× 6. rész ×

   Hangosan csaptam be magam mögött a mosdó ajtaját, majd zárkóztam be az egyik fülkébe. Lecsuktam a wc tetejét, amin helyet foglaltam, és kezeimbe temetve arcomat hangos zokogásba kezdtem. Szívemben iszonyatos fájdalom küszködött azért, hogy az eddiginek hitt boldogságomon felülkerekedjen. Képtelen voltam még mindig felfogni, hogy semmi sem igaz abból, amit hittem. Mégis hogyan lehettem benne biztos, hogy ilyen hamar barátokra lelek, hogy csak úgy egyik pillanatról a másikra minden rendbe jön és lesz életem? Hogyan hihettem azt, hogy ilyen könnyen meg tudok szabadulni a múltamtól? Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb úgyis utolér, és sajnos ez esetben előbb következett be. De mégis mivel érdemeltem ezt ki? Mit tettem, amiért nem kaphatok semmiféle szeretetet?

   Fejemben kavarogtak a kérdések, érzéseimen pedig nem tudtam kiigazodni. Egyszerre voltam dühös és csalódott, szomorú és elkeseredett. Mégis mit kezdjek most? Kihez forduljak tanácsért? Hogyan keressek új barátokat? Vagy szerezzem vissza, akiket elvesztettem? De hogyan bízzak meg bennük ezután? Van valamiféle magyarázatuk arra, hogy miért támadtak így hátba?

   Túl sok volt bennem a kétely, az aggodalom, és talán pont mindig ez volt az, amiért nem tudtam megbízni az emberekben, és amiért egyszerűen mindenkit elüldöztem magam mellől. Bármikor, amikor valakivel közelebbi kapcsolatba kerültem, szorongani kezdtem, hogy vajon mikor fog becsapni, vajon mikor fog magamra hagyni. És talán emiatt a bizalmatlanság miatt ragaszkodtam ennyire mindenkihez, akik a túlzott szeretetemtől szinte megfulladtak, így inkább menekülőre fogták, és kisétáltak az életemből. Csak azt nem tudták sokan, hogy miért csinálom ezt. Egyszerűen csak tartozni akartam valahová, érezni akartam, hogy én is fontos vagyok, mert otthon ennek az ellenkezőjét éreztették velem. És talán most is ez történt.

   Fogalmam sincs, mióta ücsöröghettem bent, de amikor az órámra pillantottam, meglepődve tapasztaltam, hogy lassacskán vége van a tanításnak, és mehetek haza. Próbáltam abbahagyni a sírást, de az csak nem akart engedelmeskedni. Újra és újra előtörtek belőlem a könnyek, és megállíthatatlanul csordogáltak végig arcomon. Szemem már égett a sok maró és sós nedvességtől, hasam már jelezte az étel hiányát, aminek következtében szédültem, végtagjaim pedig elzsibbadtak a rengeteg üléstől. Rég voltam már ilyen rossz állapotban, és most jól esett volna egy anyai tanács, de sajnos ez sem adatott meg nekem. Ettől még inkább itatni kezdtem az egereket. Mindig így szokott lenni: ha egyszer elkezdek valami miatt bőgni, akkor felszínre törnek a régi, elnyomott gyötrelmeim, és a végén azt se tudom, hogy min sírok igazából.

   Halkan hallottam, ahogy megszólal a csengő, majd nem sokkal később léptek és beszélgetések zaja ütötte meg a fülemet. Elhalkultam, hogy láthatatlanná váljak a többi diák szemében, majd néhány perc után ismét üres lett a mosdó, így újra felzokogtam.

- MinSeo? Te vagy itt? – kopogtatott valaki az ajtón, mire a szám elé kapva a kezemet elnémultam.

- Tudjuk, hogy bent vagy, kérlek, nyisd ki! – egy újabb hang szólalt meg, de nem reagáltam rá. 

- MinSeo, kérlek, beszéljük meg, ami ma történt! Nem mondtunk el néhány dolgot, amiről tudnod kellett volna! 

   Nem tudtam, mit csináljak. Nyissam ki az ajtót, és beszéljük meg, de van egyáltalán miről beszélni? Vagy maradjak csendben, és hagyjam, hogy megunják, és végül elmenjenek? Nem akartam most velük társalogni, nem akartam, hogy ilyen állapotban lássanak. Csak haza akartam menni, egyedül akartam lenni, ahogy mindig is szoktam, amikor valami megrázkódtatás ért. Mégis, ujjaim önkéntelenül a kilincsre fonódtak, majd kinyitottam az ajtót.

- MinSeo! – ölelt magához abban a pillanatban Cinti – Annyira sajnáljuk, amit tettünk.

- Istenem, te miattunk sírtál? Mégis mióta ülsz itt bent? – karolt át Miyoung.

- Hát, már egy ideje… Úgy egész nap… - mosolyogtam keserűen, és mintha kicsikét felengedtem volna. Vajon mégis a barátaim? Hisz ha nem lennének azok, nem jöttek volna utánam, nem igaz?

- Figyelj, MinSeo, nagyon sajnáljuk, hogy olyan bunkók voltunk, de… - kezdett bele Wiwu, de Zoey átvette a szót:

- A srácok miatt volt az egész….

- Ezt, hogy érted? – kérdeztem.

- Elég bonyolult eset mindegyik fiú, amit szerintem tapasztaltál is. Emlékszel még, hogy mondtuk, hogy van egy kezdő banda, akik eléggé beképzeltek? Nos, ők azok.

- Igen, ezt egyből gondoltam. Valahogy ma mindenki máshogy viselkedett. De mi folyik itt?

- Tudod, hogy megy ez manapság, minden suliban van egy elit társaság, afféle nagymenők, és nálunk ők azok. Ők uralják az egész sulit, és aki ellenszegül nekik, azokkal elbánnak. Nem szeretik, ha követik és zaklatják őket, néha még azt se fogadják szívesen, ha megbámulják őket. Azt kell tenni mindenkinek, amit ők mondanak. – foglalta össze röviden Miyoung.

- És komolyan mindenki inkább engedelmeskedik és elkerüli őket, minthogy összefognának ellenük, és levernék egy kicsikét az önbizalmukat?

- Hát, ahogy látod, igen. Sokan félnek tőlük, hisz nem egy-két durva esetük volt már. Néhány diák el is hagyta miattuk az iskolát, mert nem bírták a megaláztatásaikat. Valakit mindig kipécéznek maguknak, és azon versenyeznek, hogy melyikük tud durvább dolgot tenni az illetővel. És mielőtt megkérdeznéd, nem fogják kirúgni őket, mert miután befejezik a sulit, a Cube Entertainment-nél fognak debütálni, és a Cube mindent elintéz, hogy a srácok addig is itt tanulhassanak. – tette hozzá Wiwu.

- Wáó, ezt nevezem. És ti komolyan velük jártok? Hogy bírjátok ki mellettük, de most őszintén?

- Amúgy nagyon rendes emberek, nagyon kedvesek és viccesek, csak szeretnek villogni a suliban, vagy nem tudom. Ezt igazából mi sem értjük, hogy mi jó származik abból, ha valakit idegileg tönkretehetnek. Már mi is figyelmeztettük őket, és próbáltunk erről beszélni velük, de kicsikét el vannak szállva maguktól és túl makacsok. – mondta Zoey.

- Hát elég beképzelt barmok, mit ne mondjak. De azt még mindig nem értem, hogy ezért miért kellett letagadni, hogy ismertek.

- A srácok nem szeretik, ha másokkal barátkozunk, főleg azt nem, ha az illetőt előbb ismerjük, mint ők. Bár eddig nagy gond még nem származott belőle, de mivel te emellett új is vagy, először tudatni akartuk ezt veled, csak nem jött össze. Ezért is mondta azt Wiwu, hogy a „mosdó a folyosó végén, jobbra van.” – idézte Cinti - Wiwu ezzel arra célzott, hogy majd itt beavatunk. Ugye nem haragszol ránk?

- Hát… Nem is tudom. Igazából elég szarul esett, mert váratlanul ért ez az egész, de most, hogy elmondtátok, mi a helyzet, így már valamennyire megértem. De… Most akkor mi lesz velünk? Nem szólhatunk egymáshoz suliban vagy igen?

- Hát ezt mi sem tudjuk. Megpróbálunk erről beszélni a srácokkal, nem szeretnénk, ha te lennél a következő áldozatuk – mosolygott Miyoung – Na, de menjünk haza, a napnak már vége és fáradt vagyok. 

× 5. rész ×

   Az első egy hét hamar eltelt. Kezdtem megszokni az új környezetet, most már egyedül is el tudtam gyalogolni a suliig, valamint a közelben lévő kisboltig. Nagyobb távot egyelőre még nem mertem bevállalni, de azért már tervbe volt véve. A lányok nevét sikeresen megjegyeztem, és úgy nagyjából az osztályomét is; a tananyagokat úgy-ahogy már sikerült bepótolnom, vagy legalábbis bekapcsolódni a témákba. Ami még mindig szokatlan volt, hogy mindenki koreaiul beszélt, és így néha úgy éreztem, mintha nem érteném, amit mondanak. Párszor elő is fordult, hogy órákon az anyanyelvemen szólaltam meg, ami vicces volt, mert rajtam kívül senki nem beszélt magyarul. A koreai ételekkel voltam még gondban, mivel azokhoz sem voltam hozzászokva, de nem problémáztam; amit csak lehetett, kipróbáltam.

   Szóval minden frappánsan működött, én pedig valóban úgy éreztem, hogy újjászülettem. Rengeteget nevettem és mosolyogtam, szinte majd kicsattantam a boldogságtól. Bár még mindig furcsa volt, hogy azok az emberek, akiket a barátaimnak nevezek, léteznek. Sosem hittem abban, hogy valaha lesz normális életem, hogy valaha azt fogom érezni, hogy tartozom valahová. Azt meg még annyira se tudtam elképzelni, hogy mindez ilyen hamar fog beteljesülni. Minden, amire vágytam, most végre a kezeimben tarthattam.

*

   Hétfő reggel ismét kómásan ébredtem, és semmi kedvem sem volt iskolába menni. Momo természetesen megint nem hagyott aludni, és lerángatva a takarót rólam kényszerített arra, hogy felkeljek. Heeyeon a konyhában már reggelivel várt, és különösen jókedvű volt.

- Hát téged meg mi lelt? – kérdeztem morcosan, majd beleharaptam a pirítósba.

- Ó, engem semmi – vigyorgott rám sejtelmesen – De most mennem kell! – indult meg az ajtó felé.

- Hová mész? – kiáltottam utána, de feleletet már nem kaptam – Hová ment? – kérdeztem Momotól, aki épp akkor jött be a konyhába.

- Heeyeon szerelmes, most érkezett haza a barátja, és vele találkozik.

- Jaaa, vagy úgy. Nem is tudtam, hogy van pasija. Mégis mióta? És ki az? Mikor találkozhatok vele?

- Inkább egyél, mert el fogsz késni! - figyelmeztetett – De most nekem is mennem kell. Vigyázz magadra! – adott egy puszit az arcomra, és ő is elment.

- Te is a barátodhoz mész? – válasz azonban tőle sem érkezett.

   Egy vállrándítás kíséretében befejeztem a reggelit, összepakoltam a cuccaimat, felöltöztem, majd elindultam az iskolába. Szó szerint rohannom kellett, nehogy elkéssek. Becsengetés előtt két perccel értem, vagyis vágódtam be a terembe.

   Az osztályban valahogy szokatlanul nagy volt a csend, és mintha többen is lettünk volna. Nem mentem oda a lányokhoz, arra már nem volt időm, mert épphogy leültem a helyemre, megjelent a tanár és elkezdődött az óra. Mindenki szótlanul ült a helyén, és úgy itta a tanár szavát, mintha valami robotok lennének. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban; és a levegőben enyhén éreztem, ahogy a feszültség szikrázik közöttünk. Rengetegszer néztem körbe a teremben, de semmi változást nem véltem felfedezni.

   Kicsengetés után se tért vissza a megszokott hangzavar. Nem tudtam, mi ennek az oka, ezért odamentem Miyoungékhoz, hogy megkérdezzem.

- Sziasztok! – ültem fel az asztalra – Történt valami, amiről lemaradtam?

- Mire gondolsz? – suttogta Wiwu.

- Arra, hogy mindenki olyan csöndben van. Talán meghalt valaki? – néztem rá értetlenül.

- Csak itt van a B2ST...

- Azok meg kik? – kérdeztem vissza – És miért suttogsz? Valami baj van?

- Sziasztok lányok! - jelent meg hirtelen egy barna hajú fiú, majd megcsókolta Miyoungot.

- Zoey! Olyan rég láttalak! Már hiányoztál! – egy újabb sötét hajú srác furakodott közénk, és Zoeyt kézen ragadva, elhagyták a tantermet.

- Ki ez a csaj? És miért beszélgettek vele? – egy szőke, félhosszú hajú fiú is csatlakozott hozzánk, egy másik sötétbarna hajú sráccal.

- Mi nem beszéltünk vele! – kezdett mentegetőzésbe Cinti – Csak tudod, új lány, és még nem tudja, hol a mosdó, és épp azt magyaráztuk el neki.

- Jaaah, értem – mondta, majd a hátsó pad felé nézve elkiáltotta magát – HyunSeung! Itt egy új csaj, szerintem érdekelne!

- Mi van? – csak ennyit bírtam kinyögni a sokktól – Miről beszélsz Cinti? Hisz mi már…

- Nem, drágám, a mosdó a folyosó végén, jobbra van! A helyedben sietnék, mert mindjárt csöngetnek!

   Nem tudtam, mit feleljek. „Miért csinálják ezt? Miért tagadnak le? És mégis mi a fene folyik itt?” A kérdések egyre jobban összetömörültek a fejemben, amitől szédülni kezdtem. Csak álltam ott és értetlenül néztem az előttem álló személyekre, akikről eddig úgy tudtam, hogy a barátaim. Mégis miféle álomba dédelgettem magam? Mégis honnan vettem, hogy az életem megváltozott? Mégis miért láttam mindent olyan valóságosnak? És ezek a srácok mégis kicsodák, azon kívül, hogy valami együttes tagjai és a lányok barátai? Csak így hipp-hopp feltűnnek egyik napról a másikra, és hirtelen mindenki visszafogottabb lesz. Miért?

   Szemeimbe könnycseppek gyűltek, de nem akartam, hogy akárki is lássa, így minden erőmmel azon voltam, hogy visszanyeljem őket. Észre se vettem, hogy mindenki lelépett már, és csak én állok ott négy sráccal szemben – Junhyung, Taemin, Yoseob és… HyunSeung?

   Ahogy ránéztem erre a fekete hajú, csillogó barna szemű fiúra, a szívem kihagyott egy ütemet és még a lélegzetem is elállt. Arcomat pír öntötte el és teljesen lesokkoltam. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, valami, amit ezelőtt sosem éreztem, és amit most sem tudtam hová tenni. Csak néztem őt és nem tudtam, mit kéne tennem. Még sírni is elfelejtettem abban a másodpercben, sőt. A világ is megszűnt létezni körülöttem. Csak Őt láttam magam előtt, és ahogy engem néz, ahogy ajkai beszédre nyílnak, de szavait már nem értettem. Olyan volt, mintha egy pillanat alatt kitörölt volna belőlem minden gondot, és fájdalmat. De ez csak egy pillanat volt.

   Amint elkaptam róla a tekintetemet, és rájöttem, hogy mindenki eltűnt mellőlem, ismét fájdalom nyilallt belém.

- Hé, kislány, hallod, amit mondok? – komorult el HyunSeung tekintete.

- Mi? – hangom halk volt és rekedt, hirtelen azt se tudtam, mi történik.

- Azt kérdeztem, hogy hívnak? Tudsz beszélni? – mivel nem válaszoltam, folytatta – Úgy látom nem, úgyhogy akkor jobb is, ha elmondom az első szabályt, amit tudnod kell: ha beszélek hozzád, akkor figyelj minden egyes szavamra, mert nem szeretem ismételgetni a mondanivalómat, már pedig neked jobb, ha észben tartod ezeket a dolgokat, különben súlyos következményei lesznek!

- Hagyj már lógva! – csúszott ki hirtelen a számon, és még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, hátat fordítottam a kis társaságnak, és könnyeimmel a szememben elhúztam a csíkot.

× 4. rész ×

   Észre sem vettem, hogy már bent állok a teremben, és a tanár, aki elkísért, már rég eltűnt. Csak akkor eszméltem fel, amikor a bent lévő tanárnő kiejtette a nevemet:

- Ő itt Park MinSeo, ő lesz az új osztálytársatok! Most költözött ide, úgyhogy kérlek, legyetek vele megértőek és segítsetek neki! - hangja kedvesen csengett; miközben beszélt, ajkai mindvégig felfelé íveltek.

   Zavartan és félve fordultam az újdonsült osztályom felé. Arcom már rég tűzpiros színben pompázott, gyomrom fel-le liftezett az idegességtől, kezeim pedig szemlátomást remegtek. Utáltam ilyen helyzetben lenni, mert sosem tudtam érthetően kommunikálni, össze-vissza dadogtam és beszéltem mindenféle sületlenségekről. Ilyen helyzetben egyszerűen képtelen voltam uralkodni a bennem felgyülemlett feszültség felett, és ez szintén dühítő volt.

   Egy hang sem jött ki a torkomon, csupán csak egy néma „sziasztok”-ot rebegtem el, miközben illedelmesen meghajoltam. Magamra erőltettem egy mosolyt, de sejtéseim szerint csak egy félresikerült vicsorgás lett belőle. Az osztály ezzel ellentétben hangosan köszönt vissza. Csak remélni mertem, hogy senki nem úgy vette le, mintha nem szívlelném őket.

-  MinSeo, üdvözöllek közöttünk, remélem, jól fogod érezni magad! Kérlek, foglalj helyet! - mutatott Kim tanárnő – időközben az is eljutott a tudatomig, hogy őt hogy hívják - az ajtó felőli padsor második asztalára, ami üres volt. Szó nélkül vettem birtokba a helyemet, az óra pedig folytatódott tovább.

   Próbáltam bekapcsolódni a témába, de gondolataim egyre inkább elkalandoztak. Az izgalom még most is ott futkározott a bőröm alatt, de már nem voltam annyira nyugtalan, mint amikor bejöttem. Valahogy nem vártam, hogy kicsöngessenek, mert tudtam, hogy meg fognak rohamozni, én pedig egyenesen utáltam a középpontban lenni. Bár jobban aggasztott az a tudat, hogy ennek az ellenkezője fog történni. Nem akartam még egy olyan osztályt, ahol mindenki utál és nincs senki, akivel napközben lóghatnék. „Csak pozitívan, MinSeo, csak pozitívan. Ne feledd, hogy ez egy teljesen más ország!” – nyugtatgattam magam gondolatban, és épphogy hátradőltem, meg is szólalt az óra végét jelző csengő.

   Mindenki mozgolódni kezdett, én pedig nem tudtam, mit csináljak, hová menjek. De nem kellett sokat várnom, hirtelen egy szőke hajú lány huppant le mellém. Meglepődve néztem rá, azonban ezúttal megpróbáltam mindenféle kételyt, zavartságot elnyomni, és önmagam lenni.

- Szia MinSeo! Miyoung vagyok! – mosolygott rám barátságosan.

- Én meg Wiwu vagyok! – csücsült fel az asztalra egy másik lány.

- Hé, oda én akartam ülni! – lökte le barátnőjét egy barna hajú szépség, amin nevetnem kellett – Szia, én meg Cinti!

- Én is itt vagyok, én is! – furakodott közéjük egy negyedik személy is – Zoey vagyok! – üdvözölt ő is.

- Sziasztok! – mosolyogtam rájuk – Azt hiszem, nehezen fogom megjegyezni, hogy ki-kicsoda – húztam el a számat, de ők csak legyintettek.

- Nem gond, biztos nehéz lehet ennyi új arcot megjegyezni.

- Amúgy te hová valósi vagy? Melyik országból jöttél? Ismersz valakit? Van barátod? Miért jöttél ide? – a kérdések egyre csak szaporodtak, én meg azt se tudtam, melyikre válaszoljak.

- Jajj, lányok, hagyjátok már szegényt! Ne akarjátok már rögtön, hogy a legszaftosabb sztorijaiba is beleavasson! – dorgálta meg a barátnőit Cinti.

- Nincs semmi baj, számítottam erre a kérdés-áradatra – nevettem el magam ismét - Amúgy Magyarországról jöttem, jelen pillanatban itt élek Szöulban, nem, nem ismerek senkit, nincs barátom és az utolsó kérdésre egyelőre még nem szeretnék válaszolni. Azt hiszem, minden kérdésre adtam felelet, vagy kihagytam valamit?

- Okés, persze, hogy nem kell mindent rögtön elmondanod, nem is vártuk el! – ölelt meg hirtelen Miyoung, amin eléggé meglepődtem, és ezt a többiek is észrevették – Jujj, bocsi, nem tudtam, hogy nem szereted, ha ölelgetnek – harapott bele ajkába kissé elpirulva, mintha valami rosszat tett volna.

- Ugyan, nem gond, csak meglepett. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen kedvesen bánjanak velem, szóval ez még teljesen új nekem.

- Majd hozzászoksz! – kacsintott rám Wiwu.

- És ti? Ti is itt laktok? – kérdeztem vissza.

- Igen, itt lakunk nem messze a sulitól, mondhatni majdnem szomszédok vagyunk. Csak Cinti lakik néhány kilométerrel odébb – mondta Zoey.

- Áh, értem.

   Ezután még egymás szavába vágva faggattak egy kicsikét, amiken én jót mulattam. Azt hittem, sokkal nehezebben fog menni ez az ismerkedés, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Nagyon aranyos volt mindenki, és még én is nyugodt maradtam, és nem jöttem zavarba. Sokkal nyitottabb voltam, mint valaha bármikor bárkivel. Talán azért voltam ennyire bátor, mert ők is érdeklődve álltak hozzám és nem éreztették velem, hogy új vagyok. Úgy éreztem, végre normális életem lesz, hogy végre barátokra leltem. Furcsa tőlem ezt hallani, de velük kapcsolatban tényleg úgy éreztem, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

   A nap további részében a többi osztálytársam is odajött érdeklődni, de a lányok mindig elraboltak tőlük. Nagyjából elmondták, hogy mi hol van, hogy melyik termekben vannak óráink, meg ilyenek, valamint beavattak egy-két olyan dologba, amikről mindenképp tudnom kellett. Például, hogy van a suliban egy kezdő banda, akik eléggé el vannak szállva maguktól, és jobb lesz, ha tartózkodom tőlük. Ezután azt is elárulták, hogy ők az osztálytársaink, és hogy valószínűleg át kell majd esnem egy általuk kitervelt teszten, ha akarom, ha nem. Ezen kissé beparáztam, de úgy döntöttem, nem foglalkozok velük. Mégis mit tudnának nekem ők ártani? Vannak barátaim, és ez nekem bőven elég. Ha békén hagyom őket, valószínűleg ők is leszállnak rólam. Azokat a személyeket is megmutatták, akik túl szépnek képzelik magukat, és kicsikét túl sok hajfesték ment az agyukra, azokat, akik híresek a suliban, a nagymenőket, meg az összes jóképű pasit. Persze ilyenkor mindig lehurrogták a másikat, hogy ők már foglaltak, így a végén ott kötöttünk ki, hogy már rögtön az első nap nekem is akartak keresni valakit.

   Órák után bementem a tankönyveimért, majd miután hazaértem, és tartottam egy kisebb beszámolót Momonak és Heeyeonnak, lefürödtem, bedőltem az ágyba, és már aludtam is.

× 3. rész ×

   Az első dolgom volt, hogy bekapcsoltam a laptopom, és elindítottam valami jó kis pörgős zenét, így legalább gyorsabban ment a pakolás. Mire délután egyet ütött az óra, már teljesen fel is avattam a szobámat. A bőröndöket besuvasztottam az ágyam alá, majd miután tízszer is körbejártam a lakást és mindannyiszor megcsodáltam, a konyhában kötöttem ki. Megejtettem egy kisebb ebédet, ami abból állt, hogy összedobtam két szendvicset azokból, amiket a hűtőben találtam. Direkt jó lassan ettem, hogy azzal is teljen az idő, de még így is fél óra alatt végeztem, így a maradék másfél órát tv-nézéssel töltöttem. Kissé meglepett, hogy a képernyőről hangul betűk bámulnak vissza rám, és hogy az emberek se magyarul beszélnek, de örültem, hogy a javarészt megértettem. Mindenesetre jó nehéz lesz ehhez is hozzászokni.

*

- Megjöttünk! – lépett be az ajtón Heeyeon, nyomában Momoval.

- Végre, már kezdtem unni magam! – szaladtam eléjük, és kivettem a kezükből a csomagokat, majd bevittem őket a konyhába – Nos, miről is szeretettek volna beszélni? – tértem egyből a lényegre.

- Hát, igazából csak tudni szerettük volna, hogy hogy vagy meg ilyenek – ült le az asztalhoz Momo.

- Jól vagyok, ne aggódjatok – mosolyogtam rájuk, miután rájöttem, mire is gondolnak – Ami történt, megtörtént, és nem tudok változtatni rajta. Nem fogok kiborulni, nem fogok éjszakákat sírni, mert most már tudom, hogy mindennek vége. Úgyhogy nyugi, nem lesz semmi gond.

- Okés… Nem fogunk faggatni, de azért azt szeretnénk, ha tudnád, hogyha bármi van, csak szólj nekünk. Azért vagyunk, hogy segítsünk.

- Észben tartom – kacsintottam, majd csönd telepedett közénk.

   Nem akartam erről az egészről beszélni. Nem azért, mert annyira fájt, - bár tény, hogy eléggé megviselt - hanem mert egyszerűen csak el akartam felejteni. A szüleim egész életemben csak ordítoztak velem, ahol csak tudtak, belém kötöttek, és bántottak, kegyetlenül, most pedig gyilkosság miatt lecsukták őket. Igazából még én sem fogtam fel a helyzet súlyosságát, még én sem tudtam megemészteni, hogy mi történt. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán jobb életem lesz itt, hogy talán innentől kezdve minden más lesz, és hogy ez az egész a semmibe fog veszni. Persze tudtam, hogy ez nem ilyen könnyű, hogy éjszakánként majd ezen fog kattogni az agyam, de most minden erőmmel azon voltam, hogy a velük kapcsolatos dolgokat elnyomjam magamban. Másfelől pedig se Heeyeont, se Momot nem akartam ezzel terhelni. Elég nagy teher lehet nekik így is, hogy vigyázniuk kell rám, mondhatni a szüleimnek kell lenniük, ami nem egy kis feladat. Bár hamar fel kellett nőnöm, hogy át tudjam valahogy vészelni a napokat, és tény, hogy mindig is el akartam ide jutni, most mégis elveszettnek éreztem magamat ebben az országban.

- Amúgy suliba hová fogok járni? Egyáltalán fogok? – törtem meg hirtelen a csendet.

- Még szép, hogy fogsz. Nem úszod meg, ne aggódj!

- Pedig már kezdtem azt hinni – nevettem – És hová fogok menni?

- Nem messze van itt egy gimnázium, azt mondják, elég jó, kedvesek az ottani tanárok meg diákok, úgyhogy oda írattunk be. Hétfőn már menned kell. De ha nem tetszik, akkor keresünk másikat!

- Húú, oké – húztam a számat – Remélem minden simán menni fog.

   Még beszélgettünk erről-arról, hogy mi hol található Szöulban, milyen szokások és hagyományok vannak, amiket nem ártana észben tartanom. Meg is ejtettünk gyorsan egy kisebb városnézést, hogy ismerkedjek a környékkel. Estefelé pedig közösen főztünk vacsorát, majd egy gyors zuhany után már be is céloztam az ágyamat, ahol egy pillanat alatt elnyomott az álom.

*

   A hétvége borzasztó gyorsan telt el, én pedig azon kaptam magam, hogy hét óra van, és csörög az órám, hogy ideje lenne felkelni. Dühösen morogtam egy sort, nyomtam ki az ébresztőmet, és aludtam volna tovább, ha nem jön be Momo, és kezd el keltegetni. Néhány perc után végül megadtam magam, és nekiálltam készülődni.

   Az első nap a suliban.

   Ez járt egész reggel a fejemben, és mindannyiszor eszembe jutottak az iskolás emlékeim, görcsbe rándult a gyomrom. Nagyon izgultam, nem tudtam, hogyan fognak fogadni, hogyan kéne viselkednem, mit mondjak és mit ne, ha kérdezősködni kezdenek. Kivert a víz, szédültem, és minden percben úgy éreztem, hogy menten elájulok. Kezeim remegtek, miközben magamra kaptam egy farmert és egy egyszerű, fehér pánt nélküli felsőt. A megszokott sminkelés helyett most csak fekete szempillaspirált raktam fel, meg néhány ékszert, hajamat kiengedve hagytam és kész is voltam. Táskámba csak egy füzetet, pár tollat, telefont meg a szokásos dolgokat tettem el, majd teljes harci díszben kiléptem a szobámból.

- Na, minden rendben? Izgulsz? – kérdezte Heeyeon kifelé menet.

- Áh, dehogy, elvégre is még csak három napja vagyok egy teljesen idegen országban, most megyek egy teljesen idegen helyre, ahol teljesen idegen emberek fognak körbevenni, és fognak bombázni a kérdéseikkel. Tényleg nagyon nyugodt vagyok. – tördeltem az ujjaimat immár a kocsiban ülve.

- Pedig nincs miért. Nagyon kedvesek a koreaiak, körül fognak ujjongani, és amennyire ismerlek, jó fej vagy, kedves és aranyos, szóval biztos nem lesz gond – mosolygott rám biztatóan Momo.

- Hát, remélem így lesz! – eresztettem meg én is egy kisebb mosolyt, majd kinéztem az ablakon.

   Mindössze öt perc autókázás után ott is voltunk. Két barátnőm nem kísért be, mindketten siettek dolgozni, így kénytelen voltam egyedül belevetni magamat az ismeretlenbe. Még bemenni sikeresen be tudtam, de amint megláttam azt a temérdek embert, elfogott a rémület, és gyorsan hátat fordítva, kirohantam az épületből. A kapun kívül nekitámaszkodtam a kerítésnek, és nagyokat lélegeztem. Tiszta hülyének éreztem magam, kínomban már nevetni támadt kedvem, és szinte teljesen biztos voltam abban, hogy sikeresen lejárattam magam.

   Percekig ácsorogtam a kapun kívül, a diákok rohanva futottak be az épületbe, mit sem törődve velem. Miután becsengettek, én még akkor is kint álltam a levegőn, és próbáltam valahonnan bátorságot meríteni. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ennyire be fogok rezelni. Mit meg nem adtam volna most egy segítő kézért!

   Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de gőzöm sem volt, hogy melyik irányból jöttünk, így muszáj volt megtennem. „Gyerünk, MinSeo, menni fog, tökös csaj vagy te! Nem ismer senki, semmi gond nem lehet, úgyhogy ne ácsorogj itt, hanem húzzál szépen be, még mielőtt valaki rá találna kérdezni, hogy mit csinálsz, mert akkor aztán próbálhatod megmagyarázni, hogy mennyire beszari nyúl vagy!” – biztattam gondolatban magamat.

   Több se kellett nekem; a vállamra kaptam a táskámat, és végre bementem a már addigra kihalt aulába. Nem tudtam, hová és merre menjek, így megkérdeztem a portás nénit, hogy merre van az igazgatói szoba, ő pedig készségesen kísért el. Néhány perc tétovázás után kopogtam, majd egy „Tessék!” kiáltás után beléptem. Az igazgató ott ült a székében, és a számítógépén dolgozott. Nem nézett ki túl idősnek, olyan 35-40 lehetett. Amikor megpillantott, kedvesen rám mosolygott, köszöntött, majd hellyel kínált. Illedelmesen visszaköszöntem, és leültem vele szembe. Egyből a lényegre tért, hogy biztos én vagyok az új diák, Park MinSeo, elmondott egy-két dolgot, ami az iskolára vonatkozik, de nem jegyeztem meg, annyira gyorsan beszélt. Annyi viszont eljutott a tudatomig, hogy kérte, hogy órák után menjek be a tankönyvekért, majd egy térképet nyomott a kezembe, ami segítségemre szorulhat a tájékozódásban, végül hozzátette, hogy reméli, hogy tetszeni fog a suli meg blablabla. Ezután egy tanárnő jött be, aki szintén bemutatkozott és kísért el az első órámra.

   Némán mentünk egymás mellett, és ahogy egyre inkább közeledtünk a terem felé, bennem egyre jobban felgyülemlett az idegesség és a feszültség. A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, menten kiugrik a helyéről. „Még gyorsan megfordulhatsz, és elrohanhatsz. Vagy ilyen arccal akarsz belépni az osztályodba?” – súgta bennem egy kis hangocska, de nem akartam rá figyelni. Bár azért lehet nem ártott volna előtte tükörbe nézni, de mielőtt szólhattam volna, hogy még gyorsan elugrok a mosdóba, már ott is voltunk. 

× 2. rész ×

   Kora reggel volt, mikor a gép földet ért Koreában. Örültem, hogy a tizenöt órás repülőútból tizenkettőt sikerült végigaludnom, bár az izgalomtól ugyanolyan fáradtnak és kipihenetlennek éreztem magam. A szívem a torkomban dobogott, kézitáskámat kezemben szorongatva vártam, hogy végre leszálljak a gépről. A tömeg iszonyat lassan haladt, és furcsa is volt ennyi embert egyszerre látni. Nem voltam hozzászokva, hogy ennyi ismeretlen vesz körbe, és ez kicsit megrémisztett.

  Negyed óra múlva sikeresen lejutottam, és mivel még mindig túl sokan voltak, úgy gondoltam, leülök az egyik székre, és megvárom, míg valamennyire feloszlik a tömeg. Értelmetlen lett volna így megkeresni azt a két személyt, akik már vártak rám. Ahogy ott ültem, és a siető embereket figyeltem, kezdett feloldódni bennem a feszültség. Tudtam, hogy nehéz lesz hozzászoknom egy új életmódhoz, de mivel senki sem bámult meg feltűnően, úgy gondoltam, talán még sem lesz olyan borzalmas.

   Még egy tíz percig ücsörögtem, majd végül felálltam, és elindultam valamerre, hogy végre ismerős arcokkal is találkozzak. Nem kellett sokat mászkálnom, az egyik fal mellett megpillantottam őket. Elmosolyodtam, és gyorsítva lépteimen, közeledtem feléjük. Mikor ők is észrevettek, hevesen integetni és ugrálni kezdtek, majd egy hatalmas sikítás után nyakukba borultam, és szorosan megöleltem őket.

- MINSEO!!! DE JÓ TÉGED VÉGRE ITT LÁTNI!!! – kiáltották egyszerre, mire elég sok szempár ránk szegeződött, de ez most nem érdekelt minket.

- HEEYEON! MOMO! – sikítottam én is, majd örömömben könnyek szöktek a szemembe – Azt hittem, nem tudtok majd kijönni értem, és hogy majd egyedül kell eltalálnom hozzátok.

- Na, persze, szerinted hagytuk volna, hogy egyedül császkálj egy teljesen idegen országban? – bökött oldalba Momo, majd ismét megölelt – Annyira örülök, hogy itt vagy.

- Hát még én! Sosem hittem volna, hogy egyszer itt leszek! – mosolyogtam, majd elengedtem őket – Na, de keressük meg a csomagjaimat, aztán induljunk valamerre, mert kezd idegesíteni ez a sok ember.

- Már elhoztuk neked – mutatott Heeyeon a mellette álló két bőröndre, és három kisebb táskára – Te az egész házat elhoztad, vagy mi a fene?

- Hát, valahogy úgy – vigyorogtam rá, mire összeborzolta a hajamat – Heeyeon, az isten áldjon meg!

- Lányok, az előbb még indulni akartunk, most meg már bunyózni? – nevetett Momo is, majd megfogta az egyik bőröndöt meg egy táskát, és elindult. Heeyeonnal követtük a példáját, és utána eredtünk.   

   Heeyeon és Momo voltak az egyedüliek, akiket a barátaimnak nevezhettem, bár velük csak nagy ritkán tudtam beszélni a távolság miatt. Mindössze néhány évvel voltak nálam idősebbek, és ez pont elég volt ahhoz, hogy a gyámjaim lehessenek. Mivel nem akartam semmiféle rokonhoz költözni, árvaházba meg nem küldhettek, ezért ők voltak olyan rendesek, hogy bevállalták, hogy gondoskodnak rólam, amíg fel nem növök. Nem tudom, hogy ez mennyire törvényes, de mindenesetre így alakult, és nem akartam azon gondolkozni, mi lett volna, ha ők nincsenek.

*

   Fél órával később megálltunk egy panelház előtt, ami baromi jól nézett ki. Egyszerű volt, citromsárga színű falakkal, hatalmas ablakokkal, minden lakáshoz tartozó erkéllyel, és ez nekem tökéletesen megfelelt. Már csak azért is, mert Szöul közepén helyezkedett el.

   Kiszálltunk az autóból, majd felcaplattunk a második emeletre, végül be a 28-as számú szobába. Bent jó meleg volt, és a helység is csodálatosan nézett ki. Az ajtó mellett jobb oldalt közvetlen a konyha volt, mellette a fürdő, velük szembe pedig egy hatalmas nappali, leghátul pedig a hálószobák. A csodálkozástól még a szám is tátva maradt, hisz nem gondoltam volna, hogy ennyire hatalmas lakosztályok vannak Koreában.

- A tiéd a bal szélső szoba! – vigyorgott Momo arcom láttán, és becipelte a cuccaimat.

- Hű, lányok, miért nem mondtátok, hogy ennyire fasza lakásotok van? Tiszta luxusban fogok élni, azt hiszem – siettem be a szobámba, ami szintén nagyon nagy volt – Istenem! – sikítottam örömömben, majd körbeugráltam a helységet, végül megálltam az ajtóban – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt nektek. Baromi hálás vagyok, hogy nem engedtétek, hogy másokhoz kerüljek! – érzékenyültem el.

- Jajj, te lány, ne sírj már megint! – ölelt magához Momo.

- Tudod, hogy ez semmiség. A barátnőnk vagy, és tudjuk, mennyire borzalmas életed volt, úgyhogy semmit sem kell köszönnöd! – mosolygott rám Heeyeon, majd egy puszit nyomott az arcomra – Most viszont el kell mennünk dolgozni, délután 3-ra itt leszünk. Majd utána megbeszélünk mindent. – indultak meg a kijárat felé.

- Rendben, addig kipakolok meg csapok egy házibulit és akkora koszt hagyok magam után, hogy öröm lesz takarítanotok! – kiáltottam utánuk.

- Az első szabály, amit be kell tartanod: ne rendetlenkedj! – szólt vissza nevetve az ajtóból Heeyeon, majd végül becsukta az ajtót.

   Én is nevettem egy sort, és felsóhajtottam, majd nekiláttam a rámoláshoz.

× 1. rész ×

   Sosem hittem, hogy valóra válik az álmom. Olyan elérhetetlennek tűnt mindig, olyan távolinak, és hiába teltek a napok, az évek, sosem éreztem, hogy közelebb lennék hozzá. Számomra mindig is csak afféle biztos támasz volt, valami, amihez mindig menekülhettem, ha szomorú voltam. Talán én sem gondoltam komolyan, talán én sem hittem benne úgy, ahogy azt sokan vélték, látták. De mégis, kellett ez, szükségem volt egy olyan álomra, ami életben tart, amiért képes voltam létezni. Jó volt mindig oda bújni a problémák elől, elképzelni, milyen boldog lennék, ha ott lehetnék. Jó volt hitegetni magammal, hogy egyszer talán velem is történik majd valami sorsfordító, jó volt, hogy van valamim, amit mások sehogy sem tudnak elvenni tőlem. Valami, ami csak az enyém.

   És erre tessék. Nem itt ülök a repülőn, immár három órája, és afelé az ország felé tartok, amit mindig is a hazámnak tartottam?

   Dél-Korea.

   Csak egy név, nekem mégis a mindenséget jelenti. Már nem tudom, hány éve szerettem bele ebbe a csodálatos országba, és határoztam el magamban, hogy ha törik, ha szakad, de én egyszer ott leszek. Nem érdekel, mennyi időre, és hogy mit kell megtennem azért, de egyszer ott akartam lenni, és látni akartam az országot. Az országot, mely életben tartott. Még most is alig akartam elhinni, hogy ilyen hamar ott lehetek. És ami a leginkább meglepett, hogy féltem. Féltem ettől a hatalmas helytől, féltem a változástól, féltem, vajon mi fog történni velem, vajon képes leszek-e hozzászokni ahhoz a helyhez, ami mindig is nyolcezer km-re volt tőlem. Persze érthető volt ez a félelem, hisz úgy terveztem, majd az egyetem után költözök csak ki, ennek ellenére itt ültem egyedül, 17 éves fejjel. Időm sem volt felfogni, mi történik. Az egyik nap még sírva aludtam el, és arra gondoltam, bár mehetnék már ki, bár letelne már az a hat-hét év, a következő reggelen pedig már a repülőjegyet szorongattam a kezeimben.

   Dél-Korea, álmaim országa és egyben menedékem.

   Szívem összeszorult, ahogy kinéztem az ablakon, és megláttam a végtelen kékséget magam körül. Könnycseppek gyűltek szemembe, bár nem tudtam, hogy az örömtől vagy a szomorúságtól. Mert egyáltalán nem voltam szomorú. Már miért lettem volna? Semmi nem kötött Magyarországhoz. A szüleim gyűlöltek, barátaim nem voltak, mindenki csak bántott és fájdalmat okozott. Mégis, rossz volt belegondolni, hogy az eddigi életemnek vége, és egy új kezdődik, ami remélhetőleg boldogabb lesz. Nem, nem az volt a rossz, hogy vége az életemnek, hanem az, hogy ez az elmúlt tizenhét év a semmibe veszett. Nem volt semmi olyan dolog, egy emlékkép, egy tárgy, egy személy, akiről, vagy amiről azt mondhattam volna, hogy nem, még nem mehetek. És ez elszomorított.

   Lenéztem az alattunk elsuhanó tájakra, mik hangyányi méretűre zsugorodtak. Hirtelen kivert a víz, és elkapott a hányinger, így jobbnak láttam, ha hátradőlök, és behunyom szemeimet. Nem akartam semmire gondolni, el akartam felejteni a múltamat, ami eddig történt. Mindent.

   „Többé nem létezem, többé nincs az a lány, aki mindig sír, akit mindenki csak bánt, nem. Ő többé nem létezik. Park MinSeo vagyok, koreai állampolgár, aki új életet fog kezdeni.”

Bevezető

   Park MinSeo, 17 éves magyar lány, aki egy nap arra ébred, hogy el kell hagynia hazáját és álmai országába, Dél-Koreába költözhet. Ellenvetése nincs, hisz eddigi élete amúgy is romokban hevert, semmi sem tartja már ott. Úgy véli, végre új életet kezdhet, végre nem kell többé elviselnie mások megaláztatásait. De mint tudjuk, soha semmi sem megy ilyen egyszerűen. Senki sem menekülhet el a múltja elől, bármennyire is szeretné, és ez vele sincs másképp.
   Vajon hogyan boldogul egy teljesen más kultúrával rendelkező országban? Vajon sikerül felépíteni elveszettnek hitt életét? Vajon a múltja utoléri őt, és ott is kínozni fogja?

Ismertetés

Annyeong!
   Ez egy újabb történet tőlem, mely a Somewhere I Belong (Tartozom valahová) címet viseli. Magát a történetet még 2011 októberében kezdtem el írni, és most nyáron lesz 2 éve, hogy befejeztem - emiatt egy kicsit szokatlan lehet majd néhol a megfogalmazás.
   A történet főszereplői ezúttal megint a híres koreai együttes, a Beast/B2ST lesz - de gondolom ez nem meglepő. (Nézzétek el nekem, ők a kedvenc bandám, ráadásul velük könnyen tudok dolgozni :D). De a SHINee rajongók is örülhetnek, ugyanis Taemin is szerepet kapott. =) 
   Amit szerintem még fontos kiemelnem, hogy körülbelül 14 (fő)szereplő van benne, akik van, amikor egyszerre lesznek jelen. Ez néha zavaró lehet, és bevallom, írás közben néha én is megkeveredtem. De nincs mit tenni, már megírtam és nem szándékozok belejavítani. Egyébként a történet a két főszereplő köré fog épülni, de hogy kik is lesznek azok, majd kiderül - bár szerintem vannak, akik már sejtik.
  Remélem, hogy tetszeni fog és lesznek, akik írnak véleményt. Állok minden kritikát, bár mint említettem, ezt már jobbra nem fogom tudni megírni.



   Mivel tudom, hogy van olyan, aki nem jártas a kpop világában és talán olyanok is akadnak, akik nem nagyon vannak még képben a kpop idolokkal, ezért gondoltam, teszek fel róluk képet. A többi úgymond "kitalált" szereplőről nem fogok hozni, egyrészt azért, mert ők valós személyek (igen, ismerem őket, elvégre is nekik írtam akkor a történetet), másrészt azért, hogy akik nem ismerik őket, azok talán így könnyebben bele tudják magukat élni az adott helyzetbe. Remélem, ettől függetlenül szeretni fogjátok őket.

BEAST

(Balról jobbra haladva: Junhyung, Hyunseung, Yoseob, Gikwang, Doojoon, Dongwoon)

 

Lee Taemin