× 18. rész ×

Már egy hét telt el azóta, amióta felébredtem az álomvilágomból. A szívemben lakozó fájdalom nem enyhült, és a lelkem is rendesen lüktetett a kíntól, bár barátnőim azon voltak, hogy minél kevesebbet gondoljak Rá. Mivel a héten iskolába sem mentem, nem láttam Őt, aminek most kivételesen örültem. Tényleg el akartam felejteni, tényleg ki akartam törölni Őt, bármennyire is éreztem úgy, hogy ez lehetetlen. Muszáj volt. Nem szenvedhetek miatta, nem fogom az életemet nyomorúságban leélni, nem. Ezzel már végeztem.

Ismét hétfő reggel volt, és iskolába készülődtem. A lányok azt mondták, maradhatok még egy hetet, és hogy nem kéne ilyen hamar visszatérnem, de nem akartam már többet otthon ülni és tengődni. Élni akartam. A szobám négy fala közt amúgy is mindig Ő járt a fejemben, és képtelen voltam elterelni másfelé a gondolataimat. Semmi értelme sem volt tovább egyedül töltenem a napok részét. Amúgy is ezerszer átgondoltam a helyzetet, és már eléggé erősnek éreztem magam ahhoz, hogy ne boruljak ki a találkozásunkkor. Bár nem voltam biztos abban, hogy tényleg azért akarok-e suliba menni, mert felkészültem, vagy csak mert annyira hiányzik már, hogy lássam. Mindenesetre döntöttem.

Elég korán indultam el otthonról; Heeyeon és Momo még pizsiben voltak, amikor én elhagytam a lakásunkat. A reggeli csípős hideg pillanatok alatt átfagyasztotta egész testemet, és pirosra marta arcomat és orromat, de ez most nem érdekelt. Csak szerettem volna sétálni egyet Szöul utcáin így hajnalban. Még amúgy sem volt alkalmam látni és megcsodálni, ahogy a város lassan ébredezni kezd és megkezdődik a nyüzsgő élet. Sosem szerettem a túl zsúfolt és zajos városokat, és kifejezetten utáltam a tömeget, de amikor beleszerettem Koreába, a mentsváramba, ez már nem számított.

Közeledett a karácsony, és az emberek ennek nem csak otthonukban, de a „nyilvánosság” előtt is hangot adtak. Az utcalámpák alatt hópehely alakú, világító díszeket helyeztek el, a főtéren álló fákra arany, ezüst és halványkék égőket aggattak, valamint már várható volt, hogy lassan a hatalmas fenyőfa is előkerül. Kellemes érzés kerített hatalmába, s a lelkem mélyén mintha egy pillanatra békére leltem volna, de aztán arcomról lefagyott a mosoly, amint eszembe jutott a karácsony keserves emléke. Mindig is gyűlöltem ezt az ünnepet, hisz nálam úgy telt, mint egy teljesen átlagos nap. Sosem kaptam semmiféle ajándékot, a szüleim sosem kerítettek ennek nagy durranást, pedig számomra mindig is fontos volt. Bár tudtam, ez alkalommal más lehet, talán végre nekem is lehet igazi karácsonyom, az eddigi élményeim alapján és a vele járó fájdalmas érzéssel semmi kedvem sem volt hozzá. Nekem nem az ajándékozás hiányzott, nem a drágábbnál drágább csecsebecsék, sem a pompa, a fényűzés. Nekem csupán csak a szeretet és a békesség kellett… De sosem kaptam meg. És ami egyszer elmúlt, ami egyszer nem adatott meg, azt utólag már nem lehet bepótolni.

Könnyáztatta szemekkel fordítottam hátat a díszes főtérnek - ahol már ott sorakoztak egymás mellett a bódék, melyekben hamarosan mindenféle karácsonyi dolgot lehet vásárolni -, majd visszafelé elindulva megcéloztam az iskolát.

Mikor beértem, rajtam kívül csak pár diáktársam érkezett meg, akik kedvesen fogadtak és megkérdezték, meggyógyultam-e már. Óh, igen, betegségre hivatkozva nem mentem be egy hétig; senkinek halványlila gőze sem volt arról, hogy pontosan mi is történt velem. Így mosolyt erőltetve magamra feleltem, hogy minden rendben van, bár legszívesebben sírni szerettem volna. Percekkel később már eléggé benépesedett az osztály, és szép sorjában az utolsó emberek is betoppantak.

Becsengetés előtt két perccel lépett be a terembe HyunSeung. Már kezdtem reménykedni, hogy a mai nap folyamán mégsem kell szembenéznem vele, de már megszoktam, hogy a Sors sose állt azt oldalamon. HyunSeung most is ugyanolyan jóképű volt, mint eddig: fekete haja kócosan terült el feje tetején, mogyoróbarna szeme úgy ragyogott, mint millió csillag az égen, ajka piros volt, telt és kívánatos. Nadrágja a földet súrolta, mely alól kivillant alsónadrágja, pulcsija pedig kiemelte izmos testét. Szívem ismét megremegett, és lélegzetem megint elakadt. Ugyanolyan jóképű? Ezerszer helyesebb volt, mint utoljára láttam!

Elfordítottam tekintetem, amint elhaladt mellettem, de semmivel sem könnyítette meg a helyzetemet, ugyanis az utána maradt parfümjének illatcsíkja beszivárgott orrüregembe, én pedig elbódultam tőle. Sosem fogom tudni elfelejteni, amikor olyan közel állt hozzám, hogy szinte ajkai súrolták az enyémet. Bár akkor félelmetesnek tűnt, utólag visszagondolva a legédesebb álomként maradt meg bennem. Hiába tett velem annyi rosszat, most mintha mindez semmit sem számított volna. Furcsa, nem? Egy idő után a legborzalmasabb dolgok már nem is tűnnek olyan szörnyűnek, holott akkor bármit megtettünk volna, hogy végük legyen. És most… Most bármit megtettem volna, hogy mindent visszacsináljak…

Hátrafordultam, de nem nézett felém. Szerettem volna, ha megint bunkózni kezd, hogy megint nevessen rajtam, mert így tudom, hogy foglalkozik velem. Mindent megtettem volna azért, hogy ne vegyen a semmibe, hogy ne nézzen levegőnek, de így volt a jó. Talán ha ellök magától és távolságtartó lesz, akkor nekem is könnyebb lesz elfelejtenem…

*

Azt hittem, sokkal lassabban fog eltelni a hétfő, de tévedtem. Mintha csak egy pillanat lett volna, már vége is volt az utolsó órámnak, és azon kaptam magam, hogy a matek füzetemet csúsztatom bele a táskámba.

- MinSeo… - szólított meg valaki halkan, mire száznyolcvan fokos fordulatot véve szembe találtam magam HyunSeunggal. Egy kisebb szívrohamot kaptam, és nem csak azért, mert megijedtem. Nem hittem volna, hogy pont ő lesz az, aki odajön hozzám, arra meg még inkább nem számítottam, hogy mindezt az osztály előtt, nyilvánosan fogja megtenni.

- Mit akarsz? – kérdeztem kissé sem barátságosan, és miután kimondtam, csak azután jutott eszembe, hogy egy héttel ezelőtt mit kaptam ezért – Ne, haragudj, ne... – kezdtem mentegetőzésbe, de félbeszakított:

- Semmi baj, nem kell bocsánatot kérned. Megérdemlem, hogy bunkó legyél. – Az állam a földön koppant. Meglepett, hogy ezt mondta. Mindenre számítottam, csak erre nem, de nem hagyta, hogy a döbbenet ennyitől eluralkodjon rajtam – Figyelj, én csak… én csak szeretnék bocsánatot kérni, mindenért. Nem kellett volna bántanom téged, elismerem, hogy hibáztam, és sajnálom, hogy tönkretettelek. Elgondolkoztam a történtek után, és bűntudatom van, amiért ekkora barom voltam. Sajnálom. Nem várom azt, hogy megbocsáss, mert tudom, hogy mennyire gyűlölsz, csupán csak szerettem volna, hogy tudd, meg fogok változni.

Némán állt előttem, és várta, hogy valamit mondjak, de nem tudtam megszólalni. Összezavarodtam. Most már még inkább nem tudtam, mit tegyek. Miért kéne hinnem neki? Honnan tudjam, hogy nem egy újabb átverés, honnan tudjam, hogy ez megint nem egy ok arra, hogy bánthasson? Túl sok olyat tett, amitől elveszítettem a bizalmamat iránta. De mégis, annyira látni lehetett rajta, hogy bánja, hogy tényleg sajnálja, hogy ha lehet, mindent másképp csinálna. Annyira szerettem volna hinni neki, de jelen pillanatban nem tudtam, mit higgyek. Kérdések tömkelege kezdett el ugrándozni a fejemben. Mégis miért csinálta ezt, mégis mi késztette arra, hogy megváltozzon, mégis mi értelme volt mindennek? Szerettem volna megtudni minden miért kérdésemre a választ, szerettem volna megismerni, de elhatároztam, hogy nem kérek többet belőle és ki akartam tartani emellett az elhatározásom mellett. De ő ismét itt volt, itt állt előttem, és nem akart elengedni. Egész eddig el akart lökni magától, most mégis ő keresett fel. Valami nagyon nem stimmelt vele, csak azt nem tudtam, hogy mi, és hogy ez jó vagy rossz.

Miután nem feleltem, kissé csalódottan bár, de felkapta táskáját, majd kikerülve, elsétált mellettem, hogy végleg kisétáljon az életemből. Szemeimbe lassan könnycseppek szöktek, de gyorsan letöröltem őket. Fájt belegondolnom, hogy ez lesz a vége, hogy lehet, most szalasztom el az utolsó lehetőséget. Mert lehet, ezzel nem csak magamnak segítenék, hanem neki is. De akkor sem tehetem, nem szabad. Így lesz a legjobb. – gondoltam magamban, de valami ötlettől vezérelve mégis utána szóltam.

- HyunSeung… - neve hallatán megfordult, én pedig nem tudtam, mit kéne mondanom. Kíváncsian nézett rám, és türelmesen várta, hogy válaszommal valami bíztatót közöljek, de ötletem sem volt, hogy mit csináljak. Végül csak ennyit mondtam – Csak adj egy kis időt…

Egy másodpercig bután nézett rám, és próbálta értelmezni a mondatomat, végül halványan és reményteljesen elmosolyodott.

- Köszönöm – suttogta, majd elhagyta a termet.

Szívemet mintha ismét boldogság töltötte volna el, de ugyanakkor nem múlt el mellette az aggodalom. Levetettem magamat a padra, és hátrasimítottam a hajamat, majd a fejemet fogva ültem tovább. Ennyit az elhatározásomról és a kitartásomról. Most aztán végképp nem tudom, mihez kezdjek. Mihez is kértem időt? És miért örült ennek ennyire? És miért láttam a reményt csillogni a szemében? És én tulajdonképpen miért is reménykedem?

Nem tudtam, semmit sem tudtam. Ha lehet, még jobban összekuszáltam magamban a dolgokat, még a csomót sem láttam, amit ki kéne bogoznom. De abban a pillanatban boldog voltam, és másra nem is volt szükségem. Hogy ez egy újabb játék kezdete lesz-e vagy sem, az többé nem érdekelt. HyunSeung szóba állt velem, és bármit is eszelt ki, nekem ismét szerepem lesz benne…