× 11. rész ×

   Mire ismét magamhoz tértem, még mindig a nyílt utcán voltam és a földön feküdtem. Sajgott a testem, nem tudtam, hogy megerőszakoltak-e vagy sem. Bár ahogy végignéztem magamon, a ruháim épségben voltak rajtam, ami azt jelenti, hogy nem. De akkor mégis mi történt? Elájultam volna? És hová lett az a három srác? Egyáltalán tényleg itt voltak, vagy csak én képzeltem be? És ha csak én képzeltem be, akkor mégis mivel ütöttem ki ennyire magam? És hogy kerültem ide, és mióta vagyok itt?

- Még egyszer meg ne lássalak titeket a közelében, különben kicsinálom mindegyikőtöket! – hallottam meg magam mellett üvöltözni valakit, majd cipők tompa puffanását távolodni. Óvatosan feltápászkodtam, mire az illető mellettem termett, és belém karolva felsegített a földről. Leporoltam magam, amennyire tudtam, majd a megmentőmre néztem.

- HyunSeung? – rökönyödtem meg az ismerős szempár láttán.

- Ha valaki kérdezi, ki mentett meg, nem engem láttál, nem én segítettem, és még csak szóba sem álltunk egymással! – nézett rám keményen, én pedig nem tudtam mit tenni zavaromban, csak némán bólintottam – Nagyszerű! Hazatalálsz egyedül?

- Öööh… - pillantottam körbe, majd miután megállapítottam, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk, válaszoltam – Nem.

- Mindjárt gondoltam – ragadta meg a karom gyengéden, és elkezdett maga után húzni – Mondták már, hogy veszélyes egyedül mászkálni az utcán? Ráadásul egy ilyen törékeny alkatnak?

   Nem feleltem. Még mindig teljesen le voltam sokkolva az előbb történtek miatt, valamint HyunSeung még mindig fogta a kezemet, ami elég meglepő volt. Most egyáltalán nem szorította; épphogy csak hozzáérintette az enyémhez, mintha attól félne, hogy ha csak egy kicsit is erősebben fogja, eltöri. Keze melegsége biztonságot nyújtott és valóban úgy éreztem, hogy most már senki sem bánthat. Furcsa volt erre gondolni azok után, hogy ő is folyamatosan fájdalmat okozott.

   Egész úton csöndben haladtunk egymás mellett, ami kissé kínos volt, és hülyén is éreztem magam, de nem akartam megszólalni, azzal bizonyára elrontottam volna a pillanatot. Így legalább megadatott néhány perc, hogy a közelében lehessek. Megállás nélkül őt néztem, de ő egyszer sem pillantott felém. Bár biztos érezte, hogy őt bámulom, mégsem szólt rám.

   Miután ismerős környékre értünk, megálltunk.

- Innen most már hazatalálsz? – alig láthatóan bólintottam – Azért jól vagy? Nem sérültél meg? – kérdezte, látva, hogy nem igazán akarok megszólalni, és tényleg nem futotta ennél többre. A szavak a torkomon akadtak, és kivételesen nem azért, mert ő velem volt, hanem mert annyira rémült voltam. Haza akartam menni, le akartam feküdni, aludni egy jót, és elfelejteni mindent, ami történt. Nem akartam senkit látni, csak bevonulni a szobám magányába és magamra maradni.

   HyunSeung elengedte a kezem, de nem fordított hátat és sétált el. Arckifejezése komor volt, miközben az arcomat fürkészte, és azon gondolkozott, megkockáztassa-e, hogy a maradék pár métert egyedül tegyem meg, vagy kísérjen el egészen az ajtóig. Látta rajtam, hogy eléggé megviseltek az események, és féltett is, vajon nem fog-e még valaki más is megtámadni. Döntésében segítettem; magamtól léptem egyet hátra, majd még egyet, végül megfordultam és elindultam. Még néhányszor hátrapillantottam, követ-e vagy már ő is elment, ám meglepetésemre ott volt. Egészen addig ott állt, amíg be nem léptem az ajtón, és csuktam be magam után azt.

*

   Csak reménykedni mertem, hogy Momoék még nem értek haza, vagy hogy nem múlt el éjfél. Sajnos odafent az égben úgy gondolták, most az egyszer nem úszom meg ilyen könnyen. Az idő már jócskán hajnali egy felé közeledett, és amikor beléptem a lakásba, mindenhol égve találtam a villanyokat. Próbáltam csendben levenni a cipőmet, és zajtalanul beosonni valahogy a szobámba, de a lányok már az ajtó csukódására felfigyeltek, és fél pillanat alatt mellettem termettek.

- MinSeo! Az ég áldjon meg! Mégis hol a fenében voltál? Tudod, hogy aggódtunk érted? Miért nem szóltál, hogy elmész? Jól vagy, minden rendben? Olyan sápadtnak és rémültnek tűnsz! – rohamoztak meg a kérdéseikkel, de a tudatomig már nem jutottak el szavaik.

- Nyugi, nincs semmi baj, csak sétálni voltam – tudtam le röviden a veszekedést, és megindultam a szobám felé.

- Ácsi, kisasszony! – állt be elém Momo karba tett kézzel, miközben arcomat nézte, hátha le tud olvasni róla valamit, én viszont kerültem a tekintetét – Ezt nem úszod meg ennyivel! Az utóbbi időben elég furcsán viselkedsz, és rendszerint kivágod magad minden helyzetből, és alig mondasz el valamit. Biztos, hogy minden rendben van?

- Tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz, hisz azért vagyunk. Akármi is történt, bármibe is keveredtél, velünk megoszthatod, és majd együtt találunk megoldást a problémákra! – karolt át Heeyeon.

- Én... – kezdtem volna bele, de ekkor megjelent Dongwoon az ajtóban, Gikwanggel együtt.

- Csajok, most hívott HyunSeung. Azt mondta, nem kell aggódni, MinSeo vele volt, és sajnálja, hogy nem szólt nektek, hogy „elrabolja” estére.

   Mind a hárman kérdőn néztünk Wooniera, majd a kíváncsi szempárok rám szegeződtek. Meglepetten néztem velük farkasszemet, és fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak erre. Mégis miért mondta ezt HyunSeung? Miért akarta, hogy kikeveredjek ebből a veszekedésből és egyúttal az összes kérdés elől a furcsa viselkedésem miatt? Hisz nekem azt mondta, meg se említsem, hogy vele találkoztam, erre felhívja a barátját, hogy üzenje meg a lányoknak, hogy jól vagyok és sajnálja? Mégis mi ez az egész? Mi a fene ütött belé?

- Te… Te titokban találkozgatsz HyunSeunggal? – döbbenten meredt rám Heeyeon, majd hirtelen elmosolyodott és megölelt – Wááá, ez olyan jó! MinSeo pasizik! Ennek annyira örülök! – nyomott egy puszit az arcomra.

- Wíííí!!! – ugrott a nyakamba Momo is – De miért nem mondtad el nekünk? Attól még, hogy HyunSeung egy barom állat, még randizhatsz vele, hátha jó hatással leszel rá!

- Hátööö… - pirultam el és jöttem zavarba. Még mindig nem tudtam tisztán gondolkozni, és túl sok volt ez egyszerre. Magányra vágytam, hogy gondolkodni tudjak, hogy fel tudjam fogni, mi is történt. De ahhoz előbb le kellett ráznom a lányokat, és megnyugtatni, hogy nem egyedül kószáltam a városban. Ami pedig csak egyet jelentett…... – Igen, vele voltam. De nem randiztunk meg semmi ilyesmi, csak beszélgettünk.

- Ja, persze, nem randiztatok… Ugyan már, MinSeo, nem baj, ha vele találkozgatsz, minket nem zavar. Sőt, örülünk neki, mert már ismerjük, így még csak be sem kell mutatnod.

- De én tényleg nem… - próbáltam tagadni, de ez a helyzet menthetetlen volt. Momo és Heeyeon csak szélesen vigyorogtam rám, majd karon ragadva az eddig csöndben álló két fiút visszavonultak a konyhába, én pedig végre bemehettem a szobámba. Befeküdtem az ágyamba, és egyből sírni kezdtem. „Majdnem megerőszakolnak, erre mellettem terem a semmiből HyunSeung és… mi is történt pontosan? Ő intézte volna el azt a három srácot? Egyes egyedül? És mégis hogy került ő oda? Honnan tudta, hogy arra mentem, egyáltalán honnan tudta, hogy nekem az éjszaka közepén sétálni támad kedvem? És miért segített nekem, miért akadályozta meg, hogy megerőszakoljanak? Tudtommal ki nem állhat, és legszívesebben a halálba küldene! És mindezek tetejébe miért bánt velem olyan kedvesen, miért kísért el majdnem hazáig, és miért akarta azt, hogy nekem ebből az egészből ne származzon bajom? Én ezt nem értem. Hová lett a bunkósága és a büszkesége? Miért tette, amit tett? És mégis mi lesz velünk ezek után?”