× 15. rész ×

- És akkor, ahogy ígértem, a mai órán előadjátok a párbeszédeket, jegyre. Remélem, mindenkinek sikerült a végére érnie. Nos, ki kezdi? - tette fel a kérdést a tanárnő, mire síri csend keletkezett, és mindenki kerülve a szemkontaktust, lapítani kezdett - Na, hát oké, akkor, ha nincs önként jelentkező, majd szólítok én! – nyitotta ki a naplót, majd kezdte el nézegetni azt. A feszültség szinte kézzel tapintható volt, lelki szemeimmel már-már láttam fehér ködként sűrűsödni magunk körül - Kinek is kéne jegy? Mondjuk Jang HyunSeungnak? Igen, úgy látom, te elég rosszul állsz – pillantott fel, és egyenesen a hátsó padban ülő srác felé nézett - Na, gyere, fáradj ki a pároddal.

   Ahogy hátranéztem, láttam HyunSeung arcára kiülni a rémületet, ugyanakkor mindenki más fellélegzett. HyunSeung teljesen letaglózott, és fogalma sem volt, mit csináljon. Csak most tudatosult benne, hogyha ezt elszúrja, lőttek a karrierjének is. Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik azon, mivel vághatná ki magát ebből a helyzetből, de esze ezúttal cserbenhagyta. Valószínűleg azt hitte, megússza ezt a felelést, ám ez egyszer tévedett. Olyan volt, mint egy kétségbeesett kisállat, aki a hatalmas oroszlán karmai elől próbál elmenekülni, bár tudja, hogy úgyis veszíteni fog. Arcából kifutott az összes vér, halálsápadt lett bőre, hatalmas barna szemei pedig mintha veszítettek volna ragyogásukból. Teljesen ledöbbentem, ugyanis még sosem láttam ilyen állapotban. Számomra ő mindig olyan volt, mintha felettem állna, és most az a nagyszájú, beképzelt, egoista ficsúr az utolsókat rúgta.

   Kelletlenül állt fel a helyéről, és miután elsétált mellettem legelőre, én is kiszálltam a padból és alig egy méterrel mellette megálltam. Feszengve nézett hol rám, hol a tanárnőre, és a csend, ami az tanteremben uralkodott, kezdett idegesítővé és kínossá válni.

- Na, akkor kezdhetitek - dőlt hátra a tanárnő a széken karba tett kézzel, HyunSeung pedig nagyot nyelve pillantott rá - Na, mi van, nem készültél órára? Csak nem elfoglalt az éneklés? - ha olyan bunkó lettem volna, mint Seungie, most hagytam volna, hadd szenvedjen, hadd kapja meg azt a hülye egyest, hadd bukjon meg, hadd kelljen évet ismételni, és ezáltal hadd bukja el a karrierjét is. De mivel nem ő voltam, ezért mielőtt szólásra nyitotta volna a száját, közbevágtam.

- Tanárnő, most az egyszer nem az ő hibája, hogy nem tudtuk összeegyeztetni a párbeszédet - a tanárnő és vele együtt HyunSeung is kérdőn nézett felém - Tegnap sajnos nem voltam otthon, pedig HyunSeung többször is keresett, hogy megcsináljuk, úgyhogy tényleg az én hibám. De ha kapunk néhány percet, akkor elő tudjuk adni.

   A tanárnő nagyot sóhajtott, majd intett, hogy üljünk le, és amíg másokat lefeleltet, addig átbeszélhetjük. Az osztályban ismét feszültség tört ki, de minket ez már nem érintett. Miután visszaültem a helyemre, és HyunSeung is helyet foglalt mellettem, értetlenül pislogott rám. Valószínűleg azon gondolkozott, mégis miért segítek neki azok ellenére, ahogy bánt velem, de nem hagytam, hogy gondolatainak hangot adjon kérdés formájában.

- Ne mondj semmit, oké? Mivel nem éppen vagy túl jó az ilyen feladatokban, ezért Yoseobbal direkt úgy találtuk ki a párbeszédet, hogy ne kelljen olyan sokat mondanod. Olvasd el ezeket, nem olyan sok, nagyjából tudod memorizálni ezalatt a pár perc alatt - hadartam el, majd az orra alá dugtam a füzetemet, ő pedig szó nélkül olvasta el.

   Nemsokára mi is sorra kerültünk. A felelés jól sikerült, hamar lezavartuk, bár tudtuk volna folytatni, ha a tanárnő nem mondja azt, hogy ennyi elég. De a lényeg, hogy végül mindketten jó jegyet kaptunk. Óra után már mindenki elrohant, csak néhány diáktársam maradt bent, és már én is indultam volna kifelé, amikor valaki megakadályozott ebben.

- Hé, várj! – fogta meg az illető a csuklóm, de abban a pillanatban el is engedte. Ijedten fordultam hátra, és meglepődtem, amikor HyunSeung állt velem szemben. – Öhm… - csak ennyit bírt kinyögni zavarában. Szerencsére néhány másodperc alatt túltettem magam a döbbeneten, hogy most az egyszer nem én kerestem fel a társaságát, hanem ő, de nem akartam neki meghagyni azt az örömöt, hogy naivnak higgyen. Pontosan tudtam, mit akar, és ahogy elnéztem, nem sűrűn csinált még ilyet. Bizonyára neki is furcsa volt a helyzet, és talán bűntudata is volt, hogy pont az segített neki, akivel eddig szórakozott.

- Felesleges megkérdezned, hogy miért csináltam. Elég csak megköszönnöd! – vettem fel a vállamra a táskámat.

- Köszönöm – hadarta kissé elpirulva, mire elmosolyodtam.

- Szívesen - feleltem, majd hátat fordítva neki, magára hagytam. Kifelé menet a mosolyból egy hatalmas vigyor lett, és tudtam, hogyha ezek után is bunkó marad, akkor is elmondhatom, hogy legalább pár percre képes volt normális lenni.

*

   Szerettem a péntek délutánokat. Ilyenkor mindig fellélegeztem, és nem csak azért, mert nem kellett a tankönyveim felett görnyednem, hanem mert megszabadulhattam HyunSeungtól. Talán furcsán hangzik, de annak ellenére, hogy szerettem és képes lettem volna bármit megtenni, hogy csak egyszer ne sugározzon róla az utálat, amit irántam érez, egyre nehezebben viseltem a megaláztatásait. Nem csak azért, mert ő is bekeményített, hanem mert rettenetesen rühelltem, amikor a többi ember sajnálkozva nézett rám, miközben én a folyosó közepén ücsörögtem. Egyszerűen gyűlöltem, amikor valaki kimutatta a „részvétét” irántam, amikor ott állt alig néhány méterre tőlem és láttam a szemeiben, hogy mennyire együtt érez velem. Gyűlöltem, ha valaki éreztette velem, milyen szerencsétlen és elcseszett vagyok.  Azokat is utáltam, akik ekkor hangos hahotázásban törtek ki, és azokat se kedveltem, akik úgy mentek el mellettem, mintha ott se lennék, mintha nem is léteznék. Egyszóval gyűlöltem mindenkit a suliban, mert tudtam, hogy még ha előttem nem is, de a hátam mögött rendszerint kibeszélnek. De persze senkiben sem volt annyi önbecsület, hogy amikor kell, mellém álljon.

   Szóval szerettem ezeket a napokat, mert ilyenkor minden probléma mintha egy perc alatt kiszállt volna belőlem, és helyét a teljes nyugalom vette át. Ilyenkor nem kellett azon görcsölnöm, mi lesz Seung újabb húzása, nem kellett attól félnem, hogy mikor tör ki rajtam egy újabb sírógörcs, amit el kell nyomnom mások elől. Ilyenkor önmagam lehettem, és senki nem láthatott. És ez jó volt.

   Ugyanakkor utáltam is a hétvégéket, mert ilyenkor rengeteg időt töltöttem a szobámban az ágyamon fekve, miközben gondolkoztam, és minden egyes alkalomkor rá kellett jönnöm, hogy az életem egy cseppet sem változott. Hiába hittem, hogy ha idejövök, minden más lesz, nagyon sok dolog mégis ugyanaz maradt. Vannak barátaim, akik eddig sosem voltak és itt élek álmaim országában, mindez mégsem volt elég ahhoz, hogy a múltamat kitörölje. Bár már nem kell elviselnem a szüleim bántalmazásait, de helyette itt van HyunSeung, aki pótolja őket. Talán csak annyival jobb ez a helyzet, hogy tőle még várok reményt, hogy őt szeretem és tudom, hogyha egyszer végleg megelégelem a gyötrő pofonjait, bármikor otthagyhatom.

   És ilyenkor kellett rájönnöm, hogy tulajdonképpen teljesen őrült vagyok. Hogyan szerethetek valakit, aki folyamatosan a szívembe tapos és kikészít lelkileg? Hogyan érezhetek iránta bármiféle érzelmet, hogyan hihetem azt, hogy egyszer meg fog változni, hogyan remélhetek tőle akármit is? Ez őrület! Mintha élvezném, hogy állandóan bánt, pedig egyáltalán nem élvezem, csak egyszerűen elviselem, különben máshogy nem kerülhetek a közelébe. Tökre nem vagyok normális. Mégis mi az, ami ennyire vonz hozzá, mi az, amiért képtelen vagyok elszakadni tőle, mi az, ami megfogott benne? És miért pont ő? Miért pont ő kell nekem? Egyszerűen nem értem.

   Észre se vettem, hogy időközben hazaértem; erre csak akkor eszméltem fel, amikor beléptem a lakásba, és a nappaliból hangos csevej zaja ütötte meg a fülem.
   Mégis kik vannak nálunk?