× 32. rész × (utolsó rész)

Másnap már kora reggel talpon voltam. A tegnap este végére nem emlékeztem, mert miután HyunSeungot a konyhában hagytam, visszavonulót fújtam. Bár ha jól hallottam, nem sokáig tartott az éjszaka.

Halkan osontam ki a szobámból, bőröndjeimet magam után húzva. Reméltem, hogy Heeyeon és Momo még mélyen alszik, bár amint ránéztem az órára, mely hajnali 5-öt mutatott, tudtam, hogy nincs miért aggódnom. Ebben a tudatban haladtam a kijárat felé, ahol azonban még egy utolsó pillanatra megálltam. Csendes volt az egész ház, ami számomra szokatlan volt. Szemeimbe könnyek szöktek, amint felidéződött bennem az a néhány hónap, amit itt töltöttem. Még most is ugyanolyan elevenen él bennem az első nap, amikor beléptem az ajtón, és körbenéztem. Csodálatos volt. Még most is látom magam előtt a fárasztó reggeleket, azt, amikor fogócskáztunk körbe-körbe a lakásban, amikor hangosan üvöltettük a zenét, és együtt énekeltünk, a közös főzéseket, vagy amikor félve bújtunk egymáshoz egy horrorfilm nézése közben... Most, hogy elhagyni készültem a házat, melyet az otthonomnak tekintettem, minden újraéledt bennem. Ilyen sok mindent megéltem már? Hihetetlen. Alig emlékeztem néhány dologra, s most csak úgy folyamatosan megrohamoztak az emlékfoszlányok. Mintha a saját házunk megérezné, hogy mire készülök, s ezekkel próbálna itt marasztalni.

De nem lehet.

Még tettem egy utolsó kört a lakásban, hagytam, hogy az emlékek pár percre magukkal ragadjanak, hagytam, hogy mélyen beleivódjon elmémbe minden egyes kis részlet, majd még egyszer, utoljára visszanéztem az ajtóból, végül kiléptem a folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót, s elindultam lefelé a lépcsőn. Amint egyre távolodtam, úgy egyre több könnycsepp lepte el a szemeimet, s mikor kiértem a szabad ég alá, már javában zokogtam. Nem akartam elmenni, de muszáj volt.

A repülőm csak 8-kor indult Magyarországra, ergo volt még három órám. Elbúcsúzhattam volna a barátaimtól, de nem bírtam. Képtelen lettem volna rá. Ráadásul nem is tudtak róla, hogy mik a terveim, így ha felkeresem őket, megpróbálnak visszatartani, azt meg nem akartam. Fájdalmasabb lett volna elmenni, ha közben látom összetörni őket.

De miért is akarok elmenni? Hát a levél... Tudtam, kitől jött, pontosabban kiktől... A szüleimtől... Azt nem tudtam, hogy kiengedték-e őket vagy megszöktek a börtönből, de tudtam, hogy engem akarnak. Már úton voltak hozzám. Ha pedig maradok, ez egyelő azzal, hogy ők veszélyben vannak. Nem kockáztathattam az életüket. Áldozatot kellett hoznom, én pedig eldöntöttem, hogy önként vetem magam eléjük. Hisz nem ezt akarják már évek óta, nem a halálomat kívánják? Most végre megkaphatják, és pontot tehetünk mindennek a végére. Bár rettenetesen féltem, és minden idegszálam azon volt, hogy megakadályozzon ebben az őrült tervemben, én makacsul mentem előre.

A taxi már várt rám, így gyorsan bedobáltam a táskáimat, majd két órás kocsikázás után a reptéren találtam magam. Leültem az egyik székre a csomagjaimmal, és vártam, hogy végre bemondják a hangosbemondóba, hogy megkezdhetjük a beszállást.

Már pirosra sírtam szemeimet, szemfestékem összemaszatolta arcomat, és minden egyes lélegzetvétel fájt. Akik arra jártak, mind megbámultak és összesúgtak azt találgatva, min akadhattam ki ennyire, de már olyannyira megszoktam ezt a helyzetet, hogy szinte észre sem vettem.

Pokolian fájt, de mi mást tehettem volna? Féltem és össze voltam zavarodva. Nem voltam biztos abban, hogy ezzel jót teszek akárkinek is, de nem láttam más megoldást. Mi lesz velem ezek után? Mi lesz velük ezek után? Mit tegyek, hogy az a hatalmas űr, mely bennem tátong, megszűnjön? Még el sem mentem, de már most hiányzik mindenki. Szerettem itt lenni, már-már otthonomnak neveztem Koreát, s mégis el kell hagynom. Annyi szép emlék köt ide, új barátok, egy normálisabb élet és mégis... Most minden romba dől. Mert bár rengeteg rossz is történt velem, mert bár Seung rengetegszer bántott, ez mind-mind nem számított már. Hiába is, utólag a legszörnyűbb dolgok már nem is tűnnek olyan borzalmasnak.

Elővettem a zsebemből egy fényképet, melyen mind a 14-en ott voltunk: Cinti, Taemin, Yoseob, Wiwu, Doojoon, Zoey, Momo, Dongwoon, Gikwang, Heeyeon, Miyoung, Junhyung, HyunSeung és én... Az egyetlen egy közös kép rólunk. Karácsony éjszakáján készült. Elmosolyodtam, miközben felidéződött az az este. Milyen szép is volt, mennyit mulattunk, bolondoztunk... HyunSeung akkor adta a nyakláncot, amit a mai napig viselek... és akkor csókolt meg először... aztán jött a baleset...  Végigsimítottam ujjammal a fotón, majd egy könnycsepp hullt rá, s hangosan felzokogtam. Óh, mennyire fognak nekem hiányozni! Bár ne így alakult volna, bár személyesen is elmondhatnám nekik, mennyire szeretem őket. Istenem, ha vissza lehetne forgatni az időt, mindent másképp tennék! Tudom, hogy mennyi fájdalmat okoztam és azzal, hogy elhagyom őket, megadom az utolsó kegyelemdöfést is. Mi lesz velük? Vajon boldogulni fognak nélkülem is? Bárcsak másképp alakult volna... bárcsak megállíthatnám az időt... bárcsak... bárcsak...

De nem lehet.

Mennem kell.

Magamhoz szorítottam a képet, majd visszacsúsztattam zsebembe, és megragadva bőröndjeimet, elindultam a bejárat felé. Vontatottan haladtam előre, lábaim mintha minden lépésnél a földhöz ragadtak volna. Szívemre ólomsúlyként nehezedett a fájdalom, s ahogy egyre közeledtem az ajtó felé, úgy egyre jobban összefacsarodott. A hiány, a mérhetetlen űr, az elkeseredettség, a kétségbeesés, a távolság közeledte fojtogatni kezdte lelkem, mely mellkasomban furcsa szorítást eredményezett. Végtagjaim remegtek, instabil volt járásom, küzdöttem minden érzékszervem ellen, de kitartóan araszoltam tovább a tömeggel.

Mennem kellett.

Bármit megtettem volna, hogy ez ne történjen meg, bármit. Azért imádkoztam, hogy mondják le a járatomat, vagy valaki tartson vissza, esetleg derüljön ki, hogy ez az egész csak egy nagyon-nagyon rossz álom, de nem történt semmi.

- Ne menj... – egy ismerős hang ütötte meg a fülemet néhány centire mellőlem. Azt hittem, csak képzelődöm, de miután egy meleg kéz csuklómra fonódott, már tudtam, hogy van mögöttem valaki. Megtorpantam, de nem szóltam semmit. Próbáltam kihúzni kezem az illető kezéből, de ő még inkább megszorította. – Kérlek, ne menj...

- HyunSeung... Te mit keresel itt? – kérdeztem, miután megfordultam, és az ő arcával találtam szemben magam. De még mielőtt válaszolhatott volna, hátat fordítottam neki, és immár határozottabban mentem tovább.

- Nem engedem, hogy elmenj... – került ki, és állt be elém. Akárhogy próbáltam elmenni mellette, nem hagyta magát.

- Kérlek, Seung, ne nehezítsd meg a dolgom... Jobb lesz ez így mindenkinek...

- Igen? És kinek? Neked? De hisz most is sírsz! A többieknek? Pillants a hátad mögé, mert mindannyian itt vagyunk – mutatott hátrafelé, és csakugyan ott voltak mind, alig néhány méterre tőlünk.

- Miért csináljátok ezt? – fordultam ismét előre, de a kérdést Seungnak tettem fel. Nem akartam látni őket, nem akartam, hogy visszatartsanak, nem akartam semmi mást, csak végre egyszer boldog lenni. – Nekem nincs miért itt maradnom, értsd meg. Ez nem az én világom, én... túl sok fájdalmat okoztam már nektek... Miattam majdnem meghaltál, nem emlékszel? Ha én nem vagyok, ez nem történik meg. És... a szüleim...

- Ha te nem vagy, nem fogok sosem megváltozni – mosolyodott el halványan – A szüleidet pedig el fogják kapni, a rendőrség már a nyomukban van... Hallottuk a hírekben... Nem lesz semmi baj, ne aggódj! – lépett közelebb, én pedig most az egyszer nem hátráltam meg.

- Nem... nem... nem ismeritek őket... Engem akarnak, nektek pedig nem eshet bajotok... Megadom nekik, ami kell... – dadogtam, miközben egész testem reszketett a félelemtől.

- MinSeo, nincs mitől félned! Mi itt vagyunk neked, tudod jól! – fogta meg bal kezével a kezemet, majd a másikkal óvatosan az állam alá nyúlt, hogy a szemembe nézhessen – Miért érzem úgy, hogy előlem menekülsz?

- Seung, kérlek, ne csináld, én...

- Szeretlek – bökte ki végül, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Látásomat elhomályosították a könnycseppek, de még így is tisztán láttam arcát, még így is láttam rajta, hogy az igazat mondja. – Ezt akartad hallani, ugye? Szeretlek. És sajnálom, hogy ezt nem mondtam el előbb neked. Azóta így érzek irántad, amióta csak megláttalak. Ezért bántottalak olyan sok időn át, ezért volt minden egyes rossz cselekedetem. Mert még sosem éreztem ilyet, és megrémültem ettől. Felbolygattad az eddigi életemet, és nem tudtam, mit csináljak. Pánikba estem, és téged okoltalak mindenért. Pedig te nem csináltál mást, csak megmutattad az élet naposabbik oldalát, új reményeket csepegtettél belém. Szeretlek, MinSeo.

Nem tudtam mit mondani. Annyira letaglózott ez a vallomása, hogy félúton belém fagytak a szavak. Sosem okoztam neki fájdalmat, éppen ellenkezőleg. Megmentettem őt. Hisz ő is ezt mondta. De mégis... a szüleim...

- Sajnálom, de már túl késő. Én nem ide tartozom... – nyögtem ki végül zavaromban. A közelsége, az illata ismét teljesen elbódított, azt hiszem, nem tudtam tisztán gondolkozni.

- De igen – még egy lépést tett felém, karjaival átölelte derekam, s magához ölelt. Testünk szinte egybeforrt, mellkasom alatt éreztem szíve dobogását. Térdeim megremegtek, ahogy megéreztem leheletét nyakamon, s ez neki is feltűnt, mert még szorosabban szorított magához. Szemeit néztem, azt a csillogó, barna örvényt, mely fényesebb volt, mint bármelyik csillag az égen, s mely oly sokszor kábulatba ejtett már. A szemeit, mely a mentsvárammá vált. Ajkai lassan és lágyan ajkaimra fonódtak, s abban a pillanatban tudtam, hogy igazat mondd. Szeret – és nekem ennél többre nem volt szükségem. – Most már örökre hozzám tartozol...

× 31. rész ×

A délelőtt nagy részét a lakás kitakarításával töltöttük. Rendet raktunk mindenhol, hogy azért ne disznóólban fogadjuk a barátainkat. Aztán elmentünk egy kis édességet meg üdítőket vásárolni, mivel egy darab kaja sem volt otthon és a fiúkról közismert tény volt, hogy rengeteget tudnak enni. Viszonylag hamar végeztünk mindennel, és egy laza ebéd után már csak várnunk kellett, hogy megérkezzenek a többiek is. A lányok előbb jöttek át, hogy tudjunk egy kis traccspartyt tartani, majd egy óra múlva, olyan délután 3 tájt a B2ST tagjai is betoppantak.

Egy rövid beszélgetés és hülyéskedés, no meg evészet és ivászat után a srácok úgy döntöttek, előadják a produkciójukat.

- Nos, hölgyeim, és uram – nézett Dongwoon Taeminre – felkészültetek?

- Naná! – kiáltottuk egyszerre. Ahhoz képest, hogy Seung is itt volt, felszabadultan viselkedtem és nem éreztem feszengést miatta. Ellenben vele, aki alig szólalt meg és folyamatosan magamon éreztem tekintetét. Valahogy furcsának tűnt, és egy kissé idegesített némasága, hisz már megszoktam, hogy nem kapok tőle mást, csak bunkózást, de nem akartam tudomást venni róla. Itt voltak a többiek, főleg Dongwoon, Gikwang és Yoseob, akiket egészen megkedveltem, és akik nem gyűlöltek, szóval ha a többiekért nem is, hát miattuk mindenképp jól akartam érezni magamat. Fontosak voltak számomra, és baromira szurkoltam azért, hogy sikerüljön nyáron a debütálásuk.

Mind a heten, plusz Taemin a kanapéra és a fotelokba kucorodtunk, míg a többi 6 fiú a nappali közepén sorakoztak fel egymás mellett.

- Sajnos koreográfiánk még nincs, úgyhogy nem fogunk táncolni! – biggyesztette le ajkait Junhyung, mire mindenki szomorú arcot vágott.

- Nehogy elhiggyétek, csak szórakozik! – csapta meg barátja vállát Doojoon, miközben Jun jót nevetett rajtunk, azonban egyből elhallgatott, mire 3 párna is repült felé.

- Amúgy tényleg van koreó, sőt, még a zenét is elhoztuk, szóval mondhatni egy teljes produkciót láthattok! – jelentette ki büszkén Gikwang.

A srácok gyorsan átrendezték a nappalit, hogy nagyobb helyük legyen, majd beálltak a kezdéshez. Mi már tűkön ülve vártuk az előadásukat, és összeszorított ujjakkal szurkoltunk értük. Mintha ez az egész élesben ment volna, úgy viselkedtünk.

- Baszki, én izgulok! A torkomban dobog a szívem – jelentette ki Yoseob, mire a többiek helyeslően bólogattak.

- Ez az első alkalom, hogy ennyi ember előtt fellépünk! – mosolygott zavarában Doojoon.

- Ne beszéljetek, inkább kezdjétek! – adta ki a parancsot Heeyeon, mire a srácok tényleg belecsaptak a lecsóba.

Annak ellenére, hogy kicsi volt a helység, tökéletesen el tudták táncolni a koreográfiát. Arról nem is beszélve, hogy mikor felcsendült a hangjuk, mindegyikünkben megállt az ütő. Kivétel nélkül gyönyörű hangja volt mindegyiküknek, mind egyénileg, mind mikor egyszerre énekeltek. Még levegőt is elfelejtettünk venni, mozdulni se bírtunk, olyannyira belemerültünk az előadásba. Az idő mintha megfagyott volna körülöttünk, csak rájuk tudtunk összpontosítani. Egyszerűen tökéletes volt minden. Észre sem vettük, hogy időközben a dal végére értek.

- Jesszus, ezek teljesen sokkhatás alá kerültek – vigyorgott önelégülten Jun.

- Hahó, emberek, ébresztő! – dobott felénk egy párnát Dongwoon, mire mindenki megrázva a fejét, visszatért az ámulatból.

- Na, milyenek voltunk? – kérdezte kissé félve Yoseob.

- Marhajók! Egyszerűen csodálatosak! Erre nincsenek szavak! Ez... ez valami fantasztikus volt! Tuti sikeretek lesz, ebben már most biztos vagyok! – áradoztunk, a fiúk pedig csak pirultak ennyi bóktól.

Olyannyira lázba jöttünk, hogy megkértük őket, még egyszer adják elő, mire nagy nehezen, de végül ismét eltáncolták a Bad Girl című dalukat, ami majd az első albumukon is rajta lesz. Ahogy énekelték a dalt, kissé úgy tűnt, mintha rólam is szólna. Ebben az is megerősített, hogy akárhányszor Seung énekelte a részét, mindvégig a szemembe nézett. Meg kell hagyni, az ő hangja nyűgözött le a legjobban, és azt se tagadom, hogy az egész produkció alatt csak őt figyeltem. Talán ez volt az első alkalom, amikor énekelni hallottam. Teljesen elvarázsolt, és eddigi pajzsom, amit magamra öltöttem, most leomlani látszott. Hiába is, ő mindig képes volt arra, hogy akár a nézésével a lelkembe lásson és kiismerjen.

Harmadszor már nem sikerült visszatapsolni őket, hiába könyörögtünk nekik. Valahogy ezután a dal után máshogy éreztem magam. Furcsa volt a srácok között ülni, és hallgatni a jövőre vonatkozó terveiket. Elfogott a rémület, hogy a debütálásuk után talán alig fogjuk őket látni, és talán sosem fogunk többet találkozni. Normál esetben örülnöm kellett volna, hisz minden vágyam az volt, hogy Seungtól elmeneküljek, de mégis... most valahogy féltem ettől, és mindent megtettem volna, hogy ez ne következzen be. Persze akartam, hogy megvalósítsák az álmaikat, de mégis... Mi van, ha el fog felejteni? Ha soha többé nem fog rám emlékezni? Hiába fogom látni őt a fellépéseiken, a tv-ben, a képeken, de fogok vele valaha személyesen találkozni? Nem akartam belegondolni, milyen érzés ez, nem akartam sosem megtapasztalni, milyen lenne őt a távolból figyelni, milyen lenne őt úgy szeretni, hogy tudom, soha többé nem lehet az enyém. Úgy szeretni, hogy tudom, egykor volt valami köztünk. Egyszerre akartam őt gyűlölni és szeretni, egyszerre akartam magam mellett tudni és eltaszítani, egyszerre akartam sírni és nevetni.

- Kér valaki valamit inni? – tettem fel gyorsan a kérdést, mielőtt még jobban elérzékenyültem volna.

- Én igen! – jött mindenkitől a válasz, így gyorsan kispuriztam a konyhába.

Előhalásztam a hűtőből a narancslevet, valamint új poharakat vettem le a polcról, miközben azon voltam, hogy visszanyeljem az előtörni készülő könnycseppeket. Ám néhányan még így is utat törtek maguknak, és fájdalmas sóhaj kíséretében gördültek le arcomon.

- MinSeo... beszélhetnénk? – hallottam meg magam mögött HyunSeung hangját, amitől kissé összerezzentem. Gyorsan megtöröltem a szemeim, majd megfordultam, és egy bólintás kíséretében leültem az asztalhoz. Kissé félve ugyan, de ő is leült velem szembe.

- Hallgatlak... – suttogtam, és próbáltam nem ránézni.

- Én csak... tudod én... én sajnálom, amit csináltam... De tényleg... Tudom, hogy hibáztam, és tudom, hogy a sajnálatommal nem megyek semmire, de így van. Tényleg bűntudatom van, és szeretném jóvátenni az egészet. Nem volt szép húzás így letámadnom téged, hisz még csak nem is ismerlek és... én tényleg sajnálom, MinSeo. És... köszönettel tartozom neked... A kórházas dolog miatt... Tudod, nem hittem volna, hogy pont te leszel az, aki mindvégig ott lesz mellettem... A többiek mesélték, mennyire ki voltál készülve, de én alig akartam elhinni... Hisz annyi mindent tettem ellened, annyiszor bántottalak és tapostalak el, és te mindezek ellenére mindig kedves voltál és ott voltál mellettem... És nem értem, miért... Mert nem érdemlem meg, hogy valaki is rendes legyen hozzám... És te mégis... Én nem tudom, MinSeo, mit kéne tennem... Ígérem, meg fogok változni, csak...

- Ezt egyszer már mondtad... – vágtam közbe - és hittem neked... és tessék, ez lett a vége. Ismét hátba támadtál. Nem tudom, HyunSeung, hogyan bízhatnék meg benned ezután. Tudom, hogy próbálsz jó lenni, és én szerettem volna neked segíteni, de ezek után alaposan megfordult a fejemben, hogy valóban én vagyok-e az a személy, aki kihúz a gödör aljáról...

- Tudom, tudom, hogy nehéz megbízni bennem, de kérlek, adj még egy esélyt – hajolt közelebb, miközben megfogta az asztalon pihenő kezem – Tényleg meg fogok változni, csak kérlek... ne hagyj el... Te vagy az, aki a legjobban ismer, mert... emlékszem arra az éjszakára... Karácsony éjszakájára... amikor megcsókoltalak... és bár volt egy enyhe amnéziám, én azóta se tudom kiverni a fejemből... ez az egyetlen emlék, ami tisztán él bennem...

- HyunSeung, kérlek... – könnyek lepték el a szemem. Többé nem voltam képes erős lenni, előtte sosem tudtam tartani magam. Kihúztam kezemet kezeiből és hátradőltem a széken.

- Ne, MinSeo, kérlek, hallgass végig. Nem tudlak kiverni a fejemből, mert már annyi jót tettél velem. Túlságosan fontos vagy számomra és nem akarom többé azt látni, hogy szenvedsz. Tényleg sajnálom, és ha kell, még ezerszer elmondom ezt és ígérem, meg fogok változni, mindent helyre fogok hozni, csak adj még egy utolsó esélyt. Kérlek, hadd bizonyítsam be!

- Nem tudom, Seung, komolyan nem tudom. Nem tudom, hogyan hihetnék neked. Eljátszottad a bizalmamat és a mai napig nem tudom, miért viselkedtél így velem. Túl sokat szenvedtem miattad, és ha ezt most nem zárjuk le, akkor ki tudja, mi lesz a későbbiekben. És ha még egyszer átversz? Ha még egyszer bántani fogsz és megalázol? Én ezt nem tudom tovább csinálni... Különben is, hamarosan debütáltok, és egy perc szabad időd sem lesz, hamarosan már emlékezni sem fogsz rám.

- Ne mondj ilyet, mert ez nem igaz. Tudod, hogy...

- Nem, nem tudok, semmit! Mégis mit vársz tőlem, Seung? Mégis miért kéne neked hinnem? – néztem mélyen szemeibe, de választ nem kaptam – Látod? Nem vagy képes kimondani... Nem tudod kimondani azt a szót, amit már olyan régóta várok... Pedig talán azzal vissza tudnál tartani.... Sajnálom, de ennek itt és most vége kell, hogy legyen.... Jobb lesz így, hidd el... Mindkettőnknek jobb lesz... – suttogtam, majd felálltam, és kisétáltam a konyhából, s egyúttal az életéből is. Még hallottam, ahogy halkan nevem súgja, de nem fordultam vissza. Nem akartam látni, ahogy szíve apró darabokra törik, és nem akartam hallani, ahogy erőteljesen zokogni kezd.