× 16. rész ×

- Szia MinSeo! – köszönt mindenki egyszerre, én pedig teljesen lefagytam. Úgy látszik, ez a péntek nem lesz egy átlagos péntek…

- Na, mi van, megkukultál, te lány? – jött oda hozzám mosolyogva Heeyeon, és átkarolt.

- Nem is örülsz nekünk? – játszotta a sértődöttet Zoey.

- Dehogynem, persze, csak… Ez most úgy meglepett! – mondtam, miközben végignéztem a 6 fős társaságon, akik velem szemben álltak – Olyan fura együtt látni titeket, azokat, akiket a barátaimnak nevezhetek! – szöktek könnyek a szemeimbe.

- Igen, pont ezért gondoltuk, hogy ideje lenne végre összeülnünk, ha már kiderült, hogy mindenki ismer mindenkit! – ölelt magához Cinti is – De nehogy sírj nekem!

- Na, akkor indulunk végre? – vágott közbe Wiwu, mire mindenki szedelőzködni kezdett.

- Hová megyünk? – néztem rájuk kerek szemekkel, de azért én is visszabújtam a cipőmbe.

- Tartunk egy csajos délutánt! Először elmegyünk egyet fagyizni, aztán betámadjuk az összes butikot, bevásárolunk, hazajövünk és egész este romantikus és horrorfilmeket fogunk nézni, majd lefekvés előtt párna-csatázunk! – ismertette a napirendet Momo.

- Lefekvés előtt? Ki beszélt itt alvásról? – vigyorgott Miyoung, miközben elhagytuk a lakást.

- De… - torpantam meg – Mi van a srácokkal? Az utcán megláthatnak minket!

- Ugyan már! – karolt át Miyoung – Ők is pontosan tudják, hogy nehezen tudnának szétválasztani minket, már csak azért is, mert Heeyeon és Momo a gyámod, Dongwoon meg Gikwang pedig szintén a banda tagjai. Lehetetlen, hogy ne fussunk össze valamikor, ráadásul egy suliba járunk, és ha valami nem tetszik a többieknek, Woonieék elintézik. Ők a legidősebbek, ők a bandavezetők, szóval, ha nem fogadnak szót, kikap a valaguk! – nevette el a végét, mire én is megkönnyebbültem. Végül is igaza van, hozzá kell szokniuk, hogy plusz egy taggal bővült az amúgy is hatalmas társaságuk.

Gyönyörű volt az idő, amikor kiléptünk az utcára. Annak ellenére, hogy november vége felé közeledett az idő, még sütött a nap és langyos szél fújt, a madarak pedig vidám csiripelésükkel derítették jobb kedvre az embereket. Olyan érzésem volt, mintha tavaszodna, mintha hamarosan valami új dolog látna napvilágot, pedig ez már az elmúlás közeledtét jelezte.

A haditervünk úgy haladt, ahogy elterveztük. Beültünk az egyik fagylaltozóba, ahol miután kiökörködtük magunkat és az eladó elzavart minket a hangoskodásunk miatt, betértünk a legközelebbi boltba. Mondanom sem kell, mindent, amit csak lehetett, felpróbáltunk és fényképeken megörökítettük. Még az eladóval is sikerült közös fotót készítenünk, aki persze nem díjazta ezt az ötletet, és szintén az lett a vége, hogy fél óra után elküldött minket, mondván, ha nem lécelünk le, kihívja a rendőrséget. Így hát néhány szatyorral a kezünkben tovább álltunk, és becéloztunk egy újabb hatalmas áruházat.

Még sosem töltöttem el ilyen őrületes napot, és tudtam, ezt sosem fogom elfelejteni. Az egész gyerekkoromat a szobám bezártságában töltöttem, mert a szüleimnek hála sosem tudtam kimozdulni otthonról. Úgy bántak velem, mintha egy cseléd lennék, szinte rabszolgaként kezeltek, és egy cseppet sem éreztették velem, hogy közéjük tartozom. Elvették tőlem azt, amire a legjobban szükségem volt, amiért olyan nagyon áhítoztam, tudták, hogy hol fáj a legjobban, ha belém rúgnak. Hogy miért, arról fogalmam sem volt, erre a kérdésemre sosem kaptam választ. De most már nem is érdekelt. Hisz most itt voltam, boldogan és felszabadultan, a barátaimmal, álmaim országában és csak ez volt a fontos.

A délután nagy része a vásárolgatással el is telt, és lassan kezdett már sötétedni, de nekünk még nem volt kedvünk hazamenni. Bár már nem akartunk semmit venni, mert így is túl sok táska volt a kezünkben, úgy gondoltuk, elsétálunk a főtérre, és az egyik szökőkutat lefoglalva baromkodtunk még egy kicsit.

- Hé, azok ott nem a mi srácaink? – bökött Heeyeon az egyik fiúcsoport felé, akik egy hatalmas emlékmű mellett ácsorogtak. Mindannyian odafordultunk, és valóban ők voltak ott. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt, de mivel nem akartam elrontani ezt a csodás napot, nem tettem szóvá.

- Ezek meg mit keresnek itt? Nem úgy volt, hogy próbálnak? – kérdezte Zoey.

- Biztos, már befejezték. Odamenjünk hozzájuk? – csillantak fel ördögien Wiwu szemei – Eljátszhatnánk a fanatikus rajongókat! Hátha szívrohamot kapnak!

- Oké, benne vagyunk! – felelték kórusban, és abban a pillanatban sikítva elkezdtek a srácok felé rohanni.

A B2ST-es fiúk egyenként fordultak a feléjük rohanó lányok felé, és már épp ők is menekülőre fogták volna a dolgot, amikor barátosnéim odaértek, és a nyakukba ugrottak. Vicces volt az egész eseményt a háttérből végignézni, nem bírtam ki nem nevetni rajtuk. Bár szívesen mentem volna én is velük, de nekem nem volt kihez odarohannom. Kicsit rossz is volt, hogy az összes ismerősömnek a környezetben már van partnere, én meg még mindig ugyanazért a srácért epedezek hónapok óta, értelmetlenül.

Mikor én is odaértem, már megbántam, hogy a vásárlást nem halasztottuk el. HyunSeung is ott volt a fiúkkal, amit még úgy, ahogy megemésztettem, hisz sejtettem, hogy ő is ott lesz, csak sajnos nem egyedül. Egy alacsony, szőke hosszú hajú lány állt mellette, aki első ránézésre egész kedvesnek tűnt. Szívem mégis kihagyott egy ütemet, és éreztem, ahogy darabokra törik.  Apró szilánkjai belefúródtak lelkembe, hatalmas sebeket ejtve bensőmben. Fájt. Pokolian fájt.

 HyunSeung meglátva engem, egyből közelebb húzta magához a lányt, és megcsókolta, ami számomra egyelő volt az utolsó szúrással. Éreztem, ahogy szemeimbe könnyek szöknek, és nem sok kellett ahhoz, hogy ennek hangot is adjak egy hatalmas üvöltéssel.

- Ő meg már megint mit keres itt? – bökött felém Junhyung, mire Gikwang tarkón vágta – Áú, hyung! Ezt most miért?

- Még egyszer nem akarok ilyesmi kérdést meghallani, oké? És semmiféle gonosz megjegyzést sem! Nagy fiúk vagytok már, ne abban leljétek az örömötöket, hogy másokat szívattok állandóan! – szidta meg Junt és vele együtt a többi fiút is – MinSeo amúgy is tök kedves lány, igazán hagyhatnátok, hogy megismerjétek őt!

- Jááj, Seungie szívem, nem ő az a kis csitri, akiről meséltél, hogy bántani szoktál? Jajj, komolyan, egyszer elmegyek a sulidba és megnézem, hogy….. – nyivákolta az ekkor már nőnek nem nevezhető nőszemély, és az a véleményem vele kapcsolatban, hogy aranyos, egyből az ellenkezőjére változott. Azonban nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert a lányok és a két bandavezető Yoseobbal együtt egyszerre kiáltottak fel:

- HOGY MIT CSINÁLNI???

- Seung, te komolyan szoktad bántani MinSeot? Mondd, hogy ez a csaj félrebeszél, mert esküszöm, úgy tökön rúglak, hogy azt egy örök életedre megemlegeted! – nézett kikerekedett szemekkel és egy kicsit sem barátságos arckifejezéssel Yoseob testvérére.

- MinSeo, ez igaz? – nézett rám döbbenten Momo, és szinte láttam a haragot a szemében, ami egyre jobban kezdett felgyülemleni benne.

Minden tekintet rám szegeződött, és nem tudtam, mit mondjak. Ha azt mondom, nem szokott, akkor minden megy tovább, ahogy eddig. De ha igent mondok, Seungot még jobban magam ellen fordítom, és… akkor is minden ugyanúgy megy tovább azzal a különbséggel, hogy soha az életben nem fogom látni és az irántam érzett haragja lassan, de biztosan fog megölni.

Kétségbeesetten néztem HyunSeungra, hogy megmondja, mégis melyik megoldást válasszam. Azonban nem várhattam semmiféle segítséget tőle. Igéző szemei most valahogy nem csillogtak úgy, mint szoktak, ajkai mintha gonosz mosolyra húzódtak volna, arckifejezése mintha azt tükrözte volna, hogy ez volt a célja, és búcsút mondhatok mindennek. Megijedtem tőle. Hirtelen olyan másnak tűnt, olyan… rémisztőnek, taszítónak. Úgy nézett rám, mintha a porba akarna taszítani, és szemeivel képes lenne felfalni a maradék szívemet. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor végleg elveszítettem minden reményemet, és rájöttem, hogy minden, amiben hittem, csak hazugság volt, hogy csak becsaptam magam, és csak az én hülye képzeletem szórakozott velem. A félelem elhatalmasodott rajtam és azt tettem, amit mindig is szoktam ilyen esetben.

- Nekem most mennem kell… - jelentettem ki, és mielőtt akárki is válaszolhatott vagy visszatarthatott volna, felkaptam a cuccaimat, és elviharzottam. Hallottam, ahogy a lányok utánam kiáltanak, de nem álltam meg. Még hallottam, ahogy Yoseob Gikwanggel és Dongwoonal együtt üvöltözni kezd testvérével, a többiek pedig próbálják csitítani és visszatartani a kitörni készülő bunyót. Amikor hátrapillantottam, a lányok a szőke csajt vették üldözőbe, de hogy mi lett ennek a vége, azt már nem láttam. Futásnak eredtem, és ahogy a könnyeim egyre jobban elhomályosították látásomat, úgy egyre erőteljesebben rajzolódott ki szemeim előtt HyunSeung arca. Szívem egyszerre telt meg mérhetetlen csalódottsággal, fájdalommal és ürességgel.

   Szerettem volna, hogy valaki utánam rohanjon, hogy HyunSeung utánam jöjjön és bocsánatot kérjen, de nem jött. És ez fájt a legjobban. Hogy rájött, mennyire odavagyok érte, egy újabb gyengepontot talált rajtam, amivel a lehető legjobban és legfájdalmasabban megsebezhet… És ami még rosszabb volt, hogy én ezt hagytam neki…