× 2. rész ×

   Kora reggel volt, mikor a gép földet ért Koreában. Örültem, hogy a tizenöt órás repülőútból tizenkettőt sikerült végigaludnom, bár az izgalomtól ugyanolyan fáradtnak és kipihenetlennek éreztem magam. A szívem a torkomban dobogott, kézitáskámat kezemben szorongatva vártam, hogy végre leszálljak a gépről. A tömeg iszonyat lassan haladt, és furcsa is volt ennyi embert egyszerre látni. Nem voltam hozzászokva, hogy ennyi ismeretlen vesz körbe, és ez kicsit megrémisztett.

  Negyed óra múlva sikeresen lejutottam, és mivel még mindig túl sokan voltak, úgy gondoltam, leülök az egyik székre, és megvárom, míg valamennyire feloszlik a tömeg. Értelmetlen lett volna így megkeresni azt a két személyt, akik már vártak rám. Ahogy ott ültem, és a siető embereket figyeltem, kezdett feloldódni bennem a feszültség. Tudtam, hogy nehéz lesz hozzászoknom egy új életmódhoz, de mivel senki sem bámult meg feltűnően, úgy gondoltam, talán még sem lesz olyan borzalmas.

   Még egy tíz percig ücsörögtem, majd végül felálltam, és elindultam valamerre, hogy végre ismerős arcokkal is találkozzak. Nem kellett sokat mászkálnom, az egyik fal mellett megpillantottam őket. Elmosolyodtam, és gyorsítva lépteimen, közeledtem feléjük. Mikor ők is észrevettek, hevesen integetni és ugrálni kezdtek, majd egy hatalmas sikítás után nyakukba borultam, és szorosan megöleltem őket.

- MINSEO!!! DE JÓ TÉGED VÉGRE ITT LÁTNI!!! – kiáltották egyszerre, mire elég sok szempár ránk szegeződött, de ez most nem érdekelt minket.

- HEEYEON! MOMO! – sikítottam én is, majd örömömben könnyek szöktek a szemembe – Azt hittem, nem tudtok majd kijönni értem, és hogy majd egyedül kell eltalálnom hozzátok.

- Na, persze, szerinted hagytuk volna, hogy egyedül császkálj egy teljesen idegen országban? – bökött oldalba Momo, majd ismét megölelt – Annyira örülök, hogy itt vagy.

- Hát még én! Sosem hittem volna, hogy egyszer itt leszek! – mosolyogtam, majd elengedtem őket – Na, de keressük meg a csomagjaimat, aztán induljunk valamerre, mert kezd idegesíteni ez a sok ember.

- Már elhoztuk neked – mutatott Heeyeon a mellette álló két bőröndre, és három kisebb táskára – Te az egész házat elhoztad, vagy mi a fene?

- Hát, valahogy úgy – vigyorogtam rá, mire összeborzolta a hajamat – Heeyeon, az isten áldjon meg!

- Lányok, az előbb még indulni akartunk, most meg már bunyózni? – nevetett Momo is, majd megfogta az egyik bőröndöt meg egy táskát, és elindult. Heeyeonnal követtük a példáját, és utána eredtünk.   

   Heeyeon és Momo voltak az egyedüliek, akiket a barátaimnak nevezhettem, bár velük csak nagy ritkán tudtam beszélni a távolság miatt. Mindössze néhány évvel voltak nálam idősebbek, és ez pont elég volt ahhoz, hogy a gyámjaim lehessenek. Mivel nem akartam semmiféle rokonhoz költözni, árvaházba meg nem küldhettek, ezért ők voltak olyan rendesek, hogy bevállalták, hogy gondoskodnak rólam, amíg fel nem növök. Nem tudom, hogy ez mennyire törvényes, de mindenesetre így alakult, és nem akartam azon gondolkozni, mi lett volna, ha ők nincsenek.

*

   Fél órával később megálltunk egy panelház előtt, ami baromi jól nézett ki. Egyszerű volt, citromsárga színű falakkal, hatalmas ablakokkal, minden lakáshoz tartozó erkéllyel, és ez nekem tökéletesen megfelelt. Már csak azért is, mert Szöul közepén helyezkedett el.

   Kiszálltunk az autóból, majd felcaplattunk a második emeletre, végül be a 28-as számú szobába. Bent jó meleg volt, és a helység is csodálatosan nézett ki. Az ajtó mellett jobb oldalt közvetlen a konyha volt, mellette a fürdő, velük szembe pedig egy hatalmas nappali, leghátul pedig a hálószobák. A csodálkozástól még a szám is tátva maradt, hisz nem gondoltam volna, hogy ennyire hatalmas lakosztályok vannak Koreában.

- A tiéd a bal szélső szoba! – vigyorgott Momo arcom láttán, és becipelte a cuccaimat.

- Hű, lányok, miért nem mondtátok, hogy ennyire fasza lakásotok van? Tiszta luxusban fogok élni, azt hiszem – siettem be a szobámba, ami szintén nagyon nagy volt – Istenem! – sikítottam örömömben, majd körbeugráltam a helységet, végül megálltam az ajtóban – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt nektek. Baromi hálás vagyok, hogy nem engedtétek, hogy másokhoz kerüljek! – érzékenyültem el.

- Jajj, te lány, ne sírj már megint! – ölelt magához Momo.

- Tudod, hogy ez semmiség. A barátnőnk vagy, és tudjuk, mennyire borzalmas életed volt, úgyhogy semmit sem kell köszönnöd! – mosolygott rám Heeyeon, majd egy puszit nyomott az arcomra – Most viszont el kell mennünk dolgozni, délután 3-ra itt leszünk. Majd utána megbeszélünk mindent. – indultak meg a kijárat felé.

- Rendben, addig kipakolok meg csapok egy házibulit és akkora koszt hagyok magam után, hogy öröm lesz takarítanotok! – kiáltottam utánuk.

- Az első szabály, amit be kell tartanod: ne rendetlenkedj! – szólt vissza nevetve az ajtóból Heeyeon, majd végül becsukta az ajtót.

   Én is nevettem egy sort, és felsóhajtottam, majd nekiláttam a rámoláshoz.