26. rész ×

   A téli szünet lassan a vége felé közeledett, már csak két nap volt a suli kezdéséig. Kicsit ideges voltam, mert nem tudtam, mire kéne majd számítanom. Úgy éreztem magam, mint az iskola legelső napján, amikor még nem ismertem senkit és minden idegen volt. Rettenetesen izgultam, szívem iszonyatosan gyorsan dobogott, amikor arra gondoltam, hogy hamarosan ismét látni fogom.

   Szombat reggel volt, amikor egyedül maradtam otthon. Heeyeon és Momo négyes randit tartottak Dongwoonnal és Gikwanggel, én pedig elterveztem, hogy rákészülök a sulira, de előtte sétálni akartam egyet a Han folyó partján. Már épp elindultam volna, amikor kopogtak. Mivel nem vártam senkit, ezért kissé félve nyitottam ki az ajtót. Meglepetésemre egy ismeretlen srác állt előttem.

- Öhh… szia! – köszöntem neki, miután megállapítottam, hogy nem lehet több 30-nál, szóval nyugodtan tegezhetem.

- Szia! – köszönt ő is illedelmesen – Momo és Heeyeon itthon vannak?

- Nem, most éppen nincsenek. De nyugodtan hagyhatsz üzenetet, majd átadom nekik.

- Oh, nem, nem kell, tulajdonképpen nem is őket keresem.

- Hát akkor? – homlokomat összeráncolva néztem rá, mert egyáltalán nem tetszett a stílusa és az, amit mond. Volt valami taszító és ijesztő beszédhangjában, ami gyanússá tette. És minek kérdezget a barátaimról, ha nem is hozzájuk jött? – Mit is mondtál, hogy hívnak?

- Az nem lényeg, hogy ki vagyok és igazából hozzád jöttem – ettől a mondatától megrémültem, és ösztönösen csuktam volna be az ajtót, de ő gyorsabb volt, és kezével kitámasztva azt, megakadályozott ebben.

- K*rvagyorsan békén hagysz, mert különben sikítani fogok és… - kezdtem volna bele a fenyegetőzésbe, de félbeszakított.

- Nyugi, nem akarlak bántani! – lépett hátrébb egyet – Csak át akarok adni egy üzenetet – nyúlt bele a kabátja zsebébe és egy levelet húzott elő.

- Üzenetet? Mégis kitől?

   Erre már nem válaszolt, csak átnyújtotta a kis borítékot, - amit én remegő kezekkel vettem el tőle - majd sarkon fordult és elment. Mire észbe kaptam, hogy utána kiáltsak, hogy megkérdezzem, ki ő, már rég messze járt.

   Percekig furcsállva meredtem utána, majd végül becsuktam az ajtót, és bezártam azt. Eléggé rám hozta a frászt, így úgy döntöttem, inkább mégsem töltöm sétálással a délutánt.

   Leültem a kanapéra, miközben ezer meg ezer kérdés merült fel bennem: mégis ki küldhette? És mi állhat benne? És ki volt ez a srác és miért nem mutatkozott be? Miért kérdezte, hogy hol van Heeyeon és Momo, ha engem keresett? És honnan ismerte a lányokat? És miért volt olyan sejtelmes?

   Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, és féltem kinyitni a levelet, de tudni akartam, mi áll benne. A kíváncsiságom nagyobbnak bizonyult, így egy mély levegő után gyorsan feltéptem a borítékot, és előhúztam belőle egy hófehér lapot. Kihajtogattam, majd elolvastam az egysoros üzenetet, ami rajta állt: „Hamarosan ismét találkozunk.”

   Még a lélegzetem is elakadt, szemeim kikerekedtek a döbbenettől. Hamarosan ismét találkozunk? De kivel? És mégis mikor? Nem értettem az üzenetet, hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni vele. Ötletem sem volt, hogy ki lehet az, és hogy ennek most örüljek-e vagy sem. Ha lehet, még több kérdés rohamozott meg, mint a villám követte egyik a másikat: Egy régi ismerősöm lenne? De akkor miért nem írta rá a nevét? De hisz nekem nincsenek is olyan ismerőseim, akikkel régen beszéltem és szívesen találkoznék velük! Akkor ezt most vegyem fenyegetésnek? De kinek ártottam én, amiért fenyegetőzni kezdett? Vagy Seung lett volna az? De akkor miért nem hívott fel telefonon, ha akar valamit?

   A fejem egyenesen belefájdult ebbe a kérdésáradatba, és pillanatok alatt olyannyira összezavarodtam, hogy egyszerűen összegyűrtem a lapot és kidobtam a kukába. Elegem volt már a játszadozásból, elegem volt már a találgatásokból és a rejtélyekből. Ha valaki akar valamit, az személyesen keressen fel és ne másokat küldözgessen, hogy adjon át nekem üzenetet. Miért van az, hogy ha egy kicsit is lecsillapodnak a kedélyek, akkor történik valami, ami ismét fenekestül felborítja az életemet? Miért nem lehetnének nekem is egyszerűen átlagos napjaim, ahogy a többi velem egykorúnak? Miért kell folyamatosan a Sorsnak akadályokkal és problémákkal sújtania? Miért kell újra és újra olyan feladványokat elém görgetnie, aminek neki sem tudok állni, de mégis rengeteg fejfájást okoz?

   És az a srác… Így utólag belegondolva olyan ismerősnek tűnt. De miért? Miért van az az érzésem, hogy mi már valamikor találkoztunk? Olyan ismerős volt az arca, a hangja… De mégis honnan? Vagy már csak ezt is beképzelném?

   Megráztam a fejem, és dühödten csörtettem be a szobámba, majd kapcsoltam be a zenét, hogy valamelyest lehiggadjak. Bárki is volt az, azt írta, hogy találkozni fogunk… Már csak az volt a kérdés, hogy az a hamarosan mégis milyen hamarosan lesz?

*

   Eljött a hétfő reggel is, amikor ismét az iskolában találtam magam. Már kora reggel bent voltam a nyugtalanságom miatt. Az a levél sehogy sem tudott kimenni a fejemből, és alig tudtam a gondolatától megszabadulni. Teljesen beleivódott az elmémbe, és az utóbbi két napom szinte csak akörül forgott. Senkinek nem szóltam róla, mert nem akartam másokat ezzel zargatni. Ha nem olyan fontos, akkor azért, de ha meg van jelentősége, akkor meg azért. Nem akartam senkit se veszélybe sodorni.

   A másik ok, amiért már ilyen korán bent voltam, az HyunSeung volt. Bár a hétvégén nem sokat tudtam vele foglalkozni, most mégis előtört belőlem az idegeskedést. Vajon mit fog reagálni, mikor meglát? Vajon még mindig gyűlöl? Az orvos azt mondta, enyhe amnézia jelentkezhet nála. De vajon mi mindent felejtett el és mikor fog mindenre újból emlékezni? Yoseobék azt mondták, megkérdezték tőle, hogy mire emlékszik a karácsony estéből, de egy szóval nem említette a csókot és az előtte lévő hosszas lelkizésünket. Ebből arra következtettem, hogy vagy az amnézia miatt volt, vagy csak azért nem mondta el, mert nem akart róla beszélni.

   Úgyhogy kíváncsi voltam, mit fog hozni a hétfő reggel. Azt persze elhatároztam, hogy nem fogom megrohamozni, hisz megállapodtam magammal, hogy ki fogom őt törölni és nem engedem közel magamhoz. Nem fogom megengedni, hogy ismét belépjen az életembe, hogy ismét közel férkőzzön a szívemhez. Abban persze már nem voltam biztos, hogy mindezt mennyire fogom tudni betartani. Mert amíg nem láttam, úgy éreztem, könnyen tudok felejteni, de ahogy telt az idő, és szép lassan mindenki befutott a terembe, már kételkedni kezdtem. És amikor végül Ő is belépett az ajtón, minden képzeletem úgy omlott össze, mint a kártyavár. Elfelejteni Őt? Mikor már annyi mindenen keresztülmentünk? Soha! Ez egyenlő a lehetetlennel!

   Gyomrom görcsbe rándult és gombóccá zsugorodott össze, szívem már a torkomban dobogott, még levegőt is elfelejtettem venni, ahogy egyre közelebb ért. Kezeimmel valahogy próbáltam eltakarni az arcom, amire bizonyára kiült az idegességem, és biztos voltam benne, hogy már fülig elpirultam. Az agyam szinte teljesen kikapcsolt, és vártam, hogy odajöjjön hozzám. Reméltem, hogy nem gyűlöl, reméltem, hogy minden jó még, de amikor köszönés nélkül haladt el mellettem, úgy éreztem magam, mint akit egy vödör jéghideg vízzel öntöttek nyakon. A csalódottság könnyek formájában tört elő belőlem, és teljesen lesokkolva meredtem magam elé.

   „Tehát nem emlékszel rám…” – gondoltam.

   Ez volt az utolsó kegyelemdöfés. Ez volt az utolsó reményem, az utolsó, ami még életben tartott. Most már biztos voltam abban, hogy esélyem sincs. Most már számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nincs tovább, vége, tényleg vége…

× 25. rész ×

   Aznap már nem mentem vissza a kórházba. Sőt, miután kiléptem az ajtón, eldöntöttem, hogy megtartom az ígéretem és eltűnök HyunSeung életéből. Semmi értelmét nem láttam ennek az egésznek, kettőnk játékának. Csak kerülgetjük egymást, megállás nélkül bántjuk a másikat, és nem haladunk előrébb semmit, egyikünk sem lép semmit. Pedig nyilvánvaló, hogy szeretem őt, és azon az estén nekem is úgy tűnt, hogy nem vagyok közömbös számára. De akkor mi folyik köztünk, mi történik velünk? Miért nem teszünk semmit? És mit kéne pontosan tennünk? Mert én már hónapok óta próbálok vele rendes lenni, de ő sosem mutatott semmit felém, csak gyűlöletet.

   Az a baj, hogy nem tudok bízni benne. Még mindig bizonytalan vagyok, még mindig nem tudok kiigazodni rajta, még mindig nem tudom, hogy mit akar tőlem, hogy amiket tett, azokat miért tette. De már egyre kevésbé érdekel. Már csak azt akarom, hogy valahogy, de vége legyen. Annak ellenére, hogy ő kezdte az egészet, most engem furdalt a lelkiismeret. Hisz ha nem jöttem volna ide, ha nem szóltam volna vissza neki, ha az elején békén hagyom, most nem tartanánk itt, akkor egyikünk sem szenvedett volna ennyit. Mert ő is ugyanúgy szenvedett tőlem, mint én tőle, talán jobban is. Így jobbnak láttam, ha egyszer s mindenkorra ennek véget vetünk.

   Éppen ezért a következő néhány napban, miután kiengedték a kórházból, egyszer sem látogattam meg. A lányok szerint már kutya baja sem volt, úgyhogy ennek felettébb örültem. Tőlük tudtam meg, hogy a buli estéjére nem igazán emlékezett, amitől ugyan kissé csalódott voltam, de tudtam, hogy így jobb lesz. Ezek szerint meg van rá az esély, hogy még mindig az ellenségeként tekint rám, tehát neki egyszerűbb lesz elfelejtenie és elszakadnia tőlem. Az, hogy velem mi lesz nélküle, már nem számított. Most inkább azzal kellett foglalkozzak, hogy a lányoknak ne tűnjön fel kedvtelenségem és hogyan húzzam ki magam azokból a helyzetekből, amikor át akartak menni a srácokhoz. Néhány napig sikeresen lepleztem magam, de túl jól ismertek, így elég hamar rájöttek, hogy nincs valami rendben.

- Mi ez a búskomorság, kisasszony? – próbált jó kedvre deríteni Zoey, miután belépett a szobámba, nyomában a többiekkel.

- Már napok óta ki sem mozdulsz a szobádból! Nem leszünk így jóban! – bökött oldalba játékosan Momo.

- Nem akarod meglátogatni Seungot? – tapintott egyből a lényegre Miyoung.

   Jó érzés volt, hogy a barátnőim mindenben kitartanak mellettem és hihetetlenül hálás voltam ezért. Tudtam jól, hogy nem vagyok egy könnyű eset, és hogy sokszor nem lehet kiigazodni rajtam, na meg az érzéseimről se beszélek valami túl sokat, de ők elfogadtak ilyennek és így szerettek. És ezért becsültem őket. Az ember nehezen talál a mai világban rendes és megbízható barátokat; én azonban elmondhatom, hogy ezzel kapcsolatban szerencsés voltam.

- Nem igazán van kedvem sehová menni – rántottam meg a vállam unottan, és kikapcsoltam a tv-t.

- Na, de miért? Már ideje lenne, és különben is, még vissza van egy beszélgetés Seunggal!

- Heeyeon! – kiáltottam rá, jelezvén, hogy csak neki meséltem el, mi történt köztünk karácsony estéjén.

- Nyugi, nem kell titkolnod, hogy szerelmes vagy HyunSeungba – vigyorgott rám Wiwu.

- Még a napnál is tisztábban látszik, hogy odavagytok egymásért – kacsintott Cinti is – Már rég tudjuk, hogy mennyire vonzódsz azért a pasiért.

- Na igen, úgyhogy szépen emeld fel a popódat, és mars ahhoz a kreténhez! – fogta meg a karom Miyoung, és álló helyzetbe rángatott, majd a többiek segítségével az ajtó felé tuszkolt.

- Vá-vá-várjatok egy pöppet! – ugrottam el előlük, és menekültem vissza a szobámba – Nekem nincs semmi beszédem Seunggal.

- Mi? De miért? – néztek rám döbbenten.

- Mert nincs. Köztünk mindennek vége. És még mielőtt megpróbálnátok meggyőzni az ellenkezőjéről, előbb gondoljátok végig, hogy mi minden történt. Jobb lesz így mindkettőnknek. Döntöttem és ezen nem akarok változtatni. Különben is, nem gondoljátok, ha annyira számítanék neki, akkor már keresett volna? – hadartam el gyorsan, és már készültem volna becsukni az ajtót, de sajnos nem sikerült.

- Bolond vagy, MinSeo! – jelentette ki Wiwu.

- Nem az számít, hogy mennyi rossz történt, hanem a jelen. És szereted őt. Seung szeret téged, még ha ez nem is annyira világos számodra – biztatott Momo.

- HyunSeung elég nehezen nyílik meg mások előtt, és mutatja ki az érzéseit, de ettől még biztosan állítjuk, hogy szeret – mosolygott Zoey.

- Ez az! Egy kapcsolat nem mindig lehet tökéletes és meseszép, mert a valóság nem egy tündérmese. A ti kapcsolatotok elég érdekesen kezdődött, rögös út vezetett egészen a buli estéjéig, amikor is… – Heeyeon nem fejezte be, amit elkezdett, de pontosan tudtam, mire akar kilyukadni.

- Tudom, lányok, hogy végre boldognak akartok látni, és értékelem, hogy így törődtök velem, de nekem ebből az egészből már elegem van. Nem akarok több fájdalmat, nem akarok többé azon rágódni, hogy mi van kettőnk között, nem akarok többé kétségek között őrlődni. Én ezt már nem bírom tovább. Oké, elismerem, lehetséges, hogy ha most beszélnék vele, akkor minden rendben lenne és talán még jó is kisülne a dologból, de mi van, ha mégsem? Nem akarok még egy esélyt, nem akarok semmit, csak véget vetni ennek. Már elhatároztam, hogy ennek most fogok pontot rakni a végére, bármennyire rossz is. Hisz nem minden tündérmese végződik happy enddel, nem de? – és még mielőtt bármit is válaszolhattak volna, becsuktam az ajtót.

   Végigcsúsztam az ajtó mentén, majd felhúztam térdeimet, és csendben sírni kezdtem. Egyik kezemmel lábaimat karoltam át, míg másikkal a nyakláncot kezdtem el szorongatni, amit Seungtól kaptam, és amit azóta is viseltem. Az igazság az, hogy egyáltalán nem voltam biztos magamban. De nem volt más választásom, nem akartam HyunSeungnak még több fájdalmat okozni. Biztos voltam benne, hogy ezek után még többet fogok szenvedni, de ennek így kell lennie. Ki tudja, meddig ment volna el, ki tudja, nem csak megjátszotta-e magát azon az estén is? Ki tudja, mikor mondott igazat, és ki tudja, mikor hazudott? Ki tudja? Nem akarok több bizonytalanságot, nem akarom többé látni se. Bár nem tudtam, mi lesz azután, miután vége a téli szünetünknek és az iskolában ismét találkozunk, de jelen pillanatban nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamilyen módon kiöljem magamból az iránta érzett szerelmemet.

× 24. rész ×

   Miután kijöttem a kórteremből, Yoseob ment be testvéréhez, majd szép sorjában néhány percre mindenki benézett hozzá. A folyosó végén álló automata gépből vettem egy kávét, és azt iszogatva próbáltam magam ébren tartani. Momo és Dongwoon Taeminnel és Cintivel együtt elmentek egy közeli mekibe ennivalóért, hogy éhen ne halljunk. Mire visszaértek, Wiwu és Zoey már félig-meddig aludtak a széken, és a többiek szeme is le-lecsukódott.

- Srácok, lassan haza kéne menni, már hajnali négy óra is elmúlt, és ahogy látom, mindenki mindjárt kidől, mint egy krumplis-zsák – szólalt meg Junhyung, miközben a mellette alvó Miyoungot próbálta felébreszteni.

- Ez nem hülyeség, tényleg jó lenne aludni néhány órát valami kényelmes helyen – nyújtózott egyet Doojoon.

- Amúgy sem tudunk mit tenni, csak várni – ásított egy hatalmasat Gikwang is.

- Jól van, akkor mindenki menjen haza, én itt maradok és értesítelek titeket, ha valami van – jelentette ki Yoseob.

- Oké – egyezett bele mindenki, és elkezdtek összeszedelődzködni.

- MinSeo – lépett be a szobába Heeyeon, majd kezét nyújtva odajött hozzám – Gyere, drágám, ideje hazamenni.

- Mi-mi van? – pislogtam rá álmosan – Én nem megyek haza.

- De hát miért? Yoseob itt marad, majd telefonál, ha valami változás van.

- De én is itt akarok mellette lenni – ránéztem Seungra, és ujjaimmal megsimogattam kézfején – Szüksége van rám. Mondd meg Yoseobnak, hogy nyugodtan menjen haza, náluk nincs otthon senki és biztos nagy a rendetlenség. Ki tudja, lehet még maradt ott valaki a buliról, akit haza kéne küldeni.

- Ez igaz, de… biztos, hogy itt akarsz maradni? – nézett rám komolyan Heeyeon.

- Igen… szeretem őt, Heeyeon. És én juttattam ide. Ennyit meg kell tennem érte. És különben is… Ha felébred, nekem el kell mennem.

- Már miért kéne elmenned? – aggódva és értetlenül pillantott rám, majd ült le velem szembe – Ne okold magad amiatt, hogy idekerült, mert nem te tehetsz róla. HyunSeung csak véletlenül vitte túlzásba az ivászatot…

- Miattam ivott annyit! – vágtam közbe kissé feldúltan, miközben szemeimbe könnyek szöktek – Heeyeon, Seung és én… szóval mi… csókolóztunk… kint a teraszon… és elkezdtem bőgni, én idióta… és aztán elrohant… szerintem azt hitte, megint megbántott… És nem tudom, mi van most köztünk… Én nem tudom, mit kéne tennem… - kezdtem el sírni.

- Jajj, kicsim – ölelt magához vigasztalóan, hátamat simogatva – Ha az úgy jobb neked, akkor maradj itt, de semmiképp se vádold magad! Ha Seung felébred, és kikerül a kórházból, ezt mindenképp beszéljétek meg. Egyikőtöknek sem jó, ha csak kerülgetitek egymást és beszéd nélkül akarjátok kitalálni, hogy mit gondol, mit érez, mit akar a másik. Biztos vagyok benne, hogy Seung is változott és értelmes ember módjára fog majd kommunikálni és nem fog megint elküldeni. Csak adj neki időt és legyél ott mellette, akkor tudni fogja, hogy rád számíthat, és te nem hagynád cserben. Oké?

- Oké – megeresztettem egy halvány mosolyt – Köszönöm, Heeyeon.

- Nincs mit – mosolygott ő is, majd felállt és kiment.

   Még néhány percig hallottam, ahogy kint beszélgetnek a többiek, majd lassan elhagyták a kórházat és minden ismét csendes lett. Ránéztem HyunSeungra, és megint elkapott az a szívfacsaró érzés. Visszadőltem az ágyra és csak néztem őt. Még sötétben is láttam, ahogy csukott szemhéja alatt szemgolyói milyen gyorsan mozognak, ahogy lélegzete, hol felgyorsul, hol pedig lelassul. Szerettem volna tudni, vajon miről álmodik, szerettem volna belelátni a fejébe és törölni onnét minden rossz, és gyötrelmes emléket. Annyira szerettem volna neki segíteni, de egyelőre képtelen voltam akármit is tenni.

*
 
   A következő két napban egy percre sem mozdultam el HyunSeung mellől. Minden éjjel ott virrasztottam, és még nappal sem voltam hajlandó hazamenni. Bár már iszonyatosan kimerült voltam, és szerettem volna lezuhanyozni, kényelmesebb ruhába átöltözni és egy teljes napot végigaludni a saját ágyamban, de addig nem akartam mindezt megtenni, amíg Seung fel nem ébred. A lányok mindennap hoztak be ételt és italt, és mindig győzködtek, hogy legalább egy órára menjek ki és sétáljak egyet, de hajthatatlan voltam.

   Az órák hihetetlen lassúsággal teltek, és mindent a mozdulatlanság ölelt körbe. Ez volt a másik, amit utáltam a kórházakban. Hogy olyan egyhangú volt, hogy csakis egymagad voltál. Persze, a betegnek pihennie kell, de egy idő után az ember lassan úgy érzi, belebolondul, ha nem lát maga körül senkit. Legalább a színekkel kezdhettek volna valamit!

   Késő délután volt, amikor lassan elnyomott az álom. Azonban nem sokkal később mozgolódást érzékeltem magam körül, de nem törődtem vele. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy akármire is figyeljek.

- MinSeo… - egy rekedtes, suttogó hangot hallottam nem messze a fülemtől, de nem reagáltam rá. Percek teltek el, amikor azt éreztem, hogy valaki simogatni kezdi az arcom, ám továbbra sem nyitottam ki szemeimet. Jó érzés volt, hogy valaki törődik velem, még akkor is, ha abban a pillanatban nem is tudtam, hogy ki az.

- MinSeo, kelj fel... – szólalt meg ismét az illető, mire válaszul morogtam egyet – Elzsibbadt a kezem... – próbálta kihúzni a fejem alól a kezét, amit végül hagytam neki. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy rajtam és HyunSeungon kívül nincs bent senki, ami pedig egyet jelent.

- HyunSeung? – pillantottam fel rá álmosan, de fejemet még mindig képtelen voltam felemelni az ágyról. – Te ébren vagy?

- Igen... – suttogta, majd néma csend keletkezett. Seung játszadozni kezdett a hajammal, közben néha-néha megsimogatta az arcom. Nem szóltunk egymáshoz; csak élveztük egymás jelenlétét és azt a néma szeretetet, amit egymás arcán láttunk. Hogy mi járt éppen a fejében, azt nem tudtam, de én azon gondolkoztam, vajon mit tegyek most? Búcsúzzam el tőle és hagyjam magára, vagy várjam meg előbb, míg ideérnek a többiek? Vajon megkérdezzem, mire emlékszik abból a bizonyos estéből vagy jobb, ha ezt még egy ideig hanyagolom? Nem tudtam semmit, így csak ott voltam mellette és vártam.

­- Hol vannak a többiek? – kérdezte meg hirtelen és kétségbeesetten tekintett körbe a szobában.

- Ők mindjá…

- Itt hagytak, ugye? – pillantott le rám ismét és szemeiben mérhetetlen fájdalom és szomorúság csillant meg.

- Mi? Nem, nem, dehogyis... – ültem fel gyorsan, és másztam hozzá közelebb, de ő ismét közbe vágott.

- Ők sosem voltak a barátaim, igaz? Ők is csak kihasználtak, mint mindenki más. Pedig én annyira meg akartam változni. De tényleg. Jobb ember akartam lenni. Sajnálom, MinSeo. – miközben beszélt, végig engem nézett, szemeibe pedig lassan könnyek jelentek meg – Egyedül maradtam. Mindig egyedül voltam. Nekem nincsenek barátaim.

- HyunSeung, ne, várj már! Nyugodj meg! – aggódva néztem rá, és húztam az ölembe a kezét – Nem hagytak el, hamarosan itt lesznek. Ne beszélj butaságokat, ők nagyon is a barátaid. Mindenki itt volt veled mindvégig, csak most haza kellett menniük.

- És te miért vagy itt? Hisz bántottalak! Nem érdemlem meg, hogy itt legyél! Vagy te is csak azért vagy itt, hogy bosszút állj?! – szemeiben hirtelen düh csillant meg, és kirántotta a kezét a kezemből. – Kérlek, menj el.

   Nem tudtam, mért csinálja ezt, hogy mégis mi baja van. Szemeimbe könnyek szöktek, és úgy éreztem, szívem darabjaira szakad. Két teljes napot ültem itt mellette, és reméltem, hogyha felébred, meg fog bocsátani. De tévedtem. Hogy is hihettem volna, hogy ki fogunk békülni, hogy valaha jóban leszünk? Nyilvánvaló volt, hogy ez kettőnknek sosem fog működni.

   Felálltam az ágyról, és egy szó nélkül indultam meg az ajtó felé, azonban Seung elkapta a karom, én pedig értetlenül pislogtam rá.

- Rosszul vagyok... – suttogta, és mire ezt kimondta, az előző napi alkohol mennyisége a földön landolt.

   Gyorsan kiszaladtam egy orvosért, aki azonnal megvizsgálta őt, addig pedig felhívtam a srácokat, hogy HyunSeung felébredt. A doki azt mondta, jól van, mára még bent tartják, ugyanis a másnaposság tünetei ma fognak kijönni rajta, de holnap reggel már elmehet. Nem vártam meg, míg a többiek megérkeznek; egy utolsó pillantást vetve HyunSeungra elhagytam a kórházat.