× 6. rész ×

   Hangosan csaptam be magam mögött a mosdó ajtaját, majd zárkóztam be az egyik fülkébe. Lecsuktam a wc tetejét, amin helyet foglaltam, és kezeimbe temetve arcomat hangos zokogásba kezdtem. Szívemben iszonyatos fájdalom küszködött azért, hogy az eddiginek hitt boldogságomon felülkerekedjen. Képtelen voltam még mindig felfogni, hogy semmi sem igaz abból, amit hittem. Mégis hogyan lehettem benne biztos, hogy ilyen hamar barátokra lelek, hogy csak úgy egyik pillanatról a másikra minden rendbe jön és lesz életem? Hogyan hihettem azt, hogy ilyen könnyen meg tudok szabadulni a múltamtól? Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb úgyis utolér, és sajnos ez esetben előbb következett be. De mégis mivel érdemeltem ezt ki? Mit tettem, amiért nem kaphatok semmiféle szeretetet?

   Fejemben kavarogtak a kérdések, érzéseimen pedig nem tudtam kiigazodni. Egyszerre voltam dühös és csalódott, szomorú és elkeseredett. Mégis mit kezdjek most? Kihez forduljak tanácsért? Hogyan keressek új barátokat? Vagy szerezzem vissza, akiket elvesztettem? De hogyan bízzak meg bennük ezután? Van valamiféle magyarázatuk arra, hogy miért támadtak így hátba?

   Túl sok volt bennem a kétely, az aggodalom, és talán pont mindig ez volt az, amiért nem tudtam megbízni az emberekben, és amiért egyszerűen mindenkit elüldöztem magam mellől. Bármikor, amikor valakivel közelebbi kapcsolatba kerültem, szorongani kezdtem, hogy vajon mikor fog becsapni, vajon mikor fog magamra hagyni. És talán emiatt a bizalmatlanság miatt ragaszkodtam ennyire mindenkihez, akik a túlzott szeretetemtől szinte megfulladtak, így inkább menekülőre fogták, és kisétáltak az életemből. Csak azt nem tudták sokan, hogy miért csinálom ezt. Egyszerűen csak tartozni akartam valahová, érezni akartam, hogy én is fontos vagyok, mert otthon ennek az ellenkezőjét éreztették velem. És talán most is ez történt.

   Fogalmam sincs, mióta ücsöröghettem bent, de amikor az órámra pillantottam, meglepődve tapasztaltam, hogy lassacskán vége van a tanításnak, és mehetek haza. Próbáltam abbahagyni a sírást, de az csak nem akart engedelmeskedni. Újra és újra előtörtek belőlem a könnyek, és megállíthatatlanul csordogáltak végig arcomon. Szemem már égett a sok maró és sós nedvességtől, hasam már jelezte az étel hiányát, aminek következtében szédültem, végtagjaim pedig elzsibbadtak a rengeteg üléstől. Rég voltam már ilyen rossz állapotban, és most jól esett volna egy anyai tanács, de sajnos ez sem adatott meg nekem. Ettől még inkább itatni kezdtem az egereket. Mindig így szokott lenni: ha egyszer elkezdek valami miatt bőgni, akkor felszínre törnek a régi, elnyomott gyötrelmeim, és a végén azt se tudom, hogy min sírok igazából.

   Halkan hallottam, ahogy megszólal a csengő, majd nem sokkal később léptek és beszélgetések zaja ütötte meg a fülemet. Elhalkultam, hogy láthatatlanná váljak a többi diák szemében, majd néhány perc után ismét üres lett a mosdó, így újra felzokogtam.

- MinSeo? Te vagy itt? – kopogtatott valaki az ajtón, mire a szám elé kapva a kezemet elnémultam.

- Tudjuk, hogy bent vagy, kérlek, nyisd ki! – egy újabb hang szólalt meg, de nem reagáltam rá. 

- MinSeo, kérlek, beszéljük meg, ami ma történt! Nem mondtunk el néhány dolgot, amiről tudnod kellett volna! 

   Nem tudtam, mit csináljak. Nyissam ki az ajtót, és beszéljük meg, de van egyáltalán miről beszélni? Vagy maradjak csendben, és hagyjam, hogy megunják, és végül elmenjenek? Nem akartam most velük társalogni, nem akartam, hogy ilyen állapotban lássanak. Csak haza akartam menni, egyedül akartam lenni, ahogy mindig is szoktam, amikor valami megrázkódtatás ért. Mégis, ujjaim önkéntelenül a kilincsre fonódtak, majd kinyitottam az ajtót.

- MinSeo! – ölelt magához abban a pillanatban Cinti – Annyira sajnáljuk, amit tettünk.

- Istenem, te miattunk sírtál? Mégis mióta ülsz itt bent? – karolt át Miyoung.

- Hát, már egy ideje… Úgy egész nap… - mosolyogtam keserűen, és mintha kicsikét felengedtem volna. Vajon mégis a barátaim? Hisz ha nem lennének azok, nem jöttek volna utánam, nem igaz?

- Figyelj, MinSeo, nagyon sajnáljuk, hogy olyan bunkók voltunk, de… - kezdett bele Wiwu, de Zoey átvette a szót:

- A srácok miatt volt az egész….

- Ezt, hogy érted? – kérdeztem.

- Elég bonyolult eset mindegyik fiú, amit szerintem tapasztaltál is. Emlékszel még, hogy mondtuk, hogy van egy kezdő banda, akik eléggé beképzeltek? Nos, ők azok.

- Igen, ezt egyből gondoltam. Valahogy ma mindenki máshogy viselkedett. De mi folyik itt?

- Tudod, hogy megy ez manapság, minden suliban van egy elit társaság, afféle nagymenők, és nálunk ők azok. Ők uralják az egész sulit, és aki ellenszegül nekik, azokkal elbánnak. Nem szeretik, ha követik és zaklatják őket, néha még azt se fogadják szívesen, ha megbámulják őket. Azt kell tenni mindenkinek, amit ők mondanak. – foglalta össze röviden Miyoung.

- És komolyan mindenki inkább engedelmeskedik és elkerüli őket, minthogy összefognának ellenük, és levernék egy kicsikét az önbizalmukat?

- Hát, ahogy látod, igen. Sokan félnek tőlük, hisz nem egy-két durva esetük volt már. Néhány diák el is hagyta miattuk az iskolát, mert nem bírták a megaláztatásaikat. Valakit mindig kipécéznek maguknak, és azon versenyeznek, hogy melyikük tud durvább dolgot tenni az illetővel. És mielőtt megkérdeznéd, nem fogják kirúgni őket, mert miután befejezik a sulit, a Cube Entertainment-nél fognak debütálni, és a Cube mindent elintéz, hogy a srácok addig is itt tanulhassanak. – tette hozzá Wiwu.

- Wáó, ezt nevezem. És ti komolyan velük jártok? Hogy bírjátok ki mellettük, de most őszintén?

- Amúgy nagyon rendes emberek, nagyon kedvesek és viccesek, csak szeretnek villogni a suliban, vagy nem tudom. Ezt igazából mi sem értjük, hogy mi jó származik abból, ha valakit idegileg tönkretehetnek. Már mi is figyelmeztettük őket, és próbáltunk erről beszélni velük, de kicsikét el vannak szállva maguktól és túl makacsok. – mondta Zoey.

- Hát elég beképzelt barmok, mit ne mondjak. De azt még mindig nem értem, hogy ezért miért kellett letagadni, hogy ismertek.

- A srácok nem szeretik, ha másokkal barátkozunk, főleg azt nem, ha az illetőt előbb ismerjük, mint ők. Bár eddig nagy gond még nem származott belőle, de mivel te emellett új is vagy, először tudatni akartuk ezt veled, csak nem jött össze. Ezért is mondta azt Wiwu, hogy a „mosdó a folyosó végén, jobbra van.” – idézte Cinti - Wiwu ezzel arra célzott, hogy majd itt beavatunk. Ugye nem haragszol ránk?

- Hát… Nem is tudom. Igazából elég szarul esett, mert váratlanul ért ez az egész, de most, hogy elmondtátok, mi a helyzet, így már valamennyire megértem. De… Most akkor mi lesz velünk? Nem szólhatunk egymáshoz suliban vagy igen?

- Hát ezt mi sem tudjuk. Megpróbálunk erről beszélni a srácokkal, nem szeretnénk, ha te lennél a következő áldozatuk – mosolygott Miyoung – Na, de menjünk haza, a napnak már vége és fáradt vagyok.