× 31. rész ×

A délelőtt nagy részét a lakás kitakarításával töltöttük. Rendet raktunk mindenhol, hogy azért ne disznóólban fogadjuk a barátainkat. Aztán elmentünk egy kis édességet meg üdítőket vásárolni, mivel egy darab kaja sem volt otthon és a fiúkról közismert tény volt, hogy rengeteget tudnak enni. Viszonylag hamar végeztünk mindennel, és egy laza ebéd után már csak várnunk kellett, hogy megérkezzenek a többiek is. A lányok előbb jöttek át, hogy tudjunk egy kis traccspartyt tartani, majd egy óra múlva, olyan délután 3 tájt a B2ST tagjai is betoppantak.

Egy rövid beszélgetés és hülyéskedés, no meg evészet és ivászat után a srácok úgy döntöttek, előadják a produkciójukat.

- Nos, hölgyeim, és uram – nézett Dongwoon Taeminre – felkészültetek?

- Naná! – kiáltottuk egyszerre. Ahhoz képest, hogy Seung is itt volt, felszabadultan viselkedtem és nem éreztem feszengést miatta. Ellenben vele, aki alig szólalt meg és folyamatosan magamon éreztem tekintetét. Valahogy furcsának tűnt, és egy kissé idegesített némasága, hisz már megszoktam, hogy nem kapok tőle mást, csak bunkózást, de nem akartam tudomást venni róla. Itt voltak a többiek, főleg Dongwoon, Gikwang és Yoseob, akiket egészen megkedveltem, és akik nem gyűlöltek, szóval ha a többiekért nem is, hát miattuk mindenképp jól akartam érezni magamat. Fontosak voltak számomra, és baromira szurkoltam azért, hogy sikerüljön nyáron a debütálásuk.

Mind a heten, plusz Taemin a kanapéra és a fotelokba kucorodtunk, míg a többi 6 fiú a nappali közepén sorakoztak fel egymás mellett.

- Sajnos koreográfiánk még nincs, úgyhogy nem fogunk táncolni! – biggyesztette le ajkait Junhyung, mire mindenki szomorú arcot vágott.

- Nehogy elhiggyétek, csak szórakozik! – csapta meg barátja vállát Doojoon, miközben Jun jót nevetett rajtunk, azonban egyből elhallgatott, mire 3 párna is repült felé.

- Amúgy tényleg van koreó, sőt, még a zenét is elhoztuk, szóval mondhatni egy teljes produkciót láthattok! – jelentette ki büszkén Gikwang.

A srácok gyorsan átrendezték a nappalit, hogy nagyobb helyük legyen, majd beálltak a kezdéshez. Mi már tűkön ülve vártuk az előadásukat, és összeszorított ujjakkal szurkoltunk értük. Mintha ez az egész élesben ment volna, úgy viselkedtünk.

- Baszki, én izgulok! A torkomban dobog a szívem – jelentette ki Yoseob, mire a többiek helyeslően bólogattak.

- Ez az első alkalom, hogy ennyi ember előtt fellépünk! – mosolygott zavarában Doojoon.

- Ne beszéljetek, inkább kezdjétek! – adta ki a parancsot Heeyeon, mire a srácok tényleg belecsaptak a lecsóba.

Annak ellenére, hogy kicsi volt a helység, tökéletesen el tudták táncolni a koreográfiát. Arról nem is beszélve, hogy mikor felcsendült a hangjuk, mindegyikünkben megállt az ütő. Kivétel nélkül gyönyörű hangja volt mindegyiküknek, mind egyénileg, mind mikor egyszerre énekeltek. Még levegőt is elfelejtettünk venni, mozdulni se bírtunk, olyannyira belemerültünk az előadásba. Az idő mintha megfagyott volna körülöttünk, csak rájuk tudtunk összpontosítani. Egyszerűen tökéletes volt minden. Észre sem vettük, hogy időközben a dal végére értek.

- Jesszus, ezek teljesen sokkhatás alá kerültek – vigyorgott önelégülten Jun.

- Hahó, emberek, ébresztő! – dobott felénk egy párnát Dongwoon, mire mindenki megrázva a fejét, visszatért az ámulatból.

- Na, milyenek voltunk? – kérdezte kissé félve Yoseob.

- Marhajók! Egyszerűen csodálatosak! Erre nincsenek szavak! Ez... ez valami fantasztikus volt! Tuti sikeretek lesz, ebben már most biztos vagyok! – áradoztunk, a fiúk pedig csak pirultak ennyi bóktól.

Olyannyira lázba jöttünk, hogy megkértük őket, még egyszer adják elő, mire nagy nehezen, de végül ismét eltáncolták a Bad Girl című dalukat, ami majd az első albumukon is rajta lesz. Ahogy énekelték a dalt, kissé úgy tűnt, mintha rólam is szólna. Ebben az is megerősített, hogy akárhányszor Seung énekelte a részét, mindvégig a szemembe nézett. Meg kell hagyni, az ő hangja nyűgözött le a legjobban, és azt se tagadom, hogy az egész produkció alatt csak őt figyeltem. Talán ez volt az első alkalom, amikor énekelni hallottam. Teljesen elvarázsolt, és eddigi pajzsom, amit magamra öltöttem, most leomlani látszott. Hiába is, ő mindig képes volt arra, hogy akár a nézésével a lelkembe lásson és kiismerjen.

Harmadszor már nem sikerült visszatapsolni őket, hiába könyörögtünk nekik. Valahogy ezután a dal után máshogy éreztem magam. Furcsa volt a srácok között ülni, és hallgatni a jövőre vonatkozó terveiket. Elfogott a rémület, hogy a debütálásuk után talán alig fogjuk őket látni, és talán sosem fogunk többet találkozni. Normál esetben örülnöm kellett volna, hisz minden vágyam az volt, hogy Seungtól elmeneküljek, de mégis... most valahogy féltem ettől, és mindent megtettem volna, hogy ez ne következzen be. Persze akartam, hogy megvalósítsák az álmaikat, de mégis... Mi van, ha el fog felejteni? Ha soha többé nem fog rám emlékezni? Hiába fogom látni őt a fellépéseiken, a tv-ben, a képeken, de fogok vele valaha személyesen találkozni? Nem akartam belegondolni, milyen érzés ez, nem akartam sosem megtapasztalni, milyen lenne őt a távolból figyelni, milyen lenne őt úgy szeretni, hogy tudom, soha többé nem lehet az enyém. Úgy szeretni, hogy tudom, egykor volt valami köztünk. Egyszerre akartam őt gyűlölni és szeretni, egyszerre akartam magam mellett tudni és eltaszítani, egyszerre akartam sírni és nevetni.

- Kér valaki valamit inni? – tettem fel gyorsan a kérdést, mielőtt még jobban elérzékenyültem volna.

- Én igen! – jött mindenkitől a válasz, így gyorsan kispuriztam a konyhába.

Előhalásztam a hűtőből a narancslevet, valamint új poharakat vettem le a polcról, miközben azon voltam, hogy visszanyeljem az előtörni készülő könnycseppeket. Ám néhányan még így is utat törtek maguknak, és fájdalmas sóhaj kíséretében gördültek le arcomon.

- MinSeo... beszélhetnénk? – hallottam meg magam mögött HyunSeung hangját, amitől kissé összerezzentem. Gyorsan megtöröltem a szemeim, majd megfordultam, és egy bólintás kíséretében leültem az asztalhoz. Kissé félve ugyan, de ő is leült velem szembe.

- Hallgatlak... – suttogtam, és próbáltam nem ránézni.

- Én csak... tudod én... én sajnálom, amit csináltam... De tényleg... Tudom, hogy hibáztam, és tudom, hogy a sajnálatommal nem megyek semmire, de így van. Tényleg bűntudatom van, és szeretném jóvátenni az egészet. Nem volt szép húzás így letámadnom téged, hisz még csak nem is ismerlek és... én tényleg sajnálom, MinSeo. És... köszönettel tartozom neked... A kórházas dolog miatt... Tudod, nem hittem volna, hogy pont te leszel az, aki mindvégig ott lesz mellettem... A többiek mesélték, mennyire ki voltál készülve, de én alig akartam elhinni... Hisz annyi mindent tettem ellened, annyiszor bántottalak és tapostalak el, és te mindezek ellenére mindig kedves voltál és ott voltál mellettem... És nem értem, miért... Mert nem érdemlem meg, hogy valaki is rendes legyen hozzám... És te mégis... Én nem tudom, MinSeo, mit kéne tennem... Ígérem, meg fogok változni, csak...

- Ezt egyszer már mondtad... – vágtam közbe - és hittem neked... és tessék, ez lett a vége. Ismét hátba támadtál. Nem tudom, HyunSeung, hogyan bízhatnék meg benned ezután. Tudom, hogy próbálsz jó lenni, és én szerettem volna neked segíteni, de ezek után alaposan megfordult a fejemben, hogy valóban én vagyok-e az a személy, aki kihúz a gödör aljáról...

- Tudom, tudom, hogy nehéz megbízni bennem, de kérlek, adj még egy esélyt – hajolt közelebb, miközben megfogta az asztalon pihenő kezem – Tényleg meg fogok változni, csak kérlek... ne hagyj el... Te vagy az, aki a legjobban ismer, mert... emlékszem arra az éjszakára... Karácsony éjszakájára... amikor megcsókoltalak... és bár volt egy enyhe amnéziám, én azóta se tudom kiverni a fejemből... ez az egyetlen emlék, ami tisztán él bennem...

- HyunSeung, kérlek... – könnyek lepték el a szemem. Többé nem voltam képes erős lenni, előtte sosem tudtam tartani magam. Kihúztam kezemet kezeiből és hátradőltem a széken.

- Ne, MinSeo, kérlek, hallgass végig. Nem tudlak kiverni a fejemből, mert már annyi jót tettél velem. Túlságosan fontos vagy számomra és nem akarom többé azt látni, hogy szenvedsz. Tényleg sajnálom, és ha kell, még ezerszer elmondom ezt és ígérem, meg fogok változni, mindent helyre fogok hozni, csak adj még egy utolsó esélyt. Kérlek, hadd bizonyítsam be!

- Nem tudom, Seung, komolyan nem tudom. Nem tudom, hogyan hihetnék neked. Eljátszottad a bizalmamat és a mai napig nem tudom, miért viselkedtél így velem. Túl sokat szenvedtem miattad, és ha ezt most nem zárjuk le, akkor ki tudja, mi lesz a későbbiekben. És ha még egyszer átversz? Ha még egyszer bántani fogsz és megalázol? Én ezt nem tudom tovább csinálni... Különben is, hamarosan debütáltok, és egy perc szabad időd sem lesz, hamarosan már emlékezni sem fogsz rám.

- Ne mondj ilyet, mert ez nem igaz. Tudod, hogy...

- Nem, nem tudok, semmit! Mégis mit vársz tőlem, Seung? Mégis miért kéne neked hinnem? – néztem mélyen szemeibe, de választ nem kaptam – Látod? Nem vagy képes kimondani... Nem tudod kimondani azt a szót, amit már olyan régóta várok... Pedig talán azzal vissza tudnál tartani.... Sajnálom, de ennek itt és most vége kell, hogy legyen.... Jobb lesz így, hidd el... Mindkettőnknek jobb lesz... – suttogtam, majd felálltam, és kisétáltam a konyhából, s egyúttal az életéből is. Még hallottam, ahogy halkan nevem súgja, de nem fordultam vissza. Nem akartam látni, ahogy szíve apró darabokra törik, és nem akartam hallani, ahogy erőteljesen zokogni kezd.